Néha szoktam szomorkodni. Hogy igazából a kutya se olvas. Hogy igazából a kutyát se érdekli, mi van velem, hogy élek-e vagy halok, hogy mi van, úgy általában. És hogy igazából ezért nem is hibáztathatok senkit, mert én meg nem írok, és alapvetően legtöbbször még engem se érdekel, hogy mi van velem, és hogy élek-e vagy halok (ugyanis ha ezen elkezdek gondolkozni, annak sosincs jó vége.)

De azért piszkálja a csőrömet. Hogy van egy kommentszekció, ahová lehetne kedves visszacsatolásokat adni, olyan terápiás jellegű simogatásokat, olyasmiket, mint amikor az arckönyvön nyomogatják a hüvelykujjakat, és akkor érzi az ember, hogy na ő most valaki. (Pedig.)

Aztán felébredtem. És ránéztem egy-két helyen, hogy ahol kommentálnak az emberek blogokon – kivéve, hogyha a blogger valami nagyon extrém, nagyon nehéz élethelyzetben van (ami a blogírásnak mára az egyetlen védhető oka maradt), és személyiségét áthatja a nehézségekkel szembenézve a nagyon csodálatos magára találás, a mindennapos küzdelem és az ehhez kapcsolódó derű, de néha még ott is – mit kommentálnak. Hányszor közlik valakivel, hogy az ő problémája nem probléma, bezzegazenyém, hogy fejezd be a nyavalygást és ugorj le a hídról, ha nincs jobb dolgod, egyébként is, hogy merészeled ezt meg azt. Hogy hányszor mondják meg, hogy te igazából nem számítasz, hogy te igazából egy senki vagy. És egyébként is: ne merészeld azt érezni, amit érzel, azt gondolni, amit gondolsz, mert én, kívülről, az összes magasrendű igazság forrása és letéteményese, aki vagyok, most azonnal megmondom neked, hogy ezek helytelen érzelmek és helytelen gondolatok, és pfuj. Mert én, a külső, az okos, a felsőbbrendű pontosan tudom, hogy az a személy, aki te vagy, rosszul… hát, nem is tudom, mit csinálsz rosszul. Mindent. Rosszul létezel.

És ez nyilván elvezethetne egy hosszasabb okfejtéshez, ami nagyjából évek óta érik a fejemben, de most nem fog. Most csak odáig vezet, hogy tulajdonképpen jó nekem, hogy a kutya se kommentál semmit, pláne nem idegenek. Tartsátok meg jó szokásotokat. Kedves trollok, járjatok máshová ebédelni.

Vagy mittudomén. Akár éhen is lehet pusztulni, nyugodtan.

Az a helyzet, hogy van egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú listám. Tényleg nagyon hosszú. Hónapok óta írom. Illetve, ez nem igaz. Évek óta írom, csak néha-néha annyira pokolba kívánom az egészet, hogy lehúzok róla mindent, és kész, volt lista, nincs lista. Mehetnek a sivatagba, ahonnan még élve senki sem került elő.

De a jelen állapotában olyan tételek is szerepelnek a listámon, amik sok-sok hónapja ott vannak már, sőt, olyanok is, na mondjuk nem sok, csak talán egy-kettő, amiket már egyszer lehúztam, de aztán mégis visszaírtam.

Nem akarok nagyon titokzatoskodni, ezért nem vezetem fel hosszasan és alaposan, kissé félreérthető és talányos módon, hogy miről is van szó. Egyszerűen elmondom. A blogírás az esetek egy részében egyáltalán nem spontán. Egy másik részében természetesen az, de a lustaságom és a józan eszem (ami a közvélekedéssel ellentétben létezik, csak ritkán jár be dolgozni) gyakorta útjába áll. Mindegy is.

A nem spontán része általában csupán annyira nem spontán, hogy vannak témáim, amikről olyan jó lenne írni egyszer. Amit végig akarok gondolni, amiről meg akarom mondani a nagy igazságokat, meg ilyesmi. Nem azért, mert arra várok, hogy hirtelen ötszázas napi látogatottságom legyen, ami egy röpke pillanat alatt felugrik napi kétezerre, és onnan már nincs visszaút, irány a világhír, és én legyek a magyar blogoszféra új megmondóembere. Inkább csak azért, mert szeretek végiggondolni dolgokat, szeretek rájönni, hogy mit is gondolok valójában, szeretek vitába szállni saját magammal, és szeretem mindezt írásban tenni meg.

Olyan is van, hogy foglalkoztat egy téma valamikor, és még mielőtt blogbejegyzés születhetne belőle, elpazarlom akkor, amikor legelőször találkozom valakivel, vagy írok neki egy levelet. Mire észbe kapnék, már ki is szállt. Lakatot kéne tenni a számra és a billentyűzetemre is, hogyha úgy adódik.

(Nyilván nem a szó szoros értelmében vett “pazarlásról” van szó ilyenkor. Egyszerűen csak megszoktam – volt rá időm -, hogy a blog az a hely, ahol az összegyűjtött merengéseim és hisztijeim jól kereshető formátumban bármikor fellelhetők. Ezt a gyűjteményes jelleget rontom el olyankor, amikor valamit valahová máshová írok le. Az pedig, hogy a szó elszáll, annyira igaz, hogy amit egyszer elmondtam, azt valószínűleg többet fel se tudom idézni, sőt, amikor valaki szembesít vele, mert ő viszont emlékszik, akkor meg szoktam döbbenni rajta. Gyakori mondatom, hogy “nos, igen, ez tényleg úgy hangzik, mintha valami olyasmi lenne, amit én szoktam mondani.”)

Akárhogy is, van egy listám. Egy nagyon hosszú listám. Sorakoznak rajta mindazok a témák, amikről nem egyszerűen jó lenne írni, hanem amiről akarok is írni valamikor, lehetőség szerint a közeli jövőben. Aztán ez a közeli jövő általában elévül, és vagy távoli jövő, vagy sohanapján kiskedden lesz belőle.

A referencia kedvéért ugyanezen a listán szerepelt a Csodák márpedig vannak című bejegyzés, ami valamikor tavaly májusban került fel oda, és októberre meg is született. Ezen a listán gyűltek az Olvasás 7 hete témái is. Eltöltött ott közel fél évet a Pottermore okozta csalódásomat fejtegető írás címe is. Most éppen nem jut eszembe más, ami nagyon sokat ült volna ott, bár minden bizonnyal van ilyen, nem is kevés, hiszen tíz év hosszú idő. Csakhogy azokat a tételeket, amiket soha nem írtam meg, százszámra sorolhatnám, már persze abban az esetben, ha még emlékeznék rájuk. No igen.

Igazából nem maradt kérdés más, csak annyi, hogy akkor miért is nem írom meg ezeket a dolgokat. Hiszen adott egy ötlet, adottak hozzá gondolatok (kivéve, hogyha mire odajutnék, már elfelejtem, hogy mit is akartam azzal a sokatmondó címmel, mert ilyen is van), és amennyi dolog történik velem, akár fel is dolgozhatnám őket. Csak éppen nem teszem. Míg egy spontán bejegyzésben, mint amilyen a mostani is, oda lyukadok ki végül, ahova csak akarok, egy előre megtervezettben vannak pontok, amiket érinteni szeretnék, állítások, amiket meg akarok erősíteni, meg ilyesmi. És ettől valahogy feladattá nő a blogírás, elvárásokat támasztok magammal szemben, és rosszul érzem magam, amikor végül nem egészen azt sikerül megírnom, amit szerettem volna, még ha nem is tudom pontosan, hogy mi volt az.

Hülye tervek.

Így fulladt kudarcba sok más ok mellett a néhai könyves blogom is. Akartam írni a könyveimről, de valahogy mégse tudtam kellőképp összeszedni magam ahhoz, hogy értelmes mondatokat, koherens gondolatokat közvetítsek, hogy megfeleljek annak a színvonalnak, amit elvárnék magamtól.

Gondolkoztam azon is, hogy esetleg bevezetek oldalt egy dobozt, ahol a “közeljövőben várható bejegyzések” címszóval sorakozhatna ez a listám, de azzal is több volna a gond, mint a haszon. Egyrészt minden valószínűség szerint nem érdekelne senkit, tehát az oldalhoz hozzáadott értéke konvergál a nullához. Egyébként is, vetették már a szememre, hogy a nyitóképernyőnek túl nagy részét képzi statikus tartalom. Másrészt saját magamra ezzel csupán még nagyobb terhet tennék, és még kevésbé lenne kedvem végiggondolni bármit is, mert tudnám, hogy esetleg fennáll az esélye, hogy valakit mégis érdekel, és számít rá, és kíváncsi, hogy miféle frappáns és eredeti és csodálatos gondolattal fogok előállni, pedig nem is. Gondolom lámpalázam lenne, vagy mi. Harmadrészt meg semmivel sem volna nagyobb feladat innen, egy szövegdobozból kitörölni tételeket, mint a saját, idegen szemek számára láthatatlan listámról, egyesegyedül csak annyiban különbözne, hogy hazugságnak érezném, no meg persze még nagyobb kudarcnak és megfutamodásnak, mint egyébként.

Most is napok óta (hetek óta? hónapok óta?) halogatok pár témát, olyasmiket, amik most lennének aktuálisak.

Persze olyan is van, hogy az első megírása után belelendülök, és folytatnám tovább, kidolgoznék egyszerre kettőt, hármat, akár négyet is. De olyankor meg azon szoktam fennakadni, hogy hogyan ütemezzem, melyiket tegyem előre a jövőbe, és mennyire messze, melyiket tegyem vissza a múltba, és mennyire messze, mit hova rejtsek el, és egyébként is, mi lesz, hogyha holnap eszembe jut valami sokkal érdekesebb és fontosabb és kurrensebb, de holnapra már beütemeztem valamit két hónappal ezelőtt… Előre- vagy visszadátumozni,  csak akkor szoktam és szeretek, hogyha valami konkrét naphoz kötődik, és valami oknál fogva elkészültem vele hamarabb, vagy pont nem értem rá aznap.

Nem mintha bármiféle szabály tiltaná, hogy egy nap több poszt szülessen, vagy hogy ha rendellenes működés következne be az ütemezésben, ne mozdíthatnék el valamit máshová, egyszerűen csak nem akarok belezavarodni. Nem szeretek arra gondolni, hogy műsorszolgáltató vagyok, aki mindig előáll valami új témával. Bár tulajdonképpen az vagyok, de ez megint másik kérdés. Illetve a jó ég tudja, hogy mi vagyok, de… izé.

Na jó, szóval leginkább egy izé vagyok, és kész.

Vannak időszakok, amikor csupa nagyon rövid, egy-két mondatos bejegyzést írok. Olyankor a linkek meg az egyéb izék borzasztó hosszan lenyúlnak a szöveg mellett, és teljesen hülyén néz ki az egész.

Máskor meg olyan időszakok vannak, amikor csupa hosszú, nyolc-tíz bekezdéses vagy még terjedelmesebb bejegyzést írok. Ilyenkor a linkek meg egyéb izék gyakorlatilag el is tűnnek a szöveg mellett, és teljesen hülyén néz ki az is.

Kíváncsi vagyok, képes lennék-e mindig a terjedelemre ügyelve írni, hogy a két hasáb hosszúsága valamiképp összhangban maradjon.

Talán menne. De hogy nincs hozzá kedvem, az is biztos.

Az a helyzet, hogy itt pihen a gépemen sok-sok évnyi blog. Jelen pillanatban mindaz, ami 2003 januárjától kezdve 2006 áprilisáig történt. Hónapok óta nem töltöttem már fel semmit sem a régi írásaim közül, és ugyan gyanítom, hogy ez megközelítőleg hatmilliárd-kilencszázkilencvenkilencmillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc embert hagy hidegen, és csak engem foglalkoztat, azért mégis elmesélem, mi a helyzet. Végtére is mikor volt a legutóbbi alkalom, amikor érdekelt, hogy mi izgatja ennek a jelentős számú embernek a fantáziáját?

Az a helyzet a régi blogbejegyzéseimmel, hogy egyáltalán nem is jutottam még el a nehezéig: 2006 tavasza már az az időszak, amikor dolgoztam, rendes, igazi felnőtt emberek között, főállásban, meg ilyesmi. A helyzetet súlyosbítandó éppen összetört a szívem, és ezt orvoslandó őrülten szerelmes voltam. Ehhez képest annyira sokat írtam, és annyira érdektelen dolgokat, hogy még nekem sincs türelmem végigolvasni. Márpedig olyasmit nem töltök fel, amit nem olvastam el, már csak azért sem, mert valami érdekes kódolási fiaskó okán az archívumomban minden egyes ő és ű betűről elvesztek az ékezetek. A hat évvel ezelőtti önmagamat határozottan fárasztónak találom, és ezúton is hadd fejezzem ki mélységes együttérzésemet mindazoknak, akiknek akkor valóságosan is el kellett engem viselniük.

Értem én, hogy vannak olyanok, akik szeretnek egy blogot a legelejéről elolvasni, ha nem is végig (bizonyos terjedelem után az gyakorlatilag lehetetlen, és jobb is ez így), de legalább a kezdeteket összevetni a jelennel. Szívem szerint ettől mindenkit óva intenék, mert a kezdet – a kezdeti jópár év – borzalmas.

És 2006 csak a jéghegy csúcsa. A kezdet kezdete ugyanis 2003 januárjára tehető, a középiskola poklának mélységes bugyraiba, ami valószínűleg közel sem lett volna annyira pokoli, ha nem teszem magamnak azzá, de ez jelen pillanatban mellékes.

Megtehetném, hogy így hagyom az egészet, ahogy van.

Azt is megtehetném, hogy feltöltöm a régi dolgokat, de titkosítva, jelszóval elzárva, vagy akár nem is publikusan, bár annak végképp semmi értelme nem volna, hiszen ugyanaz megvan nekem is, a saját gépemen.

Mindeközben azt is érzem, hogy mégiscsak az volna a helyénvaló, hogyha az egész blog – maholnap tíz év – itt lenne hozzáférhetően. Nem tudom, miféle szabályok írnak elő ilyesmit, de úgy érzem, hogy ezt kellene tennem. És milyen szép is volna, hadd lássa a világ, hogy legalább valami történt velem ennyi idő alatt, hogy kicsit továbbléptem onnét, ahol voltam, és ha még mindig nagyon hülye vagyok is, legalább már annyira nem, mint akkor.

De mégis, hogyan untathatnám azzal a világot, amihez még nekem magamnak sincs türelmem? Hogy nem akarom felvállalni a tizenhat éves önmagamat, az majdhogynem mindegy is, tulajdonképp egészen vigasztaló, hogy nem sok közösséget érzek azzal a poggival.

Nem tudom, mi legyen, és azt se tudom, mi lesz. Csak abban vagyok biztos, hogy nagyon jó volna valami módon lebeszélni a gyanútlan olvasókat arról, hogy visszanézzenek az elejére. (Ennek természetesen az a legjobb módja, ha az eleje nem elérhető. És akkor már megint visszajutottunk oda, hogy.)

Esetleg kijelölhetnék egy új kezdetet, egy második kezdőpontot, de az is csalás, sose hinném el magamnak.

Az a baj, hogy nincs nagyon más lehetőségem, vagy tényleg visszamegyek az időben 2003 januárjának legelejére, sokszáz bejegyzéssel korábban, mint ahol most tart a már most is kezelhetetlen méretű archívum – amit nem nagyon szeretnék – vagy pedig így marad befejezetlenül és feldolgozatlanul – amit szintén nem nagyon szeretnék.

Borzasztó az egész, na.

Az biztos, hogy tizenhat évesen soha eszembe sem jutott volna, hogy tíz évvel később mennyire ostobának fogom találni magam. Teljesen biztos voltam benne, hogy nálam nagyobb észt még nem hordott hátán a föld, és természetesen mindenben igazam van, és minden kósza gondolat, ami csupán átfut a fejemen nemhogy mindenki számára döntő fontosságú, de pótolhatatlan kár is esne, hogyha egyetlen foszlányát is veszni hagynám a hétköznapi és átlagos életemnek.

Szóval, adja magát a kérdés: mi a fene történt velem tíz év alatt?