A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Idegen
Olyannak érzem az életem, mintha vendégségben volnék, és valaki más életét próbálnám ki, csak a vicc kedvéért. Mintha minden súlytalan volna, nem is az enyém, és nem számítana.
Ismeretlen a lakás, ahol élek – panzió. Ismeretlen a munkahelyem, ahol évek óta dolgozom – szakmai gyakorlat. Ismeretlen a város, ahol az egész életemet leéltem – turizmus. Ismeretlenek a kedvenc ételeim – kísérletezem az egzotikus konyhával. De még a kedvenc könyveim is idegenül hatnak, és nem ismerem a macskámat sem.
Nem tudom, miféle dimenzióba kerültem, de jó lenne hazakeveredni belőle. Valami olyan helyre, amit ismerek, és amit a magaménak érezhetek.
[töredék]
Álmos vagyok, de nincs kedvem aludni. Talán az időt sajnálom rá. Vagy csak szeretek ülni a földön a szobámban, és nézni. A falat, az ablakot, az ablakpárkányon elégedetten gunnyasztó Gedeont. Gedeon láthatóan elégedett az időjárással, zöldebb, mint valaha. (Gedeon szobanövény.)

elégedetten gunnyasztó Gedeon
Jó itt ülni, a könyvespolcnak vetni a hátamat, valahol a K és az L betű határvidékén. A fotelban a macska ül, és olyan eltökélten néz, hogy tudom, ha megpróbálnám ledobni onnét, tizennyolc karommal védené magát, de nem ám belém akaszkodna velük, hanem a bútorkárpitba. Mégiscsak macskából van, gonoszságból és pamutból készült.
Megpróbáltam felkattintani a lámpát az ágyam fölött. Egy pillanat töredékéig elgondolkozott rajta, majd az izzó egy hangos pukkanással a tudtomra adta, hogy mit gondol rólam.
A macska idejött mellém és dorombolva segít gépelni. Ha nem akadályozna nagyon, még azt hinném, meghibásodott, és kedveskedni próbál. Elég sok mostanában a légy (szúnyogok szerencsére nincsenek), és a macska, színtiszta kedvességből azokat is vadássza. Persze közben az asztalon, a konyhapulton, a konyhaszekrények tetején és minden ablakpárkányon rendet tesz, a fölöslegesnek ítélt dolgokat pedig lerugdossa minden egyes elrugaszkodásnál.
A legyek pedig csak jönnek.
Azt hiszem, a szabadságomat sajnálom, ami egy pillanat alatt elrohant. Olyan az egész, mint egy hosszú hétvége, már csak két nap van belőle hátra, és kész. Eltűnt. Nem is tudom, hová lett, egyszerűen csak elszaladt.
Talán azért tűnik így, mert pocsék idő van, és be vagyok zárva a lakásba. Persze sokkal rosszabb lenne, ha a belvárosban volnék a négy fal között, és igazából panaszra nincs okom. Csak kicsit szeretnék még itthon maradni. Még nem volt időm elfelejteni a benti dolgokat.
Talán aludnom kéne.
Csak éppen élvezem ezt az “éjjel van és ülök a szobámban, nézem a falat és elmélkedem” dolgot. Levettem néhány könyvet a polcról, belelapoztam, mosolyogtam egyet-kettőt. Ez az egész így határozottan rendben van.
Talán mégis lefekszem aludni. Előbb vagy utóbb mindenképp muszáj lesz. Most már utóbb van ráadásul, már tudom, hogy jelentéktelen butaságokat írtam le, pedig az előbb, amikor úgy döntöttem, hogy jó most nekem, és fejben összeraktam pár mondatot, akkor még fontosnak és jelentőségteljesnek tűnt minden szó.
Gyakrabban kéne írnom – nemcsak blogot, mindent, illetőleg bármit -, mert az elmúlt időkben nagyon kijöttem a gyakorlatból, már azt se tudom, hogy kell nekikezdeni. Az meg végképp mindennek a csimborasszója, hogy mire előveszem a laptopot a fiókból, elfelejtem, hogy mi volt az a szép és lírai kép, amit fel akartam írni.
Elmegyek aludni. Jó éjtet mindenkinek.
Rettentően fáradt
A jó hír az, hogy nem lesz BKV-sztrájk. A rossz hír az, hogy alig három órával azután, hogy (életemben először) taxit rendeltem, le is kellett mondanom.
A másik jó hír az, hogy elég jól viselem az utazást. Olvasok. Újra van időm sokat olvasni. És ez így is fog maradni, és ez fokozott örömmel tölt el.
Az egyetlen (kettetlen), amit nehezen viselek, az az, hogy reggelente hideg van, és nem nagyon akaródzik kikelni az ágyból. Azért kettetlen, mert igazából azt is nehezen viselem, hogy minden reggel itt fúrnak-faragnak a srácok, de ezt persze el kell néznem nekik. Főleg azért, mert szépen dolgoznak, és előbb-utóbb el fog készülni a ház (és akkor jöhet a macskám is.)
Délelőtt beugrottam a régi helyre, képeztem dobozokat, meg vettem ennivalót a macskának. Mélységesen meg van rám sértve szegény jószág, és hiába van rá meg minden oka, nekem azért nagyon rosszul esik. Remélem megbékél majd, ha ő is ideköltözik.
Ami azt illeti, rettenetesen fáradt vagyok, és ma délután és este elöntött a kilátástalanság; nem látom, hol lesz mindennek vége (most a munkáról van szó, természetesen), hogy ezt a három napot, mielőtt beköszönt az öt napos munkamaraton, mégis, hogy fogjuk végigcsinálni, mikor fogok én mindent elpakolni, és főleg hová, és mindig jönnek újabb és újabb feladatok, amiket meg kell oldani, és belefáradtam.
Holnap reggel be is megyek korán, nyitásra, és elpakolok. Addig egyetlen istencsapása vevő sem zavarhat meg. (Ma már ordítoztam eggyel. És egy kollégával is. Ez már az utolsó hét.)
De az a jó, hogy ahogy bejövök a sárga szobámba, felkapcsolom a karácsonyi izzókat, és elönt valami jó érzés. Hiába a szétszórt dolgok a konyhában, a hűtőszekrény vagy éppen a mosógép hiánya, de olyan szép és olyan jó, és olyan tökéletesen pihentető itt lennem, állnom és néznem a valóra vált álmot.
Valószínűleg persze éppen ilyen szép lenne, hogyha nem kellett volna rá éveket várnom. De mostanában azt tanulom, hogy mindennek van jó és rossz oldala is, és megpróbálom nézni a jót. A filozófiafüzetemben – egyike azon kevés iskolai papírnak, amit nem dobtam ki – bukkantam az alábbi mondatra: “teljes élet csak a halál árnyékában lehetséges”. És ez nagyon szépen egybecseng azzal, amit a héten Elisabeth Kübler-Rossnál olvastam, miszerint nagyon is tudatában kell lennünk annak, hogy az élet véges, minden egyes perc, amit valamivel eltöltesz egy perc a véges sokból, amennyid van. Nem áll a rendelkezésemre számolatlanul az idő, és nem túl okos dolog meglopnom saját magamat.
Úgyhogy ébredés után jár nekem még öt perc heverészés és felmelegedés az ágyban, de nincs szükségem arra, hogy morgolódjak a hideg miatt. Teljesen rendben van, hogy ennyi évet kellett várnom rá, hogy itt lehessek, mert most tizenhat évnyi örömömet lelhetem benne.
Zokniban baktatok fel-alá a nappali két lépcsőjén, és álmélkodom. Kapcsolgatom a lámpákat.
Kaptam egy karácsonyi csomagot.
Mikor fél 10 után néhány perccel elindultam hazafelé, végig a parkolón, át a metróhoz, borzasztóan fáradt, nyúzott és elcsigázott voltam. (Az elcsigázott szó jelentése: felébreszti a csigát. Biztos forrásból tudom.) Nagyon hosszasan zártam a kasszát, nem akart stimmelni a készpénz benne, és alig láttam már ki a lyukon: zárás előtt már két órán át marhaságokat beszéltem a vevőknek.
A parkolóban, azt hiszem, egy pillanatra kihagyott az agyam, hatalmasat estem a járdaszegélyben, lefejeltem a rácsot. Le kellett ülnöm egy percre. Azt hiszem, elalhattam álltomban, pedig ilyet még soha nem tapasztaltam. Ijesztő volt, fájt, de túléltem. A buszon volt egy üres ülés, senki sem ült le rá a Blahától egészen az Astoriáig, és úgy döntöttem, lehuppanok rá. Akkor találkozott a tekintetem egy férfiéval, akinek le tudtam olvasni az arcáról, hogy már pedig ő oda akart ülni, csak mostanra furakodott át a tömegen.
Viszont mivel reggel nyolc óta talpon voltam és rohantam, és nagyon jól esett ülnöm így fél tizenegy idején, nem keltem már fel. Végtére is felnőtt nő vagyok, ő felnőtt férfi, nem az én feladatom udvariaskodni vele – mégis rossz érzésem volt.
Ezek után pedig felmásztam az utcán, siettem, hogy át ne ázzon a cipőm, kinyitottam a kaput, bejöttem az ajtón, és azt éreztem, hogy hazaértem. Hogy ez az otthonom, és hogy nekem itt jó. És sehol sem volt már a leordított kolléga, vagy a vevő, vagy a kasszahiány, vagy a csekkelütés, vagy a lefejelt parkolórács, vagy az ember a hetes buszról, csak az az érzés, hogy a megfelelő helyen vagyok, mert ide tartozom.
Szóval erről szól az otthon, édes otthon. Erről szól, hogy az én házam, az én váram. Ilyen helyekre vonatkozik a honvágy. Ez hiányzott eddig az életemből, valami, aminek feltétlenül örülni tudok, valami, ami más, mint a munka napjai, ami az enyém, ami az életem, ami én vagyok.
Nekem most jó.
Jó éjt, kedveseim.