Lassan olyan mértékeket öltök, mintha én lennék a 13 és 3/4 éves Adrian Mole, és szigorúan titkos naplót írnék. (Tartunk Adrian Mole-t németül. Valami olyasmi címe van, hogy Das Intimleben akármicsoda Adrian Mole. Elég viccesnek találom.) Talán a közeljövőben rászánom magam, hogy ezt a lassan végeláthatatlan szöveg-filet feldaraboljam apró darabokra, és feltöltsem. Ki tudja? Minden lehetséges…

Olvastam egy könyvet mostanában (tudom, elég gyakran megteszem, de most ez jutott eszembe), és nem volt igazán rossz. De arról szólt a dolog, hogy nagyon jó történeteket nem különösebben jól írtak meg. Visszaemlékezésről, és anekdotákról volt szó, és a szerző hölgynek tényleg érdekes életútja volt. De ha már választhatok az ügyetlenül elmesélt érdekes és a jól elmesélt, bár nem annyira érdekes történetek között, én bizony a másodikat választom. A legdühítőbb mégis az volt az egész kötetben, hogy minden egyes fejezetet egy nagyon bölcselkedő mondat zárt le, a végén három ponttal… És minden fejezetben legalább három-négy pontocskás végű mondat volt még. Brr. És ha valakinek még ez se elég, a cím is három ponttal végződik…

Tudom, hogy volt időszak, amikor én is pontoztam. De akkor történetesen nagyjából 16 éves voltam, és ki is nőttem. Vonnegut szerint a pontosvessző transzvesztita hermafrodita (miszerint ez is meg az is, de mindig a másik akar lenni), és tisztességes író nem használ olyat. Évekig én se használtam, de néha szükségét érzem, és ha némi bűntudattal is, de kiteszem. De a … túlzott használatát nem tudom megbocsátani, még akkor sem, hogyha az történetesen nem fájt a Mesternek. Nekem fáj, úgyhogy azt hiszem, ezzel a körrel le is tudtam az idei mennyiségemet.

De a ma esti címem igazából minderről nem szól. Nem ezért adtam. Ma este ugyanis már megint a konyhaasztalnál ülök, igaz, ma itthon. És megint a halálomon vagyok. Tegnap este már röhögcséltem rajta, hogy mit összeszenvedtem tegnap délben, mert estére mi sem maradt a rosszullétből, és majdhogynem el is felejtettem. De ma délután újra rám tört, és ez nagyon nincs így rendben. Akkor voltam legutóbb ennyire megrémülve és ennyire tehetetlen, mikor először elkezdődtek a pánikrohamaim, főleg a légszomj, ami csaknem minden másnál félelmetesebb volt. A legfélelmetesebb meg az, hogy ha akkor nincs B., aki elintézi helyettem a beszélgetést, akkor lehet, hogy még most is kínlódom.

De most minden szempontból más. Most a fejem fáj, a látóterem szűkül össze és sötétedik el, na meg szédelgek. Viszont most nem hagyom annyiban a dolgot. Amikor pánikrohamaim voltak, kamasz voltam, és mai szemmel hihetetlennek tartom, hogy vagy egy évig kínlódtam velük, szégyenkeztem miattuk, és aggódtam, hogy mikor halok bele, és hogy nem mertem senkinek se szólni róla. Ma már ennél több eszem kell(ene), hogy legyen. Úgyhogy ha nem javulok meg sürgősen, akkor kénytelen leszek, és elvonszolom magam szervizbe. Mert ez már kilenc napon belül a negyedik vagy ötödik ilyen alkalom, és ez így tarthatatlan.