Pöttyös

Volt nekem egy diplomaosztóm. Nem is annyira mostanában, hanem hetekkel ezelőtt, még július közepén. (Igen, lett egy diplomám. Ez jelen történet elmesélése szempontjából gyakorlatilag lényegtelen, bár így, zárójelben voltaképpen elfér.) Egy ilyesfajta ceremónia pedig, legalábbis gondolom, rendszerint mindenféle szimbolikus-formális gesztusokkal, kérdésfelvetésekkel és problémákkal jár.

Az én esetemben ez túlnyomórészt abban kulminálódott, hogy mindenki – írd és mondd, mindenki: család, barátok, szaktársak – azzal a kérdéssel tudott megbombázni, hogy na de mit fogok felvenni. És bár igyekeztem türelmes lenni, és kedves és barátságos és megint csak türelmes, minden igyekezetemet felőrölte ugyanez az ismétlődő kérdés.

Pedig tűrtem, elég sokáig. Tűrtem akkor, amikor először a hallgatói önkormányzat felkent papjai és papnői előálltak az indítvánnyal, hogy ettől az évtől kezdve a kar be szeretné vezetni a fehér kesztyűt diplomaosztóhoz. Tűrtem akkor, amikor utóbb, az egyöntetű ellenérzések dacára is úgy döntöttek, hogy a rend kedvéért megkérdezték ugyan, hogy mit gondolunk a kérdésben, de ez végeredményben kit érdekel. De amikor már nemcsak intézményesen, hanem személyesen is elkezdtek érni az inzultusok, akkor hirtelen napról napra morcosabb lettem.

Egyrészt, értelemszerűen a konkrét megoldandó probléma miatt. A fehér kesztyű funkcióját értem: senki sem akar naponta többszáz emberrel védtelenül kezet fogni. Csak szerintem akkor már viccesebb lenne a neonszínű vastag mosogatós gumikesztyű, de hát sznobok vagyunk. Vagy ha lehetne fekete, lehetne olyan kesztyű, mint amilyen a neccharisnya, amit az ember könyékig felhúz és menő. Vagy legalábbis kevésbé idétlen. Vagyis idétlen, de máshogy. Javasoltam azt is, hogy öltözzünk be kollektíven jelmezbe, lehetnénk mindannyian Sailor Moon és a fiúk lehetnének Tuxedo Mask, hogyha nagyon szeretnének: akkor működik is a kesztyű, funkciója is van, és ráadásul valami nagyon kínos helyett valami epikusan istencsászár lehetne az egész diplomaosztó: a valaha volt legnagyobb nördség és cosplay parti, amit csak látott az egyetem.

Mert pontosan ez a baj egyébként az egész diplomaosztóval: hogy egy kínos idétlenség. Az ember beöltözik a szép ruhájába, felhúz egy nagyon kényelmetlen cipőt, begyakorolja a legelbűvölőbb mosolyát és hogy feltegye az i-re a pontot, még ott az a remek fehér kesztyű, amitől mindenki vagy pantomimesnek, vagy pincérnek, vagy Mikiegérnek néz ki, esetleg rögtön mind a háromnak. És mindezt miért? Azért, hogy meg lehessen hallgatni egy motiválatlan műsort; egy értelmetlen, de legalább hosszú és követhetetlen beszédet, ami nem szól semmiről; hogy az ember kisétálhasson a pódiumra, kezet foghasson egy csapat emberrel, akiket nem ismer, soha korábban nem látott és valószínűleg eztán sem fog; akik semmit se jelentenek neki, és cserébe akiknek szintén semmit sem jelent az a néhányszáz futószalagon felvonuló egyetemista. Egy szubsztancia nélkül ceremónia, ahová odacsődülhetnek a családtagok elérzékenyülni, ha szeretnének, ráadásul az egyetem még egy kis pluszpénzt is összeszedhet a fényképek és videók árusításával.

Mindezt megkoronázza a meghívólevél: a tanulmányi hivataltól érkezett, terjengős, hivatali nyelvezetben írt semmitmondás, amelyben nagybetűs, vastagbetűs, aláhúzott és színessel szedett kiemelésekkel továbbá túltengő felkiáltójelekkel hívják fel a tisztelt címzettek figyelmét a lényeges momentumokra. Teszik ezt pontosan tudván, hogy bár ezek a népségek sikerrel szereztek diplomát nálunk, ez még nem jelenti azt, hogy képesek elolvasni egy levelet, azt megérteni, és a benne foglaltak szerint cselekedni.

Ha engem bíznak meg, hogy megszervezzem, akkor bizony a tanszéken tartanánk diplomaosztót. A meghívón az időpont és a helyszín szerepelne, felkiáltójelek nélkül. Legfeljebb a tanszékvezető mondana beszédet, ha már valakinek feltétlenül beszédet kell mondania – vagy valaki meghívott vendég valami rövidet és frappánsat, olyasmit, aminek esetleg értelme is van, és akár még releváns is lehet a frissdiplomásoknak. Nem lenne pózolás és fontoskodás. Aki akar, öltözhetne Sailor Moonnak, de nem lenne kötelező. Készülnének komoly és komolytalan felvételek, mint régen az osztályfényképeknél. Lenne büfé, édességgel, gyümölcslével, szendvicsekkel és mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, még kis alkohol is lehetne azoknak, akik élnek ilyesmivel. A végén esetleg, aki akar, ölelkezhetne egyet, aztán mindenki megy világgá, lehetőleg jó szájízzel.

Ehelyett az ember feláldozhat egy néhány órát az életéből egy megjátszott, színpadias, jelentőséget teljes mértékben nélkülöző idétlenségre, aminek voltaképpen semmi, de semmi köze nincs az egyetemen eltöltött évekhez, ahol nincs szó se diadalokról, se növekedésről, se tanulságokról, de még tanulmányokról sem. Csak egy plüssborítóba gyömöszölt papírról. És persze, simán ki lehet bírni, végig lehet csinálni. Az ember képes ennyi áldozatot hozni, ha másért nem, hát a felmenői kedvéért. Meg aki eltöltött pár évet bármelyik egyetemen, feltételezem, hogy szerzett már rutint abban, hogy hogyan kell elalvás nélkül végigülni olyan eseményeket, amiken senki nem mond semmit a jelenlévő túl sok embernek, és ahol nem lehet levegőt kapni. Helyén kell kezelni a ceremóniát, és akkor nem nagy dráma: odamegy, átveszi, hazamegy, örül, hogy túlesett rajta.

A problémák ott kezdődnek, hogy úgy tűnt, a környezetemben nem mindenki tudta helyén kezelni a dolgot, és ezért újra meg újra feltette a kérdést: De mit fogsz fölvenni? Voltak, akik megértették elsőre is, és voltak, akik tizedjére sem a válaszomat: Nem tudom, és nem is érdekel. Majd valamit. Egy fekete szoknyát meg egy fehér inget. Vagy a szuperhősös pólómat és egy rövidnadrágot. Majd meglátom aznap reggel. Nem kell elvinni vásárolni. Nincs szükségem egy új ruhára, amit többet fel se veszek, egy olyan diplomaosztó kedvéért, amire amúgy nem is szeretnék elmenni. Nem akarok se kosztümöt, se semmiféle csinosnak mondott új ruházatot. Nem kell alkalmi ruhára pénzt kiszórni az ablakon, akkor sem, hogyha történetesen nem az én pénzemről van szó. Egyszerűen nem. És amikor azt mondom, hogy nem, az valóban azt is jelenti, hogy nem, és nem azt, hogy kellő győzködés után a nem hirtelen igenné fog változni.

Ennyi bevezetés után eljött az ideje, hogy elmondjam, pontosan mi is a bajom ezzel a kérdéssel, hogy miért lettem tőle napról napra ingerültebb. Nem komplikált, és nem is lesz hosszú: azért, mert ez a kérdés közel sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik, és az ilyen kevéssé ártalmatlan kérdésektől elég hamar be tud telni az amúgy sem túl nagy befogadóképességű hócipőm.

Nem akarok feminista feneket kerekíteni a problémának, de essünk túl ezen is: ha fiú vagyok, kizártnak tartom, hogy el kellett volna szenvednem ezt a heteken át tartó nyaggatást. Ha fiú vagyok, minden bizonnyal van egy öltönyöm, és felveszem azt – ráadásul valószínűleg rokonaim, barátaim és üzletfeleim is kinézik belőlem, hogy képes vagyok kiválasztani a megfelelő öltözetet a megfelelő alkalomra, önállóan. (Végeztem rögtönzött közvéleménykutatást a helyszínen, ruházkodási verbális abúzust egyetlen fiú szaktársam sem szenvedett el.) Ez tehát az egyik ok.

A következő még egyszerűbb: egy diplomaosztóról beszélünk. Mit jelent ez? Térjünk vissza a bejegyzés elejére, a gondosan zárójelbe tett kitérőre. Azt, hogy szereztem egy diplomát. Vajon ha tudtam szerezni egy diplomát, mégpedig kifejezetten jónak mondható eredménnyel, akkor nem lehetséges esetleg, hogy felöltözni is fogok tudni segítség nélkül?

Harmadrészt, ha már feltétlen a diplomám kapcsán kell dolgokról beszélgetni, nem beszélgethetnénk valami méltóbbról? Arról, hogy mit csináltam négy évig az egyetemen? Vagy akár arról, hogy volt egy záróvizsgám, ami olyan mértéktelenül és olyan sokszor volt megalázó, hogy arra szavaim sincsenek? Igaz, szerencsés voltam, mert ezen kívül kifejezetten rossz vizsgatapasztalatom nem adódott, de pont ez és pont ekkor igen rosszul jött ki. Nem beszélhetünk arról, hogy miért tudtam mégis megbékélni a szakzárással és az összes többivel, és hogy mi volt végeredményben a jó abban, hogy így alakult? Nem beszélhetünk arról, hogy nekem egy jó minősítésű diploma miért lett volna ekvivalens a teljes kudarccal, hogy miért nem érhetem be a lehető legjobbnál kevesebbel? Arról, hogy írtam egy százhatvan oldalas szakdolgozatot önálló kutatás alapján, primer forrásokból, olyan témában, aminek nem létezik irodalma? Nem beszélhetnénk mindennek az érdekes részéről, hogy mi minden van emögött a plüssbe csomagolt papírlap mögött?

És még egy utolsó érv: ha egyszer megmondtam, hogy nem érdekel a kérdés és nem akarok beszélgetni róla, azt miért nem lehet tudomásul venni? Hiszen az én diplomám, az én diplomaosztóm és az én ruhám, és az esetlegesen fenyegető nyilvános megszégyenülés is (mintha észrevenném, hogy mások alkalmibban öltöztek fel, mint én – most komolyan?) az enyém. Az egy dolog, hogy nem árulok el különösebb tehetséget a ruházkodás terén, de nem lehetséges-e esetleg, hogy ez azért van, mert nem is érdekel különösebben, és soha nem is akartam megtanulni? Nem lehet ezt tiszteletben tartani? (Meg egyébként az én életem is, de ez mondjuk mellékes.)

Végül egyébként sikerült felöltöznöm. Segítség nélkül. Egy fehér ingbe, egy fekete szoknyába, és igen, a pöttyös tornacipőmbe.

pottyos

Mindjárt megmondom azt is, hogy miért. A fentiek ismeretében könnyű volna rávágni, hogy lázadásból, kivagyiságból, csakazértis. Pedig nem. Nem egészen. Nem szeretek fejjel menni a falnak, és megválogatom, hogy mikor érdemes felvenni a kesztyűt és mikor nem. Józan ésszel belátom, hogy nem mindig ér annyit egy-egy konfliktus, hogy feltétlenül igazam legyen. A pöttyös cipő magyarázata ugyanis még ennél is sokkal-sokkal egyszerűbb.

Nincs másik cipőm.

Illetve van, persze. Van egy téli bakancsom. Van egy lila-narancssárga futócipőm. Van egy fekete-rózsaszín futócipőm. Van egy szétszakadt szandálom. Van egy szőrös, lila mamuszom. És egy pöttyös tornacipőm.

Tudtam, hogy valahol, sok-sok évvel ezelőttről, egy költözéssel ezelőttről valahol lapul még egy cipő. Egy fekete, nem nagyon, de azért éppen eléggé magas sarkú, amolyan alkalmi cipő, talán a ballagásomról. Órákig túrtam a soha ki nem rámolt dobozokat a padláson, de végül csak meglett. Felpróbáltam. Kényelmetlen volt, nem tudtam benne járni, és hülyén is éreztem magam benne, de úgy döntöttem, hogy egy órára, másfél órára kibírom, ha muszáj. Két délelőtt gyakoroltam vele a lépcsőn felmenést és lemenést, és közben sűrűn káromkodtam befelé, hogy miért is kell az embernek olyan cipőt hordania, ami fáj, és reméltem a legjobbakat. Aztán felöltöztem, a spanyolcsizmát behajítottam egy szatyorba, felvettem a kényelmes, pöttyös tornacipőmet, és elindultam.

A metrón láttam meg a tükörképemet az ajtó üvegében. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nekem ez így tetszik. Ha házasodni lehet a habos-babos esküvői ruha alatt tornacipőben, akkor diplomát átvenni miért is ne lehetne? Miért kellene olyan cipőt fölvennem, ami fáj és amiben nem tudok járni, és minden lépésre koncentrálni kell? Pláne miért kellene ezt tennem, amikor pedig kifejezetten ellenzem és helytelenítem, hogy a nőktől azt várjuk el, hogy a “szépségért” szenvedjenek, hogy kvázi sanyargassák magukat azért, hogy mások elvárásainak megfeleljenek. És mire leszálltam a metróról, tudtam, hogy marad a pöttyös tornacipő, hogy nem tehetek mást, és legfeljebb reménykedek hevesen, hogy nem kell ezt hallgatnom majd életem végéig.

Hát ezért. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy kár volt. Lehet, hogy most, higgadtan, utólag, azt mondanám a vásárlási javaslatokra, hogy oké, menjünk el, és vehetünk egy cipőt: egy józan, lapos talpú, szép, fekete cipőt. De végeredményben meg csak nem bánom. Azért nem bánom, mert az egyszerűen nem én lettem volna, aki felveszi azt a másik cipőt, a gonoszat, a kényelmetlent, az ellenségeset. Hűtlen lettem volna saját magamhoz, mindahhoz, amit az elmúlt évek során mondtam, tettem, gondoltam és mutattam.

Ez vagyok én. Aki felveszi a fehér kesztyűt, ha az az elvárás, bármilyen nevetségesnek érzi is; elmegy a diplomaosztóra, bármennyire feleslegesnek érzi is; erőt vesz magán és kezet fog az idegenekkel, bármennyire kellemetlennek érzi is – de végeredményben csak nem hazudtolja meg önmagát.

Valószínűleg nem ez a jó végszó, úgyhogy megpróbálom még egyszer. A pöttyös tornacipő nem a rendszer elleni lázadásról szól, sokkal inkább a magammal szembeni beletörődésről, talán-talán megbékélésről. Annak az beismeréséről, hogy én én vagyok és ilyen, és nem valaki más, aki másmilyen. Hogy könnyen lehet, hogy könnyebb volna nekem is, a környezetemnek is, hogyha nem ilyen  lennék, de ilyen vagyok. Arról szól, hogy akár tetszik, akár nem, nekem a konformizmus nem ér annyit, mint a fizikai komfort és az integritásom megőrzése. Arról szól, hogy hahó, emberek, nem lehetne végre megérkezni a huszonegyedik századba, és azt nézni, hogy ki vagyok és mit csinálok, és nem azt, hogy mi van rajtam és hogy nézek ki?

Na jó, meg persze egy kicsit arról is szól, hogy egy széttaposott pöttyös tornacipő igazán klassz dolog.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | 4 hozzászólás

Változatok

Gondolkoztam valamicskét mostanában (rossz szokás, nem kéne csinálni), és jutottam mindenféle dolgokra. A blogról. Magamról. Szokásokról. Változásokról. Én-variációkról.

Például arra, hogy milyen könnyű is azt gondolni, hogy akárhány éve, mondjuk a blog kezdetekor, 2003-ban, vagy az első munkahelyemre belépéskor 2006-ban, vagy az egyetem megkezdésekor, 2012-ben, vagy akár mindenestül a Rasmus-kaland előtt mennyire más ember voltam, micsoda téveszméim voltak, de most bezzeg már tudom a frankót mindenről.

Meg arra, hogy pontosan ugyanazt csinálom még ma is, amiért ha nem is konkrétan haragszom már a tizenhat éves önmagamra, csak elnézően csóválom a fejemet a fölötte. Mert a tizenhat éves én is azt gondolta, hogy köszöni szépen, de ő már elért a megvilágosodás csúcsára, ő már mindent tud és ért, amit a világot illetően tudni és érteni lehet, ő már kész személyiség.

Jó, ma már nem hiszem azt, hogy mindent tudok és értek. De azt még mindig gondolom néha, hogy befejeződtem. Ami azon kívül, hogy elég depresszív gondolat – volt itt pár évtizedem, amíg még történtek velem dolgok, de mostantól már csak a leépülés jön és az apátia és a halál -, nem is olyan nagyon igaz. Mármint egyrészről hevesen reménykedem, hogy nem igaz (lásd az iménti közbeékelést), másrészről pedig egészen biztosan gyanítom, hogy nem lehet igaz.

Ha másért nem, hát már azért sem, mert ha visszalapozunk 2003-ba, 2006-ba, 2012-be, vagy voltaképpen akármikorra, nem voltam kész. Vadi új dolgok sétáltak be az életembe, emberek, érdeklődések, történések, gondolatok, világlátások. Egyes dolgok néha időlegesen néha tartósabban ki is sétáltak.

Fogok még változni. Nem leszek mindig az, aki most vagyok, de attól még mindig én vagyok én. És én is maradok. Még akkor is, hogyha egyes dolgok radikálisan mások voltak, és mások is lesznek majd odabenn.

És azt hiszem, ezt tudtam eddig is, a szívem mélyén, meg néha beszéltem is ilyesmiről, amikor az került szóba, hogy hogyan sodródnak el egymás mellől emberek, amikor mindkettő változik, és nem ugyanarra. De valahogy most mégis újult erővel köszöntött be a felismerés, és kicsit úgy érzem magam, mintha kaptam volna ajándékba egy jövőt és lehetőségeket, amikről úgy hittem, hogy nekem olyasmi már nincsen.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Plupp

A fényképekkel az a baj, hogy túl sokat látok belőlük, és valamiképp már nem vagyok rájuk érzékeny. Csupán szépnek (vagy adott esetben csúnyának) látom őket, és ennyi. De az elidegenedett tekintetnek a képen csupán modell látható és beállított jelenet, azok nem igazi emberek, nem igazi életek, nem igazi helyek, és pláne nem igazi pillanatok.

Csak csúnya, ronda, hazudós képek. Amiknek már a puszta léte is arroganciát feltételez, azt a gesztust, hogy ezt, ami történt meg akarom mutatni másnak, meg akarom osztani a világgal, de úgy, hogy közben a fotón látszódjék, hogy ez milyen különleges, bensőséges, saját pillanat volt.

De a túl sok kép miatt már nem hiszek az őszinte képeknek sem, már persze föltéve, hogy egyáltalán vannak olyanok.

Mindenki csak pixel.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Érdekes

Minden egyes nap több tüzes hangú üzenet, bánatos tekintetű kutyusokat ábrázoló szívszorító fénykép és felelősségvállalásra ösztökélő utasítás érkezik el hozzám néha e-mailben, néha facebookon. Mindegyik arról szól, hogy fogadjak örökbe állatokat, szegény, szegény állatok ott sínylődnek a menhelyen, éheznek, fáznak, boldogtalanok, magányosak, és csak arra vágynak, hogy valaki megszánja őket, otthont biztosítson a számukra és szeresse őket.

És ez mind szép és jó, tényleg. De azt nem értem, hogy miért nem jönnek ugyanilyen, vagy még nagyobb gyakorisággal a felhívások a számtalan nevelőintézetben cseperedő gyerekről, akik ugyancsak otthonra, szeretetre és elfogadásra várnak.

Arról beszélünk, hogy mindenki ivartalaníttassa az állatait, hogy ne szülessen szükségtelen szaporulat, amikor pedig a menhelyek már nem győznek befogadni több gazdátlan kóbor állatot.

Arról nem beszélünk, hogy talán nem kellene mindenkinek ész nélkül szaporodnia és új gyerekeket készítenie, amikor a nevelőintézetekben ezerszámra várnak családra már kész, létező gyerekek.

A humánus állattartásra milliónyi szabály vonatkozik: mekkora területen, milyen körülmények között tarthat valaki kutyát, macskát, dzsungáriai törpehörcsögöt, aranyhalat. De gyereket – vagy éppen saját magát – nyugodtan tarthatja mindenki ahol csak akarja vagy tudja. Erre nincs szabályozás: a gyereket nyugodtan lehet olyan kis alapterületű lakásban tartani, ahol kutyát már nem volna szabad.

Rendszerint imádjuk antropomorfizálni az állatokat. Akkor a két felvetés egyenértékű kellene, hogy legyen, nem igaz? És érdekes módon mégis az állatokkal bánunk jobban.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 2 hozzászólás

43

Gondban vagyok egyes dolgokkal, ami természetesen nem újdonság.

Annyira nem az, hogy már nagyon régen, még az IRC-s időkben, amikor minden egyes csatinak volt saját adatlapja, rajta a törzstagok arcképcsarnokával, és egy alkalommal nem én, hanem maga a weboldal szerkesztője adta meg helyettem az adataimat, ami tulajdonképpen hízelgő. Vagy hízelgő is lehetne, mert a hobbi rovatba az került végül feltüntetésre, hogy “apró dolgokból hatalmas problémák készítése”, ami igaz ugyan, de azért mégsem olyasmi, amit magamtól mondtam volna. (Bár nem tudom, mit mondtam volna magamtól, de ez most más kérdés.)

Ez persze csak kitérő volt. A lényegre törés, mint tudjuk, nem tartozik az erősségeim közé.

Szóval, adott ez a dolog, az a bizonyos, ami gondot okoz nekem. Azt gondolom, nem sokak előtt ismeretlen a Bakancslista koncepciója (nyilván láttátok az ugyanilyen című filmet is), de mindazok kedvéért, akik nem teljesen biztosak benne, elárulom: a Bakancslista azon dolgok listája, amelyeket valaki meg akar tenni, még mielőtt feldobja a bakancsot. (Nem mintha túl sok mindent tehetne miután feldobta.) Szóval az egyszeri ember összeszedi, hogy milyen tervei is vannak fennmaradó éveire, és aztán megkísérli ezeket rendre valóra is váltani.

Láttam a filmet. Hosszú hónapokat töltöttem egy ilyen listás könyv társaságában. Bőven volt alkalmam, hogy összeírjam én is, mit akarok kezdeni magammal, de valahogy mostanáig nem volt hozzá igazán kedvem. Most még kedvem is van, de csak nem megy. Nem igazán.

És el is árulom, hogy miért nem. Azért, mert rossz dolgokat akarok. Olyasmiket, amiket nem lehet teljesíteni, és nem lehet mérni sem. Egyrészt munkál bennem a hiúság vagy büszkeség vagy megfelelési kényszer, nevezzük akárhogy, a lényege az, hogy olyan dolgokra akarok vágyni, amikre úgy érzem, hogy vágynom kellene, mert azok a helyes és értelmes és becsülendő vágyak. Másrészt pedig egyáltalán nem konkrétak. Beszorultam valahová az ígéretek és a fogadalmak közé.

Úgy látom egyébként, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Találtam egy weblapot, amelyik arra szakosodott, hogy az emberek bakancslistáit összegyűjtse, azt tanulmányozom most már néhány napja. Nagyon sokan nyúlnak mellé a tételeikkel.

Hogyan lehet eldönteni, hogy sikerült-e teljesíteni azt a nagyon általános célkitűzést, miszerint “jobb ember leszek”? Amikor éppen véghezvittünk egy nagylelkű cselekedetet? És ha legközelebb kicsinyesek vagyunk, akkor elveszítjük a teljesítést? Vagy vegyik a másik legnépszerűbbet: “lefogyok”. Igen ám, de mennyit? És mihez képest? Mennyi időre? És ha visszajön belőle valamennyi? Na ugye. “Egészségesebben fogok étkezni.” Ködös az egész. Ráadásul ezek szerintem nem is igazán vágyak. Ezek remények.

Aztán van egy másik nagy csoport, az önnevelésé. “Minden nap edzek.” Igazán? És meddig? A világ végeztéig? És ha egy nap kimarad, akkor már soha többet nem lehet teljesíteni ezt a tervet, és totális vereséget szenvedtünk? Nem az a célja eredendően egy ilyen listának, hogy rendre mindent elérjünk, amit szeretnénk? “Minden nap éjfél előtt fogok lefeküdni”, ugyanez pepitában. “Naponta csak egyszer lépek be a facebookra.” Fokozzam még? Ez csupán önsanyargató szabályrendszereket fektet le, amik már megint inkább csak remények, amennyiben jó lenne, hogyha meg tudnám valósítani őket, de alapvetően tudom, hogy esélytelen. Bátor, eltökélt, nagyszabású, de esélytelen.

Persze, meg lehet tenni, hogy konkretizáljuk ezeket a terveket. Lefogyok öt kilót. Egy hétig nem kapok azonnal idegrohamot, ha valaki szól hozzám. Egy hónapig nem eszem se csokit se sült krumplit. Két hétig gyalog megyek fel az emeletre. Egész szeptemberben éjfél előtt megyek aludni. Két hétig napi fél órára szorítom vissza a facebook használatát. Nem hangzik mindegyik olyan kicsinyesnek? Olyan gyerekesnek és komolytalannak? Nincs benne egy ilyenben az az (egyébként jogos) feltételezés, hogy egy ilyen fogadalom hosszú távon, pláne a végtelenségig úgyis tarthatatlan?

Nagyjából másfél órája állok már itt ezzel a bejegyzéssel, mert nagyon nem akar oda kanyarodni, amerre terveztem, és bár sok dolgot kihúztam belőle, átfogalmaztam, és egyes bekezdéseknek nekifutottam újra meg újra, csak nem sikerül közelebb jutnom ahhoz, amit mondani akartam. Valahogy a felvezetések csak félrevisznek, a sok körülményeskedés után nem tudok úgy csapni le, ahogy szeretnék.

A következőt szerettem volna eredendően: arra jöttem rá az elmúlt napokban, hogy szinte csak olyasmit szeretnék magamtól, amit nem lehet teljesíteni, vagy ha véletlen lehet is, akkor sem tudnám észrevenni, hogyha sikerült. És beláttam, hogy ez baj. Azért baj, mert ezzel voltaképpen kizárom azt a lehetőséget, hogy elégedett lehessek magammal, hogy hátradőlhessek azzal a tudattal, hogy akartam valamit, tettem érte, és most sikerült – azaz pont arra lesz alkalmatlan a bakancslistám, ami a célja volna: élni egy kicsit, mielőtt meghalok. (És készen állok bevallani, hogy az elmúlt időszakban mindent csináltam, csak nem éltem. Ezzel az erővel halott is lehettem volna.) Ehelyett lehetetlen küldetések közé akarom zárni magam, mintha nem tenné ezt meg úgyis milliónyi másik személy és intézmény.

Úgyhogy nincs mit tenni, felül kell emelkednem azon a kellemetlen érzésen, hogy méltatlan dolog olyasmire vágyni, ami mérhető és elérhető és adott esetben még örömmel is tölt el: nem méltatlan. Az időm véges, folyamatosan telik, és túl sokat vesztegettem már el belőle az elmúlt évek során azzal, hogy reménykedtem benne, hogy ha nem nézek oda, és nem figyelek, akkor talán megáll.

Nem állt meg. És amíg nem néztem oda, hirtelen elmúltam tizenkilenc éves, és mégsem léptem sehová. Szétfeszít a türelmetlenség, hogy napokon belül valami történni fog végre. Rettegek, hogyne. De izgatott is vagyok. Még nem forr körülöttem az élet, de már fortyog, készen áll rá, hogy akcióba lépjen és elinduljon.

Mostanában valami nagyon hasonlót mondanak a hangok, mint két és fél évvel ezelőtt. Azt mondják, hogy most vagy soha, és csak úgy, mint két és fél évvel ezelőtt, most is úgy látom, hogy inkább most, mint soha.

Valaki megnyomott a lejátszómon egy gombot: sokáig azt hittem, hogy a megállítás volt, de nem, csak a némítás. És most kezemben a távirányító, és készen vagyok rá, hogy visszategyem a hangot az életemre. És mire ez bekövetkezik, lesz egy listám, ami segít továbbmenni olyankor, amikor készülnék megállni és feladni, egy listám, ami segít eldönteni, hogy mi fontos és mi nem fontos, egy listám, ami irányt mutat olyankor, amikor eltévednék.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Csodák márpedig vannak

Álmodni jó. Például nekem is van egy visszatérő Paul Simon álmom. Igaz, hogy elég bizarr, és ha valóra válna, nagyon össze is volnék zavarodva, bár akkor legalább valószínűleg nem ébrednék fel a legjobb résznél. Akit nagyon érdekel, hogy mi is az álom, keressen rá, biztos vagyok benne, hogy leírtam már korábban egy-két alkalommal.

Aztán itt van ez a kanadai lány. Úgy hívják, hogy Rayna. Paul Simon-rajongó. (Vagyunk ezzel így néhányan, ugye.) Elhatározta, hogy elmegy az idei tavaszi-nyári turnén egy koncertre, mondjuk Torontóba. Ő tudja, hogy neki mi a kedvenc Paul Simon dala: a Duncan. Annyira szerette hallgatni, hogy az alapján tanult meg gitározni. Arról álmodozott, hogy hallhatja élőben is, mikor májusban elmegy a torontói koncertre. A férje pedig, hogy segítsen Rayna álmát valóra váltani, a koncert első percétől kezdve minden lélegzetvételnyi szünetben bekiabálta, hogy “Duncan!” Hátha.

És aztán Rayna is vett egy nagy levegőt, és kiabált. Valami olyasmit, hogy “azon a számon tanultam meg gitározni!” És hogy mi történt ezután? Csoda. Paul magához intette a színpadra, a kezébe nyomott egy gitárt, és hagyta, hogy történjen, aminek történnie kell – és Rayna rémült volt, lámpalázas, nagyon boldog, és nagyszerűen vette az akadályt.

Olyasfajta csoda ez, amire azt hittem, őrülten féltékeny leszek, de nem, csak elérzékenyülök tőle és boldog leszek. Mindenkinek azt ajánlom, hogy nézze meg a videót, akár ismeri Duncant, akár nem. Nem hiszem, hogy van bárki, akit hidegen hagy. Nyilván nem fog mindenki bárgyú vigyorral az arcán zokogni rajta, ahogy én szoktam, de ez a mértéktelen boldogság és öröm átszivárog a videón.

És persze mondhatnám, hogy ez nem is csoda, lévén a csoda természetfölötti dolog. És bár meglehetősen valószínűtlen ugyan, hogy egy koncerten valakit felhívjanak a színpadra hogy énekeljen, mégsem természetfölötti.

Ez csak egy egyszerű gesztus – igaz, kockázatos gesztus -, de Rayna amíg él, emlékezni fog erre az estére. És ahányszor csak eszébe jut, boldogan fog mosolyogni. És nem került semmibe. Csak egy ötlet, egy kis játék, és öt perc az életünkből.

És pontosan ez a csoda. Öt perc ráfordítással valakit boldoggá tenni.

Egy világhírű énekes egy hétköznapi halandónak – egy valakinek, egy bárkinek – tesz egy spontán szívességet. És a nyomában felfoghatatlan boldogság-hullámok kelnek. Nyilván boldog Rayna és a férje, és mosolyognak mindazok, akik ott voltak aznap este. De valahogy mégis túlmutat azokon az embereken, akik részesei voltak. Nem hinném, hogy akár csak én elfelejteném valaha is.

Megfigyeltétek már, hogy a szeretet néha sokkal jobban tud fájni, mint a bánat vagy a magány?

Nem tudok elég nagy szavakat használni. Nem akarom többet leírni, hogy szeretet, meg boldogság meg meghatottság, meg ilyeneket. Így is éppen elég patetikus az egész, és amúgy sem sikerült, csak körvonalaiban megfogalmaznom azt, amit május óta egyfolytában próbálok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | 3 hozzászólás

Következő esedékes lecke

Meg kellene tanulnom nem lenézni azokat az embereket, akik tartanak valamire. Mármint engem. Csak olyan egyszerű azt hinni rájuk, hogy milyen buták, milyen egyszerű kis teremtések, amikor még azt sem látják, ami nyilvánvaló, miszerint mekkora széltoló vagyok, micsoda kókler, milyen banális, újrahasznosított, semmitmondó nagy bölcsességekkel bírok dobálózni, és hogy milyen lusta vagyok és rosszindulatú és így tovább.

Ráadásul öntelt és oktondi is, mert az viszont eszembe se jut, hogy esetleg ők láthatnak valamit, ami nyilvánvaló, és amit én nem látok.

Csakhogy, akárhogy nézem is, a végén csak oda lyukadok ki, hogy akkor tudom elfogadni őket – a másik embereket, akik azt hiszik, hogy értékes ember vagyok, pedig -, hogyha beletörődöm, hogy talán mégis jó vagyok valamire. De ennek, ugye, a legtöbb tapasztalatom ellentmond.

Nincs ez így jól.

Már csak azért sem, mert akik tartanak valamire, sokkal jobb társaság azoknál, akik kutyába se vesznek. Hát nem?

Szóval nincs ez így jól.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!