A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Birtokos
Az elmúlt hetekben ketten is szóba hozták ezt a blogot, és reflektáltak a tényre, hogy bizony nagyon régen nem frissült már. Az egyiküket sok-sok éve ismerem, a másikukat mindössze néhány hónapja, nem mintha az ismeretség ideje bármiféle befolyással volna a megállapítás tényszerűségére. Valóban régen nem frissült már. Sok hosszabb-rövidebb hiátus volt már itt az elmúlt… össze se akarom számolni, hogy hány (de körülbelül tizenhét) évben, de könnyen lehet, hogy ennyire hosszú nem volt még.
Hogy most miért? Van oka. Talán több is, egy mindenképpen. Hogy akarom-e folytatni még? Azt gondolom, hogy igen, csak még nem tudom, hogy hogyan. Hogy mikor. Hogy mivel. Hogy át akarom-e és át tudom-e hidalni azt a hiátust, ami nemcsak, és nem is elsősorban itt keletkezett, hanem a valóságomban. Hogy akarok-e és tudok-e szavakat rendelni hozzá. Hogy kell-e egyáltalán. Hogy szükségem van-e rá, hogy megtegyem.
Ez, azt gondolom, előbb vagy utóbb meg fog oldódni a maga organikus módján.
Addig is, amíg ez megtörténik, egyet azért elmesélek, amire rájöttem miután az első mondatban emlegetett két emberrel beszéltem. Ahhoz képest, hogy mennyire kevés bejegyzést írtam az elmúlt években, meglepően sok foglalkozik azzal, hogy mi is ez a blog, kié, mi az én viszonyom hozzá és mi lehet mások viszonya hozzá és hozzám – és most sem lesz ez másként. Valószínűleg olyan kulcskérdések ezek, amikhez időről időre vissza kell térnem, amíg ki nem bogozom annak rendje és módja szerint.
Azt nagyon régen tudom, hogy az ember élete nem a sajátja, nem birtokolja azt, és bár hozhat döntéseket, akkor sem olyasmi a döntések tétje, ami csak és kizárólag az övé. Ez a tudás olykor megnyugtató és vigasztaló, máskor iszonyatosan rémisztő, legtöbbször pedig mindkettő egyidejűleg. Az ember szavai mégannyira sem képzik a saját tulajdonát, pláne attól kezdve, hogyha kiszabadulnak a vadonba és más fejében hoznak létre új jelentéseket, eltávolodva attól az eredeti szándéktól és gondolattól, amiből létrejöttek.
Arról feledkeztem meg mostanában, azt hiszem, hogy csak azért, mert valami nem kizárólag az enyém, attól még lehet részben az enyém, sőt, akár javarészt is az enyém. Azt tanultam meg, hogy bár egy ember élete – a legegyszerűbb, bináris kódban kifejezhető léttől és nemléttől kezdve egészen a komplex jelentésekig, cselekedetekig és hatásokig – nem az ő magánügye, és sokkal többeknek van hozzá köze, mint legvadabb álmaiban gondolni merné, nem egyenértékű azzal, hogy az élete és annak minden aspektusa másoké. Vannak olyan szegmensek és olyan vonzatok, amik csak bizonyos másik emberekre tartoznak, és olyanok is, amik igenis csak az övé, amikhez senkinek semmi köze nincsen, amikhez senkinek még csak a közelébe menni sincsen joga. És mindez teljesen független attól, hogy ki milyen (implicit és explicit) ígéreteket tett bárkinek, bármikor, bármiről.
Ennek nem kellett volna meglepetésként érnie, de mégis meglepett. Legfőképp talán azért, mert ami másoknál látva egyértelműnek tűnik, saját magamra alkalmazva mégis máshogy fest; olyasmiért érzek felelősséget, amiért nem kellene, olyasmit is kötelességemnek érzek, ami pedig nem az. Másként néz ki a világ és az emberélet kívülről és belülről nézve.
Évek óta tanulom, de úgy tűnik, még mindig nem sikerült teljesen magamévá tenni a gondolatot, hogy amiért (vagy aminek az elmulasztásáért) másra egy pillanatig nem neheztelnék, azért magamra sem kell haragudnom. Nem kell azt éreznem, hogy menthetetlenül rossz ember vagyok, aki számára nincs mentség, akivel csak puszta szánalomból állnak szóba emberek, mert amúgy annyira reménytelenül szerencsétlen. Bár nagyon sok rossz tapasztalatot gyűjtöttem az évek során, amik igencsak megalapozzák ezeket a gondolatokat, felnőttként már megtehetem azt, amire gyerekként nem volt lehetőségem, jelesül azt, hogy olyan emberekkel vegyem körbe magam, akik nem gyökerek, nem gonoszak, akik nem tartanak szar embernek, és akikbe szorult némi empátia és logikai készség. Ez pedig elég nagy könnyebbség abban a tekintetben, hogy mi feladatom és mi nem, miért kell felelősnek éreznem magam és miért nem.
Mindez pedig azért fontos most, mert itt ez a közel másfél éves űr, aminek a tartalmáról és mibenlétéről úgy érzem, hogy beszélnem kellene, mert tizenhét évvel ezelőtt tettem valamilyen kimondatlan ígéretet magamnak és a világnak arról, hogy mi ez a blog, és mert az életem és a szavaim nem az enyémek, hanem mindenkié, akit valamilyen módon érint, közös tulajdon. De eközben biztosan tudom azt is, hogy nem mindenkié, ami bennem van most, hanem csak az enyém és senki másé. Nem közvagyon, és ha úgy adódik, jogomban áll megtartani magamnak, és soha senkit nem avatni bele, ahogy jogomban áll meggondolni magam és valamit mégis megosztani belőle. Jogomban áll bárhogy dönteni, és senkinek – de legalábbis senkinek, akit mindez nem érint, és akinek az én kitárulkozásom nem okoz kárt vagy fájdalmat – nincs joga ezért reklamálni, követeléseket támasztani, vagy akár csak bármit elvárni.
Így valahogy. Legutóbb az volt számomra a nagy felismerés, hogy ez a blog mindannyiunké, így felfoghatom szolgáltatásként, amit nyújtok a világnak. Ez ott és akkor tehermentesített, úgy éreztem, része vagyok valaminek, osztozunk valamiben, ami az enyém is, másoké is, és ezáltal fontos. Most megváltozott a háttér, így most részben reprivatizálom a közjószágot. Természetesen nem teljesen, azt nem tehetném a fentebbiek alapján sem. De amennyit indokolt, annyit most visszafoglalok belőle, és újra magam rendelkezem a részvények 51%-áról – amiről mintha elfelejtettem volna, hogy az enyém.
Megvilág
Néha szoktam szomorkodni. Hogy igazából a kutya se olvas. Hogy igazából a kutyát se érdekli, mi van velem, hogy élek-e vagy halok, hogy mi van, úgy általában. És hogy igazából ezért nem is hibáztathatok senkit, mert én meg nem írok, és alapvetően legtöbbször még engem se érdekel, hogy mi van velem, és hogy élek-e vagy halok (ugyanis ha ezen elkezdek gondolkozni, annak sosincs jó vége.)
De azért piszkálja a csőrömet. Hogy van egy kommentszekció, ahová lehetne kedves visszacsatolásokat adni, olyan terápiás jellegű simogatásokat, olyasmiket, mint amikor az arckönyvön nyomogatják a hüvelykujjakat, és akkor érzi az ember, hogy na ő most valaki. (Pedig.)
Aztán felébredtem. És ránéztem egy-két helyen, hogy ahol kommentálnak az emberek blogokon – kivéve, hogyha a blogger valami nagyon extrém, nagyon nehéz élethelyzetben van (ami a blogírásnak mára az egyetlen védhető oka maradt), és személyiségét áthatja a nehézségekkel szembenézve a nagyon csodálatos magára találás, a mindennapos küzdelem és az ehhez kapcsolódó derű, de néha még ott is – mit kommentálnak. Hányszor közlik valakivel, hogy az ő problémája nem probléma, bezzegazenyém, hogy fejezd be a nyavalygást és ugorj le a hídról, ha nincs jobb dolgod, egyébként is, hogy merészeled ezt meg azt. Hogy hányszor mondják meg, hogy te igazából nem számítasz, hogy te igazából egy senki vagy. És egyébként is: ne merészeld azt érezni, amit érzel, azt gondolni, amit gondolsz, mert én, kívülről, az összes magasrendű igazság forrása és letéteményese, aki vagyok, most azonnal megmondom neked, hogy ezek helytelen érzelmek és helytelen gondolatok, és pfuj. Mert én, a külső, az okos, a felsőbbrendű pontosan tudom, hogy az a személy, aki te vagy, rosszul… hát, nem is tudom, mit csinálsz rosszul. Mindent. Rosszul létezel.
És ez nyilván elvezethetne egy hosszasabb okfejtéshez, ami nagyjából évek óta érik a fejemben, de most nem fog. Most csak odáig vezet, hogy tulajdonképpen jó nekem, hogy a kutya se kommentál semmit, pláne nem idegenek. Tartsátok meg jó szokásotokat. Kedves trollok, járjatok máshová ebédelni.
Vagy mittudomén. Akár éhen is lehet pusztulni, nyugodtan.
A lista
Az a helyzet, hogy van egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú listám. Tényleg nagyon hosszú. Hónapok óta írom. Illetve, ez nem igaz. Évek óta írom, csak néha-néha annyira pokolba kívánom az egészet, hogy lehúzok róla mindent, és kész, volt lista, nincs lista. Mehetnek a sivatagba, ahonnan még élve senki sem került elő.
De a jelen állapotában olyan tételek is szerepelnek a listámon, amik sok-sok hónapja ott vannak már, sőt, olyanok is, na mondjuk nem sok, csak talán egy-kettő, amiket már egyszer lehúztam, de aztán mégis visszaírtam.
Nem akarok nagyon titokzatoskodni, ezért nem vezetem fel hosszasan és alaposan, kissé félreérthető és talányos módon, hogy miről is van szó. Egyszerűen elmondom. A blogírás az esetek egy részében egyáltalán nem spontán. Egy másik részében természetesen az, de a lustaságom és a józan eszem (ami a közvélekedéssel ellentétben létezik, csak ritkán jár be dolgozni) gyakorta útjába áll. Mindegy is.
A nem spontán része általában csupán annyira nem spontán, hogy vannak témáim, amikről olyan jó lenne írni egyszer. Amit végig akarok gondolni, amiről meg akarom mondani a nagy igazságokat, meg ilyesmi. Nem azért, mert arra várok, hogy hirtelen ötszázas napi látogatottságom legyen, ami egy röpke pillanat alatt felugrik napi kétezerre, és onnan már nincs visszaút, irány a világhír, és én legyek a magyar blogoszféra új megmondóembere. Inkább csak azért, mert szeretek végiggondolni dolgokat, szeretek rájönni, hogy mit is gondolok valójában, szeretek vitába szállni saját magammal, és szeretem mindezt írásban tenni meg.
Olyan is van, hogy foglalkoztat egy téma valamikor, és még mielőtt blogbejegyzés születhetne belőle, elpazarlom akkor, amikor legelőször találkozom valakivel, vagy írok neki egy levelet. Mire észbe kapnék, már ki is szállt. Lakatot kéne tenni a számra és a billentyűzetemre is, hogyha úgy adódik.
(Nyilván nem a szó szoros értelmében vett “pazarlásról” van szó ilyenkor. Egyszerűen csak megszoktam – volt rá időm -, hogy a blog az a hely, ahol az összegyűjtött merengéseim és hisztijeim jól kereshető formátumban bármikor fellelhetők. Ezt a gyűjteményes jelleget rontom el olyankor, amikor valamit valahová máshová írok le. Az pedig, hogy a szó elszáll, annyira igaz, hogy amit egyszer elmondtam, azt valószínűleg többet fel se tudom idézni, sőt, amikor valaki szembesít vele, mert ő viszont emlékszik, akkor meg szoktam döbbenni rajta. Gyakori mondatom, hogy “nos, igen, ez tényleg úgy hangzik, mintha valami olyasmi lenne, amit én szoktam mondani.”)
Akárhogy is, van egy listám. Egy nagyon hosszú listám. Sorakoznak rajta mindazok a témák, amikről nem egyszerűen jó lenne írni, hanem amiről akarok is írni valamikor, lehetőség szerint a közeli jövőben. Aztán ez a közeli jövő általában elévül, és vagy távoli jövő, vagy sohanapján kiskedden lesz belőle.
A referencia kedvéért ugyanezen a listán szerepelt a Csodák márpedig vannak című bejegyzés, ami valamikor tavaly májusban került fel oda, és októberre meg is született. Ezen a listán gyűltek az Olvasás 7 hete témái is. Eltöltött ott közel fél évet a Pottermore okozta csalódásomat fejtegető írás címe is. Most éppen nem jut eszembe más, ami nagyon sokat ült volna ott, bár minden bizonnyal van ilyen, nem is kevés, hiszen tíz év hosszú idő. Csakhogy azokat a tételeket, amiket soha nem írtam meg, százszámra sorolhatnám, már persze abban az esetben, ha még emlékeznék rájuk. No igen.
Igazából nem maradt kérdés más, csak annyi, hogy akkor miért is nem írom meg ezeket a dolgokat. Hiszen adott egy ötlet, adottak hozzá gondolatok (kivéve, hogyha mire odajutnék, már elfelejtem, hogy mit is akartam azzal a sokatmondó címmel, mert ilyen is van), és amennyi dolog történik velem, akár fel is dolgozhatnám őket. Csak éppen nem teszem. Míg egy spontán bejegyzésben, mint amilyen a mostani is, oda lyukadok ki végül, ahova csak akarok, egy előre megtervezettben vannak pontok, amiket érinteni szeretnék, állítások, amiket meg akarok erősíteni, meg ilyesmi. És ettől valahogy feladattá nő a blogírás, elvárásokat támasztok magammal szemben, és rosszul érzem magam, amikor végül nem egészen azt sikerül megírnom, amit szerettem volna, még ha nem is tudom pontosan, hogy mi volt az.
Hülye tervek.
Így fulladt kudarcba sok más ok mellett a néhai könyves blogom is. Akartam írni a könyveimről, de valahogy mégse tudtam kellőképp összeszedni magam ahhoz, hogy értelmes mondatokat, koherens gondolatokat közvetítsek, hogy megfeleljek annak a színvonalnak, amit elvárnék magamtól.
Gondolkoztam azon is, hogy esetleg bevezetek oldalt egy dobozt, ahol a “közeljövőben várható bejegyzések” címszóval sorakozhatna ez a listám, de azzal is több volna a gond, mint a haszon. Egyrészt minden valószínűség szerint nem érdekelne senkit, tehát az oldalhoz hozzáadott értéke konvergál a nullához. Egyébként is, vetették már a szememre, hogy a nyitóképernyőnek túl nagy részét képzi statikus tartalom. Másrészt saját magamra ezzel csupán még nagyobb terhet tennék, és még kevésbé lenne kedvem végiggondolni bármit is, mert tudnám, hogy esetleg fennáll az esélye, hogy valakit mégis érdekel, és számít rá, és kíváncsi, hogy miféle frappáns és eredeti és csodálatos gondolattal fogok előállni, pedig nem is. Gondolom lámpalázam lenne, vagy mi. Harmadrészt meg semmivel sem volna nagyobb feladat innen, egy szövegdobozból kitörölni tételeket, mint a saját, idegen szemek számára láthatatlan listámról, egyesegyedül csak annyiban különbözne, hogy hazugságnak érezném, no meg persze még nagyobb kudarcnak és megfutamodásnak, mint egyébként.
Most is napok óta (hetek óta? hónapok óta?) halogatok pár témát, olyasmiket, amik most lennének aktuálisak.
Persze olyan is van, hogy az első megírása után belelendülök, és folytatnám tovább, kidolgoznék egyszerre kettőt, hármat, akár négyet is. De olyankor meg azon szoktam fennakadni, hogy hogyan ütemezzem, melyiket tegyem előre a jövőbe, és mennyire messze, melyiket tegyem vissza a múltba, és mennyire messze, mit hova rejtsek el, és egyébként is, mi lesz, hogyha holnap eszembe jut valami sokkal érdekesebb és fontosabb és kurrensebb, de holnapra már beütemeztem valamit két hónappal ezelőtt… Előre- vagy visszadátumozni, csak akkor szoktam és szeretek, hogyha valami konkrét naphoz kötődik, és valami oknál fogva elkészültem vele hamarabb, vagy pont nem értem rá aznap.
Nem mintha bármiféle szabály tiltaná, hogy egy nap több poszt szülessen, vagy hogy ha rendellenes működés következne be az ütemezésben, ne mozdíthatnék el valamit máshová, egyszerűen csak nem akarok belezavarodni. Nem szeretek arra gondolni, hogy műsorszolgáltató vagyok, aki mindig előáll valami új témával. Bár tulajdonképpen az vagyok, de ez megint másik kérdés. Illetve a jó ég tudja, hogy mi vagyok, de… izé.
Na jó, szóval leginkább egy izé vagyok, és kész.
Felvetés
Vannak időszakok, amikor csupa nagyon rövid, egy-két mondatos bejegyzést írok. Olyankor a linkek meg az egyéb izék borzasztó hosszan lenyúlnak a szöveg mellett, és teljesen hülyén néz ki az egész.
Máskor meg olyan időszakok vannak, amikor csupa hosszú, nyolc-tíz bekezdéses vagy még terjedelmesebb bejegyzést írok. Ilyenkor a linkek meg egyéb izék gyakorlatilag el is tűnnek a szöveg mellett, és teljesen hülyén néz ki az is.
Kíváncsi vagyok, képes lennék-e mindig a terjedelemre ügyelve írni, hogy a két hasáb hosszúsága valamiképp összhangban maradjon.
Talán menne. De hogy nincs hozzá kedvem, az is biztos.
A régi blogbejegyzések
Az a helyzet, hogy itt pihen a gépemen sok-sok évnyi blog. Jelen pillanatban mindaz, ami 2003 januárjától kezdve 2006 áprilisáig történt. Hónapok óta nem töltöttem már fel semmit sem a régi írásaim közül, és ugyan gyanítom, hogy ez megközelítőleg hatmilliárd-kilencszázkilencvenkilencmillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc embert hagy hidegen, és csak engem foglalkoztat, azért mégis elmesélem, mi a helyzet. Végtére is mikor volt a legutóbbi alkalom, amikor érdekelt, hogy mi izgatja ennek a jelentős számú embernek a fantáziáját?
Az a helyzet a régi blogbejegyzéseimmel, hogy egyáltalán nem is jutottam még el a nehezéig: 2006 tavasza már az az időszak, amikor dolgoztam, rendes, igazi felnőtt emberek között, főállásban, meg ilyesmi. A helyzetet súlyosbítandó éppen összetört a szívem, és ezt orvoslandó őrülten szerelmes voltam. Ehhez képest annyira sokat írtam, és annyira érdektelen dolgokat, hogy még nekem sincs türelmem végigolvasni. Márpedig olyasmit nem töltök fel, amit nem olvastam el, már csak azért sem, mert valami érdekes kódolási fiaskó okán az archívumomban minden egyes ő és ű betűről elvesztek az ékezetek. A hat évvel ezelőtti önmagamat határozottan fárasztónak találom, és ezúton is hadd fejezzem ki mélységes együttérzésemet mindazoknak, akiknek akkor valóságosan is el kellett engem viselniük.
Értem én, hogy vannak olyanok, akik szeretnek egy blogot a legelejéről elolvasni, ha nem is végig (bizonyos terjedelem után az gyakorlatilag lehetetlen, és jobb is ez így), de legalább a kezdeteket összevetni a jelennel. Szívem szerint ettől mindenkit óva intenék, mert a kezdet – a kezdeti jópár év – borzalmas.
És 2006 csak a jéghegy csúcsa. A kezdet kezdete ugyanis 2003 januárjára tehető, a középiskola poklának mélységes bugyraiba, ami valószínűleg közel sem lett volna annyira pokoli, ha nem teszem magamnak azzá, de ez jelen pillanatban mellékes.
Megtehetném, hogy így hagyom az egészet, ahogy van.
Azt is megtehetném, hogy feltöltöm a régi dolgokat, de titkosítva, jelszóval elzárva, vagy akár nem is publikusan, bár annak végképp semmi értelme nem volna, hiszen ugyanaz megvan nekem is, a saját gépemen.
Mindeközben azt is érzem, hogy mégiscsak az volna a helyénvaló, hogyha az egész blog – maholnap tíz év – itt lenne hozzáférhetően. Nem tudom, miféle szabályok írnak elő ilyesmit, de úgy érzem, hogy ezt kellene tennem. És milyen szép is volna, hadd lássa a világ, hogy legalább valami történt velem ennyi idő alatt, hogy kicsit továbbléptem onnét, ahol voltam, és ha még mindig nagyon hülye vagyok is, legalább már annyira nem, mint akkor.
De mégis, hogyan untathatnám azzal a világot, amihez még nekem magamnak sincs türelmem? Hogy nem akarom felvállalni a tizenhat éves önmagamat, az majdhogynem mindegy is, tulajdonképp egészen vigasztaló, hogy nem sok közösséget érzek azzal a poggival.
Nem tudom, mi legyen, és azt se tudom, mi lesz. Csak abban vagyok biztos, hogy nagyon jó volna valami módon lebeszélni a gyanútlan olvasókat arról, hogy visszanézzenek az elejére. (Ennek természetesen az a legjobb módja, ha az eleje nem elérhető. És akkor már megint visszajutottunk oda, hogy.)
Esetleg kijelölhetnék egy új kezdetet, egy második kezdőpontot, de az is csalás, sose hinném el magamnak.
Az a baj, hogy nincs nagyon más lehetőségem, vagy tényleg visszamegyek az időben 2003 januárjának legelejére, sokszáz bejegyzéssel korábban, mint ahol most tart a már most is kezelhetetlen méretű archívum – amit nem nagyon szeretnék – vagy pedig így marad befejezetlenül és feldolgozatlanul – amit szintén nem nagyon szeretnék.
Borzasztó az egész, na.
Az biztos, hogy tizenhat évesen soha eszembe sem jutott volna, hogy tíz évvel később mennyire ostobának fogom találni magam. Teljesen biztos voltam benne, hogy nálam nagyobb észt még nem hordott hátán a föld, és természetesen mindenben igazam van, és minden kósza gondolat, ami csupán átfut a fejemen nemhogy mindenki számára döntő fontosságú, de pótolhatatlan kár is esne, hogyha egyetlen foszlányát is veszni hagynám a hétköznapi és átlagos életemnek.
Szóval, adja magát a kérdés: mi a fene történt velem tíz év alatt?