Akinek az egész Harry Potter izé nem mond semmit, nyugodtan ugorjon egy másik bejegyzésre, van elég. Aki mégsem akar ugrani, annak ajánlom szíves figyelmébe tanulmányozásra a Wikipédia vonatkozó szócikkeit, illetőleg egy bizonyos hétkötetes könyvsorozatot. Annak ismeretében talán érthető(bb), hogy miről beszélek, bár előre megmondom, hogy hosszú lesz, és talán annyira nem is érdekes.

Komoly identitásválságot okozott nekem néhány hónappal ezelőtt ez a Pottermore, sőt, megmondom az őszintét, még mindig nem hevertem ki teljesen a megrázkódtatást. Bejutottam, persze, ez nem is volt igazán kérdés – igaz, teljesen elfeledkeztem róla, hogy mikor kell jelentkezni, és csak a mázlimnak köszönhetem hogy bekerültem a szerencsés egymillió felhasználó közé, de ez most voltaképp mellékes is -, és valamikor a középmezőnyben megkaptam a baglyomat is.

(A bagoly az értesítést hozta, miszerint felvételt nyertem a Hogwarts School of Witchcraft and Wizardry – a Roxfort – első évfolyamára, és egy alkalmas pillanatban induljak el a 9 és 3/4 vágányra. Egyébiránt sehol sem írják elő, hogy ezt szükségképpen az email megérkezése utáni harmadik másodpercben kötelező megtenni.)

Akinek van hozzá kedve, keresse TövisJóslat167-et.

Tudnivaló, hogy ez az egész nagyon jópofa dolog, már csak azért is, mert rengeteg érdekes információval van tele. Amikor Rowling azt ígérte, hogy összerendezi a jegyzeteit, nem enciklopédiára gondolt, mint hittük, hanem erre a projektre, ahol el tud csöpögtetni majd mindent, aminek sosem talált helyet a könyvekben. És ezek tényleg érdekes adalékok, azonnal kedvem is támadt újraolvasni a komplett sorozatot.

De azért a nagy durranás mégsem ez, hanem a Nagy Döntés, hogy ki melyik házba kerül. Ezt kár is volna szépíteni, még aki azt állítja (mint én is), sőt, még komolyan is gondolja (mint én is), hogy ez érdekli a legkevésbé, annak is fontos. Főleg akkor, hogyha hiba csúszik a számításba, ahogy velem történt.

Szerintem mindenkinek van többé-kevésbé stabil sejtése arról, hogy melyik házba való. Ez olyasmi, amin még az is elgondolkozik, aki amúgy nem élte bele magát őrülten a történetbe. Önismereti játék. Bátor és őszinte vagyok-e, vagy inkább ambiciózus és eltökélt, esetleg intelligens és kreatív, vagy egyszerűen a maradék?

Ugye nem kell magyaráznom? Mindig is a Ravenclaw színeiben láttam magam (még kék csíkos nyakkendőm is van, de ne áruld el senkinek), mert akárhogy nézzük is, mégis inkább okosnak tartom magam, mint bármi másnak. Hogy ez mennyire indokolt vagy nem, arra most inkább ne térjünk ki, mert nem ez a fontos. Tudtam én, hogy vannak mindenféle Hufflepuff tendenciáim, de még akkor is inkább Ravenpuff vagyok, mint Huffleclaw, már ha ennek van bármi értelme. (Gyanítom, hogy nincs.)

Merthogy van valami mélységesen megalázó az egész Hufflepuff koncepcióban. Megvan a helye a bátraknak és kiválóknak, az eljövendő hősöknek. Megvan a helye azoknak, akik ambíciókat dédelgetnek, akik semmitől sem riadnak vissza, ha el kell érniük a céljaikat. Megvan a helye a lángelméknek és zseniknek, mindenkinek, aki intelligens. Nyilvánvaló, hogy kell egy olyan hely, ahova elférnek mindazok, akik se nem bátrak, se nem ambiciózusak, se nem okosak. Persze, ők a békés, igazságos, szorgalmas népség. A hétköznapiak.

Ezek után nagyjából úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger, amikor J.K. Rowling személyesen bélyegezte a homlokomra, hogy “Átlagos vagy!” Ezt az egyet még soha senki nem vágta a fejemhez, és nem is hittem volna, hogy eljöhet ennek is a napja. Ez akkora sértés, hogy szabályosan leterített. Nyilván hiba csúszott a számításba. Porszemecske akadt a fogaskerekek közé.

Mégis, miféle algoritmus az, ami a békés, szorgos, barátságos népek közé osztott engem, a lázadozó, lusta, antiszociális lényt?

Azonnal beláttam, hogy nincs más megoldás: amint megnyílik a weboldal a nagy nyilvánosságnak, új regisztrációt kell létrehoznom, és végeznem egy második mérést, csak amolyan kontrolleredménynek. Hiszen ennek az egésznek nincs értelme! Persze, van egy nagyon kedves, okos, józan üdvözlőszöveg, de mégis, ki hisz annak? Hiszen mind a négyet úgy szövegezték meg, hogy senki se legyen túl sokáig csalódott, mindenki, akit hatalmas sokk ért, idővel vigaszra leljen.

Csalódottságomban és dühömben hagytam is egy pár hétig az egészet a fenébe. Nyilvánvalóan vacak az egész. (Néha magam is meglepődöm, hogy vénségemre mennyire infantilis maradtam – na de mégiscsak az identitásomról van szó!) Persze, végigjátszottam, elolvastam az érdekes információkat, aztán majd visszanézek, amikor már lehet regisztrálni, és kiköszörülhetem ezt a csorbát, és helyreáll a lelki békém. Erről a tervről egyébként még mindig nem tettem le teljesen.

Azonban csak maradt valami, ami nem hagyott nyugodni: a másik Nagy Durranás. Kicsit kisebb durranás, mint a beosztási ceremónia, de annál mégis sokkal nagyobb, mint eredendően hittem. Ez pediglen az első látogatás a Diagon Alleyn, amikor is az egyszeri boszorkány megvásárolhatja Ollivandernél a pálcáját. Az eljárás nagyon hasonló a beosztáshoz, kérdésekre kell megfelelni, nem is olyan sokra, és az eredmény mégis – legalábbis a pálca esetén, legalábbis nálam – így is döbbenetesen pontos, illetőleg, fogalmazzunk inkább úgy, hogy tökéletesen illeszkedik ahhoz, amit szeretek magamról hinni:

Kívül akác, belül főnixtoll, 14 és fél hüvelyk, meglehetősen hajlékony.

Az értelmezéseket a Pottermore weboldalról emeltem át, saját hevenyészett (és kissé rövidített és átfogalmazott) fordításomban:

“Az akác szokatlan fa, amiből nehezen kezelhető pálcák készülnek, amelyek sokszor csak a gazdájuknak engedelmeskednek, és a legjobb tulajdonságaikat megtartják a legkiválóbbaknak. Ollivander csak keveset készít belőlük, mert ritka az olyan boszorkány vagy varázsló, aki kellő finomsággal tudná használni, lévén az akácfa pálcák nem alkalmasak a nagy csinnadrattára. Egy jó kezekbe került akácpálca ereje bármivel felveszi versenyt, bár sokszor alábecsülik a különös temperamentuma miatt.”

“A főnixtoll a legritkább varázsmag, és az képes a legszélesebb körű varázslatokat végrehajtani, bár időbe telik, amíg ezt megmutatja magáról. A főnixtoll hajlamos a leginkább arra, hogy saját kútfőjéből cselekedjen, ami igen sok boszorkányt és varázslót bosszant. A főnixtollal töltött pálcák a legválogatósabbak, ha az eljövendő tulajdonosokra kerül a sor (mint tudjuk, a pálca választja a varázslót és nem fordítva), lévén a főnix a legfüggetlenebb és -önállóbb teremtmények egyike. A főnixpálcákat a legnehezebb megszelídíteni és személyre szabni, és a hűségüket nem könnyű elnyerni.”

“A pálcák hossza rendszerint kilenc és tizennégy hüvelyk  közé esik, a nyolcnál rövidebb és a tizenötnél hosszabb pálcák pedig kifejezetten ritkák. Míg az extrém hosszúságot rendszerint fizikai adottságok teszik szükségessé (a 14 és 1/2 még nem extrém, csak hosszabb az átlagosnál), addig az extrém rövidség oka általában valamilyen jellembéli hiányosság. A pálcák rugalmassága vagy merevsége a pálca és tulajdonosa alkotta pár alkalmazkodókészségét és változásra való hajlandóságát mutatja, bár ezen tulajdonságok felmérésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni a pálca anyagát, magját és hosszúságát, illetőleg a a tulajdonos stílusát és élettapasztalatát.”

Nos, lássuk csak – a komolyság és teljesség igénye nélkül -, hogy miből élünk! Szokatlan, szeszélyes, csak semmi csinnadratta, magának való és önfejű, temperamentuma miatt félreértik. Szerintem helyben vagyunk.  Viszont ha a pálca ennyire stimmel, akkor mi lehet a baj a kijelölt házammal, azon kívül, hogy nem különösebben kedvelem a sárgát, és nem szívesen viselnék sárga nyakkendőt?

Ekkor olvastam el újra, és ezúttal alaposan a beköszöntő szövegét. Azt nem illesztem be ide és nem is fordítom le, merthogy nemcsak annál hosszabb, minthogy lenne hozzá türelmem, hanem annál is, hogy bárkitől is elvárjam, hogy végigolvassa. A lényeg a következő:

A borz – a ház emblémája – olyan állat, amit gyakran alábecsülnek békés természete miatt. Csakhogy egy felbosszantott borz nálánál sokkal nagyobb állatokat is le tud győzni, például farkasokat. Ezen felül hosszú listába szedve sorakoznak a borz házából származó kiválóságok, holott a közvélekedés szerint ők (illetve mi) a legbutábbak. (Még nem vagyok meggyőzve.) De aztán kiderül, hogy az ő (a mi) klubhelyiségük az egyetlen, ahol az ezeréves fennállás alatt sem járt betolakodó, hogy a szoba bár az alagsorban helyezkedik el, mégis állandóan olyan, mintha besütne a nap, mindenhol növények (néhány énekel és táncol is), puha fotelok és díványok, és a hálótermekben mindenki nyugodtan alhat, mert a föld alatt nem fütyül a szél, nem ver be az eső. (Ez már jobban hangzik, nem igaz?) És végül, de nem utolsó sorban ők (és nem én) a legkedvesebb, legbarátságosabb és legtisztességesebb, legállhatatosabb népség az egész iskolában.

És egyszer csak – sok-sok idő múltán, de mégis – rájöttem, hogy bár a lelkem mélyén nem vagyok ‘puff, mégis nagyon könnyen meglehet, hogy ott lennék a legjobb helyen. Azért is, mert, amint azt Helga Hufflepuff volt szíves megjegyezni, ő szívesen befogadja mindazokat, akikre máshol nem tartanak igényt (azaz még azokra is, akik szétfeszítik a határokat, sehol sem tudnak vagy akarnak igazán alkalmazkodni), másrészt nála vannak a kedvesek, türelmesek és toleránsak (azaz azok, akik el bírják viselni az előző csoportba tartozókat).

Kár volna szépíteni, szeretem azt érezni, hogy több és jobb vagyok a környezetemben levőknél: erre a zsenikkel zsúfolt Ravenclaw falai között nem nyílna lehetőségem. Ráadásul nem bírom elviselni, hogyha kihagynak valamiből, ha kiközösítenek, hogyha nem vesznek észre. Ezek a barátságos népségek nyilván nem tennének velem ilyet. Fokozhatnám, de minek?

Az egyszerűség kedvéért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy beadtam a derekamat.

Nem azt akarom mondani, hogy ki akarom használni őket, mert ilyesmiről szó sincs. Inkább csak azt próbálom kinyögni nagy nehezen, hogy talán mégiscsak van valami ebben az alig néhány kérdésből álló kvízben. Mert egyrészt már megint valaki más sokkal jobban megértett engem, mint én saját magamat, másrészt okosan rátapintott arra, hogy az, hogy milyen embernek érzem magam, és az, hogy milyen emberek között érzem jól magam, egyáltalán nem jelenti szükségképpen ugyanazt a közösséget.

Hosszas értékelés után arra jutottam, hogy a cselekedeteim három  legfőbb mozgatórugója három nem különösebben pozitív személyiségjegy.

Ez a három, minden különösebb sorrendiség nélkül a gyávaság, a lustaság és az irigység.

Néha azt gondolom, hogy egyáltalán nem vagyok ezzel egyedül, hogy nagyon sok másik ember is ennek a hármasnak a csapdájában él(degél).

Aztán azt szoktam gondolni, hogy teljesen mindegy, hogy mások hogyan és miként éldegélnek, mert az nem is az én dolgom, nem is az én gondom, és nem is az én hatásköröm. Nem engem zavar, és nem nekem kell helyrehoznom sem.

De azért egy kicsit azt is gondolom, hogy talán számít valamit, hogy felismertem alantas motivációimat, és hogy próbálok harcolni ellenük.

Na nem valami nagy intenzitással, de mégis.

A minap – lehet, hogy már hetekkel ezelőtt volt, nem tudhatom pontosan, nem emlékszem már – beszélgettünk. Olyasmiről, hogy meg lehet-e ismerni a másikat. Horoszkópos könyvet olvasott fel mellettem beszélgetőtársam, a saját jegyéről szóló fejezetet, és két bekezdés között kommentálta, meg persze időnként megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, igaz-e ez vagy az a passzus rá.

Nem tudom, mondtam.

De hát itt ülsz mellettem hónapok óta, mondta ő.

Ez igaz, mondtam, de ennek ellenére nem mondhatnám azt, hogy ismerlek, és hogy teszem azt, meg tudnám mondani, jársz-e éjszakánként sorozatgyilkolni vagy sem.

Szerinted sorozatgyilkolni járok éjszakánként, kérdezte ő döbbenten, és nem kizárt, hogy kissé megbántottan is.

Nem, mondtam én, valószínűleg nem. De nem tudhatom. Nem merném biztosan állítani.

A vége persze egy kisebbfajta megsértődés lett, amelynek keretében a fejemhez vágta, hogy tulajdonképp rólam aztán tényleg nem tudná megmondani, hogy én járok-e sorozatgyilkolni, mert én zárkózott vagyok és megválogatom, mit mondok el és hogyan. Hogy nekem vannak titkaim meg magánszférám, és megtartom a dolgaimat magamnak.

Azt hiszem, még soha nem mondták nekem, hogy zárkózott volnék. Meglepő is, nem is nagyon tartom valószínűnek, hogy az volnék. Eléggé közlékeny voltam világéletemben, ha ezt mással nem tudnám alátámasztani, hát itt van rá a nyolcévnyi blog. Telis-tele kompromittáló információkkal, amiket nem igazán tartottam magamban nagy zárkózottságomban.

De lehet, hogy egy kicsit ez is megváltozott bennem. Hiszen nagyon régen nem írtam már rendesen, tisztességesen, alaposan. Nem gondolom már azt, hogy valami, amit én gondoltam egyszerűen azért már fontos is lenne, hogy velem történt. Sokszor járok úgy, hogy valamit legalább a Facebookra ki akarnék írni, és aztán mire beütöttem az első két szót, rájövök, hogy nem is fontos. Még engem se érdekel annyira, hogy szavakba rendezzem.

Tanultam ám más dolgokat is az új munkahelyemen, amiből hamarosan “régi munkahelyem” lesz. Beszélgettünk egyszer-kétszer régi munkatapasztalatokról, közösségekről. Nem csináltam titkot belőle, hogy a régi helyen voltak konfliktusaim többekkel, és hogy elég csúnya, összeférhetetlen természetem van, de legalábbis tud lenni, ha nincs is állandó jelleggel. A többiek pedig azt mondták, hogy ezt kötve hiszik. (Persze ki tudja, mennyire pontos megfigyelés ez a részükről, ha egyszer a sorozatgyilkos tendenciáimat se tudnák megítélni pontosan.)

De – és itt a hangsúlyos része a történetnek – valahogy korábban úgy gondoltam, hogy ezekért a konfliktusokért, az összetűzésekért első sorban én vagyok a felelős. Nem mindig ezt mondtam, ez tény. Próbáltam okolni a többieket is, akik az ütközés másik oldalán voltak, de odabenn mélyen mégis meg voltam győződve arról, hogy alapvetően az én hibám. Aztán most, pár hónap alatt egy másik helyen kiderült, hogy nem, nem csak az én hibám volt. Hogy amikor senki sem provokál, egymagamban nem születnek konfliktusok belőlem. És hogy talán mégsem én vagyok az eredendő rossz és gonosz.

Ha másért nem is lett volna jó, hát már ezért megérte otthagyni azt a munkahelyet. Hogy más környezetben, más emberek között, más körülmények között is kipróbáljam magam, hogy lássam, hogyan működöm, és hogy mit gondolnak rólam másfajta emberek.

Elég régóta nem írtam, tudom. És ezért csak igen kis részben tehető felelőssé a korcsolya EB, amit néztem ugyan, de messze nem volt olyan élvezetes, amennyire szerettem volna. Így aztán nem is nagyon tudtam miről álmodozni, áradozni és gyönyörködni utólag.

De ne feledjük, hogy a pasik mezőnyében Tomás Verner nyert, ami igen boldoggá tett, a párosoknál amúgy sem gondoltam komolyan azt a dolgot, a jégtánc bejött, és a lányoknál… nos, az is csak álom volt, és Sebestyén Juli nagyon is megörvendeztetett a negyedik helyével. Hát így.

Igazából mást sem csinálok – kivéve, hogy képeslapokat küldözgetek. És hogy nem fordítok. Nem hogy eleget nem, de egyáltalán nem. Neki kéne állni, nagyon alaposan. Azt hiszem, hogy ha most hétvégén nem zárkózom fel a tervemhez (amire most még van esélyem), akkor képtelen leszek elkészülni március végére. Márpedig ez rossz hír. Nagyon rossz hír. Erőt kell vennem magamon.

A munkahely halálosan unalmas, annyira ellaposodik ilyenkor a karácsonyi nyüzsgés után minden, hogy gyakorlatilag kínszenvedés kivárni a műszak végét. Tengünk-lengünk kicsit, eszünk, beszélgetünk itt, beszélgetünk ott, kávézgatunk, még beszélgetünk, …gatunk, …getünk, és közben halálra unjuk magunkat, és furdal a lelkiismeret, hogy ezért még fizetnek is nekünk. (Legalábbis engem furdal.) Félreértés ne essék, nem zavar a legkevésbé sem, hogy fizetést kapok. Csak kellemetlen, hogy úgy érzem, nem dolgozok meg érte. Persze karácsonykor bőségesen megdolgoztam, de mégis.

Furcsa dolgokat olvasok a neten, újabb hobbikat keresek magamnak, és igazából nem csinálok semmit, csak hagyom, hogy elfolyjanak a napjaim. Ami nem kellemetlen, csak amikor elkezdek gondolkozni rajta, hirtelen nyugtalanító, sőt, nyomasztó lesz. Azt hiszem, igazából ezért nem írtam mostanában semmit. Mert a semmit megélni amolyan semmilyen dolog. De a semmi megéléséről írni már egyáltalán nem jó.

És nincsenek izgalmas gondolataim, érdekes meglátásaim, kivételes elképzeléseim, így aztán tényleg nem tudok mi érdekessel szolgálni. De azt azért viccesnek találom, hogy azok, akik “csak” személyesen ismernek, úgy gondolják, hogy talpraesett, életvidám, könnyed és játékos fiatal csaj vagyok, és el se tudják képzelni, hogy alapvetően boldogtalan, neurotikus, aggályosan szorongó, magányos – de legalább tényleg fiatal – csaj vagyok. Aki – úgy tűnik – meglepően jól játssza a szerepét.

El kellene mennem aludni. Ebből semmi jó nem fog ma sem kisülni már. Talán majd holnap.