Igazságot tesz (de nem oszt, mert ahhoz azért gyáva)

:: 3 perc alatt olvasható ::

Rövidke történet következik, hogy emellett legalább tanulságos-e, azt bizony nem tudom.

Elmentem a boltba venni kenyeret meg narancslevet meg csokoládét, és egy nagyon árulkodó párbeszédnek voltam fültanúja potom negyvenedmagammal egyetemben, mert nem volt éppen visszafogott a szóváltás hangereje. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, mert az elejét csak hallottam, és nem láttam.

Az biztos, hogy a szereposztás a következőképpen festett:

  • egy céges egyenruhába öltözött hölgy, aki egy hatalmas kocsin tolta ki a bolttérbe a friss kenyereket
  • egy civil ruhás férfi, aki a zsemlék között túrt
  • egy civil ruhás hölgy
  • és egy gyermek, akik a férfit kísérték
  • közel negyven statiszta, akik igyekeztek úgy tenni, mintha jelen sem lennének, vagy hirtelen megsüketültek volna.

A civil ruhás férfi sejtésem szerint elkezdett kirángatni egy cipót a kocsi aljából, de ebben nem lehetek biztos. Azt sem tudhatom pontosan, hogy erre mit válaszolt az egyenruhás hölgy, mert ő nem volt hangos.

– Maga csak ne legyen velem agresszív! – üvöltött a férfi. – Maga ne agresszívoskodjon velem! – Itt kis szünet következett. – Maga csak itt dolgozik, maga senki!

Az egy dolog, hogy az egész jelenetben mindösszesen egyvalaki volt agresszív, és az nem a bolt alkalmazottja volt. Az egy teljesen másik dolog, hogy a férfi kísérője egyetlen szóval sem próbálta lecsillapítani az üvöltő embert. Az pedig a harmadik, hogy senkinek sem – ahogy természetesen nekem sem – volt mersze szóvá tenni, hogy senki sem “senki”.

De nagyon dühös lettem. Dühös lettem a nyomorult éhbérért robotoló dolgozóért, és mindazokért a volt kollégáimért, akik még mindig ezt tűrik el minden áldott nap, és dühös lettem kicsit magamért is, mert…

Mert aki szolgáltatásban dolgozik, és kénytelen minden nap emberekkel foglalkozni (kiszolgálni őket), és emellett nincs semmiféle erőfölényben (mint például egy hivatalban, iskolában, rendőrségen), az minden áldott nap azt tűri el, hogy senkinek titulálják, még akkor is, ha sokszor nem mondják ki ennyire konkrétan.

Az a humanoid entitás a pénztárgép mögött? A pult mögött? A szék mellett? A polcok között? Automata. Mi más?

És mélységesen felháborít, amikor valaki szóvá meri tenni nekem, hogy nem akarok többet szolgáltatásban vagy éppen kereskedelemben dolgozni. Soha. Nem szeretném, ha valaha is újra ki kellene állnom, hogy keresztülnéznek és -tipornak rajtam: és nem csak a véges sok számú kolléga és főnök és vezető, hanem ezrével minden nap. Nem szeretném, ha valaha is újra ki kellene állnom azt az agressziót és lekezelést, ami az ilyen munkakörökben mindennapos. És ha olyasvalaki, aki ezt egyetlen napig nem próbálta meg, vagy legjobb esetben esetleg eltöltött két-három napot diákként egy üzletben lesajnáló megjegyzést tesz arra, akinek ettől betelt a hócipője, az szégyellje össze magát, de alaposan.

Ha csak odáig el tudna jutni a társadalom, hogy aki kihozza a kenyeret a pékműhelyből, az nem senki, nem automata, hanem egy valódi emberi lény, hogy ha valakivel véletlenül barátságtalan egy eladó, akkor eszébe jutna hogy a saját munkájában ő is elkövetett már kisebb-nagyobb hibákat, máris jobb hely lenne a világ.

De addig is, akinek van annyi agya a fejében, az legalább jusson el odáig, hogy felismeri: azok a szörnyűséges, nagyrészt műanyag céges egyenruhákba bújtatott emberek hétköznapi hősök, akik a hét minden napján, a nap csaknem minden órájában – hiszen alkalmazkodniuk kell mindenki más munkaidejéhez, nemdebár? – elviselik az agresszív és ostoba embereket.

És aki még nem töltött el 11 órát a pénztárgép mögött, és nem készített el közben 600 nyugtát, vagy nem dolgozott telefonos ügyfélszolgálaton, az ne merészeljen ellentmondani. Vagy próbálja ki maga mondjuk egy-két hónapra. (Akik meg már kipróbálták, úgyis tudják.)

Az emberek borzasztóak. Komolyan. Nem azért, mert mizantróp vagyok, vagy antiszociális. Semmi bajom nem volt az emberekkel, mielőtt éveket dolgoztam volna egy plázában. Egyszerűen az emberek nagy tömegben borzasztóak. Zajosak. Mindent akarnak és mindent azonnal. Ingerlékenyek. Fensőbbségesek és lekezelők. Borzasztóak.

És nem kell rohanni megmagyarázni, hogy nem mindenki ilyen, ezt én is tudom. Ez elég nagy szerencse, mert különben a szolgáltatási szektor kollektív öngyilkosságot követett volna el, a többiek pedig mindannyian elpusztultak volna vagy éhen, vagy egy piszkos telefonkagylótól indult vírusfertőzés következtében.

Szóval nem, nem minden ember borzalmas, ezt még én is tudom. De az az ember, akinek valami problémája van, és az az ember, aki valamit akar, az már sokkal valószínűbb, hogy az, és vannak olyanok is, akik problémától függetlenül is azok. És a sok ember – nos, sok ember mindig elviselhetetlen.

Szóval köszönöm, de nem kívánok többet se szolgáltatásban, se kereskedelemben dolgozni. Még könyvesboltban sem, köszönöm szépen, abból is elég volt. Sokkal jobban szeretem a könyveket az embereknél. Már csak azért is, mert egy könyv, még egy rossz könyv sem mondja nekem azt, hogy senki vagyok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | 1 hozzászólás