Nagy rejtély

Szeretném tudni, mi a csodáért nem fekszem le olyankor, amikor pedig iszonyú álmos vagyok. Nem tudom, miféle büszkeség tart vissza attól, hogy megtegyem azt, amihez kedvem lenne. Elég hülyén hangzik, minél többet gondolkodom rajta, annál hülyébben.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Új szerelem

Kicsit lelkiismeret-furdalásom van. A két Simon tehet róla, a Paul meg a Harper. Az apa meg a fia. Amikor valamikor az elmúlt években, egy vagy két évvel ezelőtt megjelent Harper Simon első lemeze – nem kapkodta el, a papája ennyi idős korában már túl volt a legnagyobb sikerein -, úgy döntöttem, hogy nekem az nem kell. Nem érdekel, és nem foglalkozom vele, csak azért, mert az apukája úgy mellesleg csodálatos. Punktum.

Aztán mikor Londonban szembejött velem a kérdéses lemez, kétszer vettem le a polcról és kétszer raktam vissza. Aztán levettem harmadszor is, és a pénztárhoz rohantam vele. Nem volt egy vészes összeg egyébként, talán 8 fontot fizettem érte. És az van vele, hogy teljesen beleszerettem. Ha nem is teljesen egyszerre vettem meg az új Paul Simon lemezzel (azzal meg kellett várnom, míg hazaérek, de erről szerintem írtam már), gyakorlatilag mégis egyszerre volt.

És a helyzet a következő: mindkettő lemez remek. Kiváló. Mindkettőbe szerelmes vagyok. (Igen, a lemezbe. Miért, mit gondoltál?) És közben úgy érzem, mindkettőt megcsalom.

Pault azért, mert mégiscsak ő az első és igaz szerelem, és odavagyok tőle meg vissza, és nagyon szeretem az új lemezét, nagyságrendekkel jobban, mint az előzőket. Felülmúlja akár a Surprise-t, akár a You’re the one-t, és a Capemant is. Különleges élmény hallgatni, mert minden porcikájában Paul Simon, minden ízében ismerős és otthonos, de mégis olyan dalok, amiket még nem tudok fejből (illetve lassan igen, de ez most mellékes). De (mert természetesen jön egy “de”) érthetetlen módon mintha Harper lemezét jobban szeretném. (Tessék, leírtam, és nem szakadt rám a plafon. Még.)

“If every human on the planet and all the buildings on it
Should disappear
Would a zebra grazing in the African Savannah
Care enough to shed one zebra tear?
Questions for the angels.”


Harpert viszont azért csalom meg, mert őt leginkább azért szeretem nagyon, mert hallani rajta, hogy a papája mellett nőtt fel, és hogy bizony ez a hangzás és ezek a számok bár nyilván egészen az ő eredeti egyéniségéből szólnak, mégis hallani az eredetüket. És nem, nem azt gondolom, hogy koppintja az apukáját, ami marhaság. Hanem azt gondolom, hogy micsoda szerencse, hogy annyira hasonlóvá nevelődött föl, hogy a hangja és a stílusa is annyira hasonlít arra, amit a legeslegeslegjobban szeretek Paultól.

“Everyone seems so certain
Everyone knows who they are
Everyone’s got a mother and a father
They all seem so sure they’re going far
They all got more friends than they can use
Except me ’cause I’m a fool.”

Na tessék, szóval van két elsőosztályú új lemezem, mindkettőt boldogan hallgathatnám, és közben mindkettőtől gyötör a bűntudat. Micsoda ostoba jószág, aki vagyok. :)

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Elbutul

Sokéves hagyomány, hogy az évnek ebben a szakában kitöltöm a központi középiskolai számtanfelvételi feladatsorokat. Nem mondom, hogy hihetetlenül komoly gondokat szokott okozni, bár többnyire akad olyan feladat, amin azért el kell gondolkodnom, főleg, hogy geometriából borzalmasan sokat felejtettem, és sokszor olyasminek is beugrom, vagy legalábbis majdnem beugrom, aminek “fénykoromban” (értsd, általános iskola, felső tagozat) soha.

Az idei gyászos fejlemény az, hogy a rendes feladatsorban két pontot veszítettem az ötvenből, a tehetséggondozósban pedig hármat. A rendesben megint volt egy pocsékul megszövegezett feladat, amit nagyon sokszor el kellett olvasnom, és utána is csak tippelni tudtam, hogy mi a teendő. Továbbá nem sikerült törtet törttel szoroznom (elveszítettem út közben valahol egy kettest a számlálómból.) A tehetséggondozósnál meg abba a szokásos hibába estem bele, hogy nem olvastam el, mi a feladat, és végig se gondoltam igazán, és kiszámoltam valami egészen mást, azt is rosszul.

Ez már magában is némiképp aggasztó (bár soha, ismétlem, soha nem sikerült hibátlanul kitöltenem egyet se, ami nem tesz jót az önértékelésemnek), de még rosszabb az, hogy bizony alig-alig fértem bele a 45 perces időkeretbe, és ahol szöveges indoklást kellett volna írni, azt nem írtam le.

Ezek után úgy találtam, hogy a legjobb lenne, ha kicsit kényeztetném még magam a nyolcosztályos feladatsorral (amit a negyedikeseknek kell kitölteniük), gondoltam, az már igazán nem fog ki rajtam. Nem is kellett hozzá 45 perc, csak 18, elégedett voltam magammal.

És nem elveszítettem ott is egy pontot?

Tudtátok, hogy egy 3×3×3-as kockának a közepén is van egy kockája, amiből semmi sem látszik ki? Na, hát én is tudom, csak elfeledkeztem róla. Biztos azért, mert a Rubik kockámon soha nem találkozom vele.

Marha.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Könyvfesztivál

Kinn lebzseltem tegnap délután és ma is a Könyvfesztiválon. Mert Fesztiválra járni kell, az az év legjobb ünnepe, még második pontszámban talán nem veri a Könyvhetet, de összesítésben mindenképp, a karácsonyról meg ugye ne is beszéljünk, az sehol sincs ezekhez képest.

Mégis, évek óta kicsit egyre kevésbé élvezem a dolgot. Törtem már a fejem rajta egy ideje, hogy ez mitől lehet, kinőttem volna a Fesztiválozásból? Csak nem! Fáj a szívem a Kongresszusi Központ után, tudom, hogy azt rajtam kívül mindenki utálta, de akkor is. Idén viszont már nem utálom annyira a Millenárist. Ha itt is nőnének százszorszépek a parkban, mint a gesztenyésben, akkor lehet, hogy idővel még meg is szeretném.

De arra viszont rájöttem, miért lelem jelentősen kevesebb örömömet egy Fesztiválban, mint néhány évvel ezelőtt. Csakis és kizárólag azért, mert átalakult az olvasási módszerem. Most már az esetek döntő többségében előbb olvasok, és utána döntöm el, hogy vásárolok-e is. Különös, hogy mostanra teljesen elfeledkeztem arról, hogy régen úgy csináltam, hogy bementem a könyvesboltba, böngésztem, fizettem, hazamentem, elolvastam és örültem. És hogy a legtöbb normális ember úgy olvas könyveket, hogy megvásárolja őket, vagy kikölcsönzi, vagy kapja vagy elkéri.

Nekem az ablakpárkányomon sorakoznak a kupacok. A sajátjaim, amiket éppen olvasok, azok, amiket a boltból hoztam haza, az a kupac, amit a kötelezően olvasandó/lektorálandó könyvek tesznek ki, és a különböző könyvtárak állományából származó darabok további kupacokban. Még jó, hogy elég széles az ablakpárkány, feltéve, hogy keresztbe teszem rajta a könyveket.

Iszonyatosan el vagyok kényeztetve, ez jutott az eszembe. Olcsóbban veszem a könyveket – azokat, amiket tényleg megveszek – a bolti áruknál, mert ismerem a módjait, meg a megfelelő embereket. És erre, hogy el kellett gondolkoznom, mi változott a Fesztiválon, és azon, hogy mi lesz, ha elveszítem az állásomat, most jöttem csak rá.

Most már persze világos, hogy nekem ebben kell élnem, mert ez a közegem, ezt szeretem csinálni, így szeretek létezni. Különös, hogy ezt gimnazista koromban nem láttam, sőt, senki sem látta, mert senki sem mondta, hogy “figyelj, mi a fenéért nem mész könyvesnek?”

És ilyenkor, mikor rájövök, hogy milyen jó is nekem, harmincszor olyan fenyegető az a bizonyos L-betűs rém, ami mostanság mindannyiunk feje fölé magasodik. Pedig igazán jó fesztivál volt tegnap is, ma is, és remélem, vasárnap is jó lesz. Találkoztam emberekkel, ismerősökkel és nem ismerősökkel, kaptam ajándékba könyvet, amit pedig igazán ki is fizettem volna, megvettem egy olyat, amit elég régen meg akartam, de három másikat, amit terveztem, nem sikerült. Mondanám, hogy félsiker, de ez inkább csak 25% körüli, a negyedsiker meg elég bénán hangzik.

Szeretem ismerni ezeket az embereket. Szeretek közéjük tartozni, és szeretnék még jobban közéjük tartozni. Néha úgy érzem, hogy valamit pedig nem értek. Hogy talán nem ismerem a szabályokat, hogy hány percig helyénvaló protokollárisan beszélgetni, és mikor kell lelépnem, és mi a helyes formula. Néha azt érzem, hogy tiszta jelentéktelen vagyok, mert beszélgetek valakivel, akire hirtelen ráköszön valaki más (sosem rám, mert engem senki se ismer), és hirtelen, egy köszönés nélkül ejtve vagyok. Ma ilyen nem egyszer és nem kétszer fordult elő velem.

(És nem, nem az a baj, hogy engem nem ismernek fel. Egyszerűen csak kétségeim támadnak, hogy zavarok-e, rosszul csinálok-e valamit, vagy mi történik, de ez ma egy mintázat volt, meg ha jól belegondolok, a múltban szintúgy mintázat. És igazából tökre nem akartam ide kilyukadni, de sikerült. Pedig még csak nem is éreztem rosszul magam, mikor hazafelé tartottam, bár kóbor rossz érzéseim már voltak.)

A jó hír az, hogy volt Kiss Ottó-dedikálás, és örültem, mint majom a farkának, jól zavarba is jöttem az örömködéstől, aztán megismert, és még jobban örömködtem és marhaságokat beszéltem, és hülyét csináltam magamból jó szokásomhoz híven, de így is vagy tíz percig beszélt velem, ami kedves tőle. Főleg amilyen idétlenül viselkedtem. Aztán jött a következő ember, és megmenekült attól, hogy tovább kelljen szórakoztatnia. És aztán még idiótábban viselkedtem, és mondtam valamit – meg nem mondom mit -, amiről azt hittem, hogy vicces lesz, és nem lett az, és mint egy vert seregnyi idióta, úgy távoztam.

(Mondjuk elég gyakran járok úgy, hogy valamiről én azt gondolom, hogy vicces, és mások szerint nem az. Mondjuk valaki viccből mond nekem valamit, amit én érzékelek, de viccből úgy teszek, mintha komolyan venném, mire az illető nekiáll szabadkozni, hogy “de csak vicceltem”, mire én azt mondom, hogy “tudom, én is”, és azzal a bizonyos szánakozó nézéssel néznek, hogy szegény lúzer.)

De komolyan nem ezt akartam ma leírni, csak így sikerült. Akármilyen hihetetlen is, teljesen jó napom volt, megkoronázva egy eksztatikus Kiss Ottó-élménnyel, és kaptam ajándékba könyvet, és tényleg mindenki tök kedves volt velem (még akkor is, ha valószínűleg tényleg nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen interperszonális szituációkban), beszéltem telefonon a Hosszúval, vasárnap elvileg összefutunk, meglátogattam hazafelé a Brekit, és, és, és…

Talán a hülye fejfájás tehet róla, hogy így elkalandoztam. (Hogy lehet a saját gondolataimtól elkalandozni?) Mostanában minden este beköszönt. Talán azért, mert nagyon korán lefeküdtem tegnap (a hülye fejfájás miatt), és korán is ébredtem (a korán lefekvés miatt), és mostanra elfáradtam, és megfájdult a fejem. Jaj, mit tudom én.

(Ha lenne bennem bármi jóérzés, józan ész, kritikai érzék, vagy ilyesmi, ezt a bejegyzést most nem tölteném fel. De legalábbis újraolvasnám és meghúznám. Legalább megpróbálhatnám megtalálni, hogy melyik volt az a pont, ahol valamibe – de mibe? – belerángattam magam. (Nem találtam meg.) Volt bennem jóérzés, ha nem is sok, és meghúztam. Meg kitettem a zárójeleket.)

Pedig ez egy pozitív bejegyzés volt. Én marha.

a szerkesztő jegyzete: Különösnek találom, hogy élénken emlékszem, miféle érzelmek támadtak fel bennem írás közben, de olvasás közben ennek semmi konkrét nyomát nem lelem fel a szövegben. Talán mégsem fejezem ki magam olyan érzékletesen, ahogy gondolni szoktam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Jót tett

Még mindig fáradt és nyomorult vagyok, és elég betegnek érzem magam. De azt hiszem, mégis jót tett, hogy tegnap leírtam és/vagy végiggondoltam bizonyos dolgokat. És jót tett az is, hogy fordítottam tegnap is, tegnapelőtt is, és ma is. Ma ugyan kis híján feladtam nyolc sor után, de erőt vettem magamon, és még túl is teljesítettem a mai tervemet egy fél oldallal, az eheti tervemet pedig (bár abban most nem szerepelnek a kinullázott napok) három oldallal.

És ezek ugyan apróságok, de olyan jó dolog felülemelkedni a saját lustaságomon. Ilyenkor erősnek érzem magam, ami persze butaság és illúzió, hiszen csak attól lehetek erős, hogy az eredendő gyengeségeimet küzdöm le.

Ami, ha jól végiggondolom, marhaság.

Mindenesetre annyira messze nem vagyok elbizakodott, hogy azt higgyem, a javulás útjára léptem. De az biztos, hogy ma nem voltam nagyon rosszul, és ez igenis, hogy jó jel.

Úgyhogy ezt most abba is hagyom, és elmegyek aludni. Tessék nézegetni a két új menüpontot. Én nagy örömmel nézegetem. Amiatt meg ne tessék morogni, hogy visszakerült a görgetősáv a menüre, a laptopon például már szükség van rá, ugyanis ilyen kis perverz, szélesvásznú felbontása van, hogy 1024×600. És nehogy már pont én magam ne tudjam kényelmesen kezelni a saját oldalamat. Na.*

Jó éjt, kedveseim.

*a szerkesztő jegyzete: Az időpontból ítélve az egyik új menüpont a PostCrossing lehetett, a másikról tippem sincs nagyon. Akárhogy is, mindegy, hiszen a régi oldalra vonatkozott, csak úgy, mint a görgetősáv.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!