Birtokos

Az elmúlt hetekben ketten is szóba hozták ezt a blogot, és reflektáltak a tényre, hogy bizony nagyon régen nem frissült már. Az egyiküket sok-sok éve ismerem, a másikukat mindössze néhány hónapja, nem mintha az ismeretség ideje bármiféle befolyással volna a megállapítás tényszerűségére. Valóban régen nem frissült már. Sok hosszabb-rövidebb hiátus volt már itt az elmúlt… össze se akarom számolni, hogy hány (de körülbelül tizenhét) évben, de könnyen lehet, hogy ennyire hosszú nem volt még.

Hogy most miért? Van oka. Talán több is, egy mindenképpen. Hogy akarom-e folytatni még? Azt gondolom, hogy igen, csak még nem tudom, hogy hogyan. Hogy mikor. Hogy mivel. Hogy át akarom-e és át tudom-e hidalni azt a hiátust, ami nemcsak, és nem is elsősorban itt keletkezett, hanem a valóságomban. Hogy akarok-e és tudok-e szavakat rendelni hozzá. Hogy kell-e egyáltalán. Hogy szükségem van-e rá, hogy megtegyem.

Ez, azt gondolom, előbb vagy utóbb meg fog oldódni a maga organikus módján.

Addig is, amíg ez megtörténik, egyet azért elmesélek, amire rájöttem miután az első mondatban emlegetett két emberrel beszéltem. Ahhoz képest, hogy mennyire kevés bejegyzést írtam az elmúlt években, meglepően sok foglalkozik azzal, hogy mi is ez a blog, kié, mi az én viszonyom hozzá és mi lehet mások viszonya hozzá és hozzám – és most sem lesz ez másként. Valószínűleg olyan kulcskérdések ezek, amikhez időről időre vissza kell térnem, amíg ki nem bogozom annak rendje és módja szerint.

Azt nagyon régen tudom, hogy az ember élete nem a sajátja, nem birtokolja azt, és bár hozhat döntéseket, akkor sem olyasmi a döntések tétje, ami csak és kizárólag az övé. Ez a tudás olykor megnyugtató és vigasztaló, máskor iszonyatosan rémisztő, legtöbbször pedig mindkettő egyidejűleg. Az ember szavai mégannyira sem képzik a saját tulajdonát, pláne attól kezdve, hogyha kiszabadulnak a vadonba és más fejében hoznak létre új jelentéseket, eltávolodva attól az eredeti szándéktól és gondolattól, amiből létrejöttek.

Arról feledkeztem meg mostanában, azt hiszem, hogy csak azért, mert valami nem kizárólag az enyém, attól még lehet részben az enyém, sőt, akár javarészt is az enyém. Azt tanultam meg, hogy bár egy ember élete – a legegyszerűbb, bináris kódban kifejezhető léttől és nemléttől kezdve egészen a komplex jelentésekig, cselekedetekig és hatásokig – nem az ő magánügye, és sokkal többeknek van hozzá köze, mint legvadabb álmaiban gondolni merné, nem egyenértékű azzal, hogy az élete és annak minden aspektusa másoké. Vannak olyan szegmensek és olyan vonzatok, amik csak bizonyos másik emberekre tartoznak, és olyanok is, amik igenis csak az övé, amikhez senkinek semmi köze nincsen, amikhez senkinek még csak a közelébe menni sincsen joga. És mindez teljesen független attól, hogy ki milyen (implicit és explicit) ígéreteket tett bárkinek, bármikor, bármiről.

Ennek nem kellett volna meglepetésként érnie, de mégis meglepett. Legfőképp talán azért, mert ami másoknál látva egyértelműnek tűnik, saját magamra alkalmazva mégis máshogy fest; olyasmiért érzek felelősséget, amiért nem kellene, olyasmit is kötelességemnek érzek, ami pedig nem az. Másként néz ki a világ és az emberélet kívülről és belülről nézve.

Évek óta tanulom, de úgy tűnik, még mindig nem sikerült teljesen magamévá tenni a gondolatot, hogy amiért (vagy aminek az elmulasztásáért) másra egy pillanatig nem neheztelnék, azért magamra sem kell haragudnom. Nem kell azt éreznem, hogy menthetetlenül rossz ember vagyok, aki számára nincs mentség, akivel csak puszta szánalomból állnak szóba emberek, mert amúgy annyira reménytelenül szerencsétlen. Bár nagyon sok rossz tapasztalatot gyűjtöttem az évek során, amik igencsak megalapozzák ezeket a gondolatokat, felnőttként már megtehetem azt, amire gyerekként nem volt lehetőségem, jelesül azt, hogy olyan emberekkel vegyem körbe magam, akik nem gyökerek, nem gonoszak, akik nem tartanak szar embernek, és akikbe szorult némi empátia és logikai készség. Ez pedig elég nagy könnyebbség abban a tekintetben, hogy mi feladatom és mi nem, miért kell felelősnek éreznem magam és miért nem.

Mindez pedig azért fontos most, mert itt ez a közel másfél éves űr, aminek a tartalmáról és mibenlétéről úgy érzem, hogy beszélnem kellene, mert tizenhét évvel ezelőtt tettem valamilyen kimondatlan ígéretet magamnak és a világnak arról, hogy mi ez a blog, és mert az életem és a szavaim nem az enyémek, hanem mindenkié, akit valamilyen módon érint, közös tulajdon. De eközben biztosan tudom azt is, hogy nem mindenkié, ami bennem van most, hanem csak az enyém és senki másé. Nem közvagyon, és ha úgy adódik, jogomban áll megtartani magamnak, és soha senkit nem avatni bele, ahogy jogomban áll meggondolni magam és valamit mégis megosztani belőle. Jogomban áll bárhogy dönteni, és senkinek – de legalábbis senkinek, akit mindez nem érint, és akinek az én kitárulkozásom nem okoz kárt vagy fájdalmat – nincs joga ezért reklamálni, követeléseket támasztani, vagy akár csak bármit elvárni.

Így valahogy. Legutóbb az volt számomra a nagy felismerés, hogy ez a blog mindannyiunké, így felfoghatom szolgáltatásként, amit nyújtok a világnak. Ez ott és akkor tehermentesített, úgy éreztem, része vagyok valaminek, osztozunk valamiben, ami az enyém is, másoké is, és ezáltal fontos. Most megváltozott a háttér, így most részben reprivatizálom a közjószágot. Természetesen nem teljesen, azt nem tehetném a fentebbiek alapján sem. De amennyit indokolt, annyit most visszafoglalok belőle, és újra magam rendelkezem a részvények 51%-áról – amiről mintha elfelejtettem volna, hogy az enyém.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Pöttyös

Volt nekem egy diplomaosztóm. Nem is annyira mostanában, hanem hetekkel ezelőtt, még július közepén. (Igen, lett egy diplomám. Ez jelen történet elmesélése szempontjából gyakorlatilag lényegtelen, bár így, zárójelben voltaképpen elfér.) Egy ilyesfajta ceremónia pedig, legalábbis gondolom, rendszerint mindenféle szimbolikus-formális gesztusokkal, kérdésfelvetésekkel és problémákkal jár.

Az én esetemben ez túlnyomórészt abban kulminálódott, hogy mindenki – írd és mondd, mindenki: család, barátok, szaktársak – azzal a kérdéssel tudott megbombázni, hogy na de mit fogok felvenni. És bár igyekeztem türelmes lenni, és kedves és barátságos és megint csak türelmes, minden igyekezetemet felőrölte ugyanez az ismétlődő kérdés.

Pedig tűrtem, elég sokáig. Tűrtem akkor, amikor először a hallgatói önkormányzat felkent papjai és papnői előálltak az indítvánnyal, hogy ettől az évtől kezdve a kar be szeretné vezetni a fehér kesztyűt diplomaosztóhoz. Tűrtem akkor, amikor utóbb, az egyöntetű ellenérzések dacára is úgy döntöttek, hogy a rend kedvéért megkérdezték ugyan, hogy mit gondolunk a kérdésben, de ez végeredményben kit érdekel. De amikor már nemcsak intézményesen, hanem személyesen is elkezdtek érni az inzultusok, akkor hirtelen napról napra morcosabb lettem.

Egyrészt, értelemszerűen a konkrét megoldandó probléma miatt. A fehér kesztyű funkcióját értem: senki sem akar naponta többszáz emberrel védtelenül kezet fogni. Csak szerintem akkor már viccesebb lenne a neonszínű vastag mosogatós gumikesztyű, de hát sznobok vagyunk. Vagy ha lehetne fekete, lehetne olyan kesztyű, mint amilyen a neccharisnya, amit az ember könyékig felhúz és menő. Vagy legalábbis kevésbé idétlen. Vagyis idétlen, de máshogy. Javasoltam azt is, hogy öltözzünk be kollektíven jelmezbe, lehetnénk mindannyian Sailor Moon és a fiúk lehetnének Tuxedo Mask, hogyha nagyon szeretnének: akkor működik is a kesztyű, funkciója is van, és ráadásul valami nagyon kínos helyett valami epikusan istencsászár lehetne az egész diplomaosztó: a valaha volt legnagyobb nördség és cosplay parti, amit csak látott az egyetem.

Mert pontosan ez a baj egyébként az egész diplomaosztóval: hogy egy kínos idétlenség. Az ember beöltözik a szép ruhájába, felhúz egy nagyon kényelmetlen cipőt, begyakorolja a legelbűvölőbb mosolyát és hogy feltegye az i-re a pontot, még ott az a remek fehér kesztyű, amitől mindenki vagy pantomimesnek, vagy pincérnek, vagy Mikiegérnek néz ki, esetleg rögtön mind a háromnak. És mindezt miért? Azért, hogy meg lehessen hallgatni egy motiválatlan műsort; egy értelmetlen, de legalább hosszú és követhetetlen beszédet, ami nem szól semmiről; hogy az ember kisétálhasson a pódiumra, kezet foghasson egy csapat emberrel, akiket nem ismer, soha korábban nem látott és valószínűleg eztán sem fog; akik semmit se jelentenek neki, és cserébe akiknek szintén semmit sem jelent az a néhányszáz futószalagon felvonuló egyetemista. Egy szubsztancia nélkül ceremónia, ahová odacsődülhetnek a családtagok elérzékenyülni, ha szeretnének, ráadásul az egyetem még egy kis pluszpénzt is összeszedhet a fényképek és videók árusításával.

Mindezt megkoronázza a meghívólevél: a tanulmányi hivataltól érkezett, terjengős, hivatali nyelvezetben írt semmitmondás, amelyben nagybetűs, vastagbetűs, aláhúzott és színessel szedett kiemelésekkel továbbá túltengő felkiáltójelekkel hívják fel a tisztelt címzettek figyelmét a lényeges momentumokra. Teszik ezt pontosan tudván, hogy bár ezek a népségek sikerrel szereztek diplomát nálunk, ez még nem jelenti azt, hogy képesek elolvasni egy levelet, azt megérteni, és a benne foglaltak szerint cselekedni.

Ha engem bíznak meg, hogy megszervezzem, akkor bizony a tanszéken tartanánk diplomaosztót. A meghívón az időpont és a helyszín szerepelne, felkiáltójelek nélkül. Legfeljebb a tanszékvezető mondana beszédet, ha már valakinek feltétlenül beszédet kell mondania – vagy valaki meghívott vendég valami rövidet és frappánsat, olyasmit, aminek esetleg értelme is van, és akár még releváns is lehet a frissdiplomásoknak. Nem lenne pózolás és fontoskodás. Aki akar, öltözhetne Sailor Moonnak, de nem lenne kötelező. Készülnének komoly és komolytalan felvételek, mint régen az osztályfényképeknél. Lenne büfé, édességgel, gyümölcslével, szendvicsekkel és mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, még kis alkohol is lehetne azoknak, akik élnek ilyesmivel. A végén esetleg, aki akar, ölelkezhetne egyet, aztán mindenki megy világgá, lehetőleg jó szájízzel.

Ehelyett az ember feláldozhat egy néhány órát az életéből egy megjátszott, színpadias, jelentőséget teljes mértékben nélkülöző idétlenségre, aminek voltaképpen semmi, de semmi köze nincs az egyetemen eltöltött évekhez, ahol nincs szó se diadalokról, se növekedésről, se tanulságokról, de még tanulmányokról sem. Csak egy plüssborítóba gyömöszölt papírról. És persze, simán ki lehet bírni, végig lehet csinálni. Az ember képes ennyi áldozatot hozni, ha másért nem, hát a felmenői kedvéért. Meg aki eltöltött pár évet bármelyik egyetemen, feltételezem, hogy szerzett már rutint abban, hogy hogyan kell elalvás nélkül végigülni olyan eseményeket, amiken senki nem mond semmit a jelenlévő túl sok embernek, és ahol nem lehet levegőt kapni. Helyén kell kezelni a ceremóniát, és akkor nem nagy dráma: odamegy, átveszi, hazamegy, örül, hogy túlesett rajta.

A problémák ott kezdődnek, hogy úgy tűnt, a környezetemben nem mindenki tudta helyén kezelni a dolgot, és ezért újra meg újra feltette a kérdést: De mit fogsz fölvenni? Voltak, akik megértették elsőre is, és voltak, akik tizedjére sem a válaszomat: Nem tudom, és nem is érdekel. Majd valamit. Egy fekete szoknyát meg egy fehér inget. Vagy a szuperhősös pólómat és egy rövidnadrágot. Majd meglátom aznap reggel. Nem kell elvinni vásárolni. Nincs szükségem egy új ruhára, amit többet fel se veszek, egy olyan diplomaosztó kedvéért, amire amúgy nem is szeretnék elmenni. Nem akarok se kosztümöt, se semmiféle csinosnak mondott új ruházatot. Nem kell alkalmi ruhára pénzt kiszórni az ablakon, akkor sem, hogyha történetesen nem az én pénzemről van szó. Egyszerűen nem. És amikor azt mondom, hogy nem, az valóban azt is jelenti, hogy nem, és nem azt, hogy kellő győzködés után a nem hirtelen igenné fog változni.

Ennyi bevezetés után eljött az ideje, hogy elmondjam, pontosan mi is a bajom ezzel a kérdéssel, hogy miért lettem tőle napról napra ingerültebb. Nem komplikált, és nem is lesz hosszú: azért, mert ez a kérdés közel sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik, és az ilyen kevéssé ártalmatlan kérdésektől elég hamar be tud telni az amúgy sem túl nagy befogadóképességű hócipőm.

Nem akarok feminista feneket kerekíteni a problémának, de essünk túl ezen is: ha fiú vagyok, kizártnak tartom, hogy el kellett volna szenvednem ezt a heteken át tartó nyaggatást. Ha fiú vagyok, minden bizonnyal van egy öltönyöm, és felveszem azt – ráadásul valószínűleg rokonaim, barátaim és üzletfeleim is kinézik belőlem, hogy képes vagyok kiválasztani a megfelelő öltözetet a megfelelő alkalomra, önállóan. (Végeztem rögtönzött közvéleménykutatást a helyszínen, ruházkodási verbális abúzust egyetlen fiú szaktársam sem szenvedett el.) Ez tehát az egyik ok.

A következő még egyszerűbb: egy diplomaosztóról beszélünk. Mit jelent ez? Térjünk vissza a bejegyzés elejére, a gondosan zárójelbe tett kitérőre. Azt, hogy szereztem egy diplomát. Vajon ha tudtam szerezni egy diplomát, mégpedig kifejezetten jónak mondható eredménnyel, akkor nem lehetséges esetleg, hogy felöltözni is fogok tudni segítség nélkül?

Harmadrészt, ha már feltétlen a diplomám kapcsán kell dolgokról beszélgetni, nem beszélgethetnénk valami méltóbbról? Arról, hogy mit csináltam négy évig az egyetemen? Vagy akár arról, hogy volt egy záróvizsgám, ami olyan mértéktelenül és olyan sokszor volt megalázó, hogy arra szavaim sincsenek? Igaz, szerencsés voltam, mert ezen kívül kifejezetten rossz vizsgatapasztalatom nem adódott, de pont ez és pont ekkor igen rosszul jött ki. Nem beszélhetünk arról, hogy miért tudtam mégis megbékélni a szakzárással és az összes többivel, és hogy mi volt végeredményben a jó abban, hogy így alakult? Nem beszélhetünk arról, hogy nekem egy jó minősítésű diploma miért lett volna ekvivalens a teljes kudarccal, hogy miért nem érhetem be a lehető legjobbnál kevesebbel? Arról, hogy írtam egy százhatvan oldalas szakdolgozatot önálló kutatás alapján, primer forrásokból, olyan témában, aminek nem létezik irodalma? Nem beszélhetnénk mindennek az érdekes részéről, hogy mi minden van emögött a plüssbe csomagolt papírlap mögött?

És még egy utolsó érv: ha egyszer megmondtam, hogy nem érdekel a kérdés és nem akarok beszélgetni róla, azt miért nem lehet tudomásul venni? Hiszen az én diplomám, az én diplomaosztóm és az én ruhám, és az esetlegesen fenyegető nyilvános megszégyenülés is (mintha észrevenném, hogy mások alkalmibban öltöztek fel, mint én – most komolyan?) az enyém. Az egy dolog, hogy nem árulok el különösebb tehetséget a ruházkodás terén, de nem lehetséges-e esetleg, hogy ez azért van, mert nem is érdekel különösebben, és soha nem is akartam megtanulni? Nem lehet ezt tiszteletben tartani? (Meg egyébként az én életem is, de ez mondjuk mellékes.)

Végül egyébként sikerült felöltöznöm. Segítség nélkül. Egy fehér ingbe, egy fekete szoknyába, és igen, a pöttyös tornacipőmbe.

pottyos

Mindjárt megmondom azt is, hogy miért. A fentiek ismeretében könnyű volna rávágni, hogy lázadásból, kivagyiságból, csakazértis. Pedig nem. Nem egészen. Nem szeretek fejjel menni a falnak, és megválogatom, hogy mikor érdemes felvenni a kesztyűt és mikor nem. Józan ésszel belátom, hogy nem mindig ér annyit egy-egy konfliktus, hogy feltétlenül igazam legyen. A pöttyös cipő magyarázata ugyanis még ennél is sokkal-sokkal egyszerűbb.

Nincs másik cipőm.

Illetve van, persze. Van egy téli bakancsom. Van egy lila-narancssárga futócipőm. Van egy fekete-rózsaszín futócipőm. Van egy szétszakadt szandálom. Van egy szőrös, lila mamuszom. És egy pöttyös tornacipőm.

Tudtam, hogy valahol, sok-sok évvel ezelőttről, egy költözéssel ezelőttről valahol lapul még egy cipő. Egy fekete, nem nagyon, de azért éppen eléggé magas sarkú, amolyan alkalmi cipő, talán a ballagásomról. Órákig túrtam a soha ki nem rámolt dobozokat a padláson, de végül csak meglett. Felpróbáltam. Kényelmetlen volt, nem tudtam benne járni, és hülyén is éreztem magam benne, de úgy döntöttem, hogy egy órára, másfél órára kibírom, ha muszáj. Két délelőtt gyakoroltam vele a lépcsőn felmenést és lemenést, és közben sűrűn káromkodtam befelé, hogy miért is kell az embernek olyan cipőt hordania, ami fáj, és reméltem a legjobbakat. Aztán felöltöztem, a spanyolcsizmát behajítottam egy szatyorba, felvettem a kényelmes, pöttyös tornacipőmet, és elindultam.

A metrón láttam meg a tükörképemet az ajtó üvegében. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nekem ez így tetszik. Ha házasodni lehet a habos-babos esküvői ruha alatt tornacipőben, akkor diplomát átvenni miért is ne lehetne? Miért kellene olyan cipőt fölvennem, ami fáj és amiben nem tudok járni, és minden lépésre koncentrálni kell? Pláne miért kellene ezt tennem, amikor pedig kifejezetten ellenzem és helytelenítem, hogy a nőktől azt várjuk el, hogy a “szépségért” szenvedjenek, hogy kvázi sanyargassák magukat azért, hogy mások elvárásainak megfeleljenek. És mire leszálltam a metróról, tudtam, hogy marad a pöttyös tornacipő, hogy nem tehetek mást, és legfeljebb reménykedek hevesen, hogy nem kell ezt hallgatnom majd életem végéig.

Hát ezért. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy kár volt. Lehet, hogy most, higgadtan, utólag, azt mondanám a vásárlási javaslatokra, hogy oké, menjünk el, és vehetünk egy cipőt: egy józan, lapos talpú, szép, fekete cipőt. De végeredményben meg csak nem bánom. Azért nem bánom, mert az egyszerűen nem én lettem volna, aki felveszi azt a másik cipőt, a gonoszat, a kényelmetlent, az ellenségeset. Hűtlen lettem volna saját magamhoz, mindahhoz, amit az elmúlt évek során mondtam, tettem, gondoltam és mutattam.

Ez vagyok én. Aki felveszi a fehér kesztyűt, ha az az elvárás, bármilyen nevetségesnek érzi is; elmegy a diplomaosztóra, bármennyire feleslegesnek érzi is; erőt vesz magán és kezet fog az idegenekkel, bármennyire kellemetlennek érzi is – de végeredményben csak nem hazudtolja meg önmagát.

Valószínűleg nem ez a jó végszó, úgyhogy megpróbálom még egyszer. A pöttyös tornacipő nem a rendszer elleni lázadásról szól, sokkal inkább a magammal szembeni beletörődésről, talán-talán megbékélésről. Annak az beismeréséről, hogy én én vagyok és ilyen, és nem valaki más, aki másmilyen. Hogy könnyen lehet, hogy könnyebb volna nekem is, a környezetemnek is, hogyha nem ilyen  lennék, de ilyen vagyok. Arról szól, hogy akár tetszik, akár nem, nekem a konformizmus nem ér annyit, mint a fizikai komfort és az integritásom megőrzése. Arról szól, hogy hahó, emberek, nem lehetne végre megérkezni a huszonegyedik századba, és azt nézni, hogy ki vagyok és mit csinálok, és nem azt, hogy mi van rajtam és hogy nézek ki?

Na jó, meg persze egy kicsit arról is szól, hogy egy széttaposott pöttyös tornacipő igazán klassz dolog.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | 4 hozzászólás

Változatok

Gondolkoztam valamicskét mostanában (rossz szokás, nem kéne csinálni), és jutottam mindenféle dolgokra. A blogról. Magamról. Szokásokról. Változásokról. Én-variációkról.

Például arra, hogy milyen könnyű is azt gondolni, hogy akárhány éve, mondjuk a blog kezdetekor, 2003-ban, vagy az első munkahelyemre belépéskor 2006-ban, vagy az egyetem megkezdésekor, 2012-ben, vagy akár mindenestül a Rasmus-kaland előtt mennyire más ember voltam, micsoda téveszméim voltak, de most bezzeg már tudom a frankót mindenről.

Meg arra, hogy pontosan ugyanazt csinálom még ma is, amiért ha nem is konkrétan haragszom már a tizenhat éves önmagamra, csak elnézően csóválom a fejemet a fölötte. Mert a tizenhat éves én is azt gondolta, hogy köszöni szépen, de ő már elért a megvilágosodás csúcsára, ő már mindent tud és ért, amit a világot illetően tudni és érteni lehet, ő már kész személyiség.

Jó, ma már nem hiszem azt, hogy mindent tudok és értek. De azt még mindig gondolom néha, hogy befejeződtem. Ami azon kívül, hogy elég depresszív gondolat – volt itt pár évtizedem, amíg még történtek velem dolgok, de mostantól már csak a leépülés jön és az apátia és a halál -, nem is olyan nagyon igaz. Mármint egyrészről hevesen reménykedem, hogy nem igaz (lásd az iménti közbeékelést), másrészről pedig egészen biztosan gyanítom, hogy nem lehet igaz.

Ha másért nem, hát már azért sem, mert ha visszalapozunk 2003-ba, 2006-ba, 2012-be, vagy voltaképpen akármikorra, nem voltam kész. Vadi új dolgok sétáltak be az életembe, emberek, érdeklődések, történések, gondolatok, világlátások. Egyes dolgok néha időlegesen néha tartósabban ki is sétáltak.

Fogok még változni. Nem leszek mindig az, aki most vagyok, de attól még mindig én vagyok én. És én is maradok. Még akkor is, hogyha egyes dolgok radikálisan mások voltak, és mások is lesznek majd odabenn.

És azt hiszem, ezt tudtam eddig is, a szívem mélyén, meg néha beszéltem is ilyesmiről, amikor az került szóba, hogy hogyan sodródnak el egymás mellől emberek, amikor mindkettő változik, és nem ugyanarra. De valahogy most mégis újult erővel köszöntött be a felismerés, és kicsit úgy érzem magam, mintha kaptam volna ajándékba egy jövőt és lehetőségeket, amikről úgy hittem, hogy nekem olyasmi már nincsen.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Plupp

A fényképekkel az a baj, hogy túl sokat látok belőlük, és valamiképp már nem vagyok rájuk érzékeny. Csupán szépnek (vagy adott esetben csúnyának) látom őket, és ennyi. De az elidegenedett tekintetnek a képen csupán modell látható és beállított jelenet, azok nem igazi emberek, nem igazi életek, nem igazi helyek, és pláne nem igazi pillanatok.

Csak csúnya, ronda, hazudós képek. Amiknek már a puszta léte is arroganciát feltételez, azt a gesztust, hogy ezt, ami történt meg akarom mutatni másnak, meg akarom osztani a világgal, de úgy, hogy közben a fotón látszódjék, hogy ez milyen különleges, bensőséges, saját pillanat volt.

De a túl sok kép miatt már nem hiszek az őszinte képeknek sem, már persze föltéve, hogy egyáltalán vannak olyanok.

Mindenki csak pixel.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Érdekes

Minden egyes nap több tüzes hangú üzenet, bánatos tekintetű kutyusokat ábrázoló szívszorító fénykép és felelősségvállalásra ösztökélő utasítás érkezik el hozzám néha e-mailben, néha facebookon. Mindegyik arról szól, hogy fogadjak örökbe állatokat, szegény, szegény állatok ott sínylődnek a menhelyen, éheznek, fáznak, boldogtalanok, magányosak, és csak arra vágynak, hogy valaki megszánja őket, otthont biztosítson a számukra és szeresse őket.

És ez mind szép és jó, tényleg. De azt nem értem, hogy miért nem jönnek ugyanilyen, vagy még nagyobb gyakorisággal a felhívások a számtalan nevelőintézetben cseperedő gyerekről, akik ugyancsak otthonra, szeretetre és elfogadásra várnak.

Arról beszélünk, hogy mindenki ivartalaníttassa az állatait, hogy ne szülessen szükségtelen szaporulat, amikor pedig a menhelyek már nem győznek befogadni több gazdátlan kóbor állatot.

Arról nem beszélünk, hogy talán nem kellene mindenkinek ész nélkül szaporodnia és új gyerekeket készítenie, amikor a nevelőintézetekben ezerszámra várnak családra már kész, létező gyerekek.

A humánus állattartásra milliónyi szabály vonatkozik: mekkora területen, milyen körülmények között tarthat valaki kutyát, macskát, dzsungáriai törpehörcsögöt, aranyhalat. De gyereket – vagy éppen saját magát – nyugodtan tarthatja mindenki ahol csak akarja vagy tudja. Erre nincs szabályozás: a gyereket nyugodtan lehet olyan kis alapterületű lakásban tartani, ahol kutyát már nem volna szabad.

Rendszerint imádjuk antropomorfizálni az állatokat. Akkor a két felvetés egyenértékű kellene, hogy legyen, nem igaz? És érdekes módon mégis az állatokkal bánunk jobban.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 2 hozzászólás