Hogy került a tányér az erdőbe?

Még igen régen, középiskolás éveimben történt az eset, és nem tudnám megmondani, miről jutott eszembe. Akárhogy is, volt egy osztálytársnőm, aki pszichológusnak készült (legjobb tudomásom szerint mostanában jó úton jár afelé, hogy az is legyen), és már sok évvel ezelőtt is komoly hajlandóságot mutatott többé-kevésbé komoly tesztek végzésére.

Egy szép napon elmesélt néhányunknak egy történetet, amelynek egyes pontjain meg kellett válaszolnunk egy-egy kérdést. Ha jól emlékszem, még a szemünket is be kellett csuknunk, hogy kellőképp el tudjuk képzelni a környezetet. Nem emlékszem már részletekre, de azt tudom, hogy egy erdőben sétáltattak gondolatban, le kellett írnom az erdőt, az ösvényt, amin haladtam, aztán kellett találkoznom egy fallal, amit szintén el kellett mesélni, aztán valami víz is volt, el kellett dönteni, hogy miféle vízhez értem, forráshoz vagy tengerhez, tóhoz vagy patakhoz, tengerszemhez vagy folyóhoz.

Ha valaki most kérdezne, az erdőben nedves, de kellemesen langyos idő volna, átszűrődne a lombok között a fény, rendes, hagyományos honos tölgyfák volnának, az ösvény többé-kevésbé beláthatóan terjeszkedne előttem, valószínűleg lennének hegyek és völgyek is, bár talán csak azért, mert többnyire ilyen erdőkben jártam eddig. Eljátszanék a gondolattal, hogy letérek az ösvényről, és a magam útját járom, de igazából sosem tenném meg, mert tartanék tőle, hogy eltévedek és nem találok vissza (és mi értelme letérni az ösvényről, ha azért mindig szem előtt akarom tartani), vagy hogy a hajamba akadnának az ágak, és összetörném magam, mikor orra esek egy alattomos gyökérben. Ha akadályba ütköznék, az se fal volna, legfeljebb drótkerítés, az a fajta, amelyik a természetvédelmi területeket szokta elkeríteni, és létrán át lehet mászni fölöttük. A tisztáson napsütés volna, meg zöld fű, ahova simán leülök, de előbb körülnézek, hogy nincsenek-e hangyák a közelben. A víz, gondolom forrás volna (az való egy erdőbe) és így tovább. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet levonni, nem tudom, nem emlékszem már rá.

(Nyilván elég evidens, az erdő a világ, az ösvény az életvezetés, a fal a nehézségekkel való megküzdés stratégiája, a víz a távlatok és a magabiztosság, stb. Mindegy is, nem szeretnék elemzésekbe bocsátkozni.)

A lényeg a következő: az osztálytársnőm egyszer csak, a tisztás után, de még a víz előtt közölte, hogy találok egy tányért az erdőben, írjam le, hogy miféle az a tányér.

Emlékszem a képre, mintha csak most látnám, hogy egy egyszerű, tiszta, fehér, kék-sárga virágos porcelántányér lebeg az út közepén. (Lehetett volna éppen egy cserép is a földön, vagy egy eldobott papírtányér, tudom is én, de az enyém, az bizony lebegett.) És nem bírtam másra gondolni, mint arra, hogy mégis, mi a csodát csinál egy tányér – egy lebegő, tökéletes tányér, ami egy középosztálybeli család konyhájába való – az erdőben, az én erdőmben. Mi keresnivalója van itt egy tányérnak? Hogy került egyáltalán ide?

Mint kiderült, a tányér a párkapcsolatokat szimbolizálja (azaz az ismeretlen befogadását a saját lényünkbe és környezetünkbe). Nekem akkoriban volt meglehetősen stabilnak mondható szerelmi kapcsolatom, már amennyire egy középiskolás szerelem stabilnak mondható. És muszáj volt elgondolkodnom ezen a tüneten. Ez a fiú nem az én életembe való? Vagy egyszerűen csak annyira nagyszerű, hogy magam se hiszem el, hogy itt van? Óvatosan kerülgetem csak, nehogy kárt tegyek ebben a tökéletességben?

Ma is az a meglátásom, hogy egy tányérnak semmi, de semmi keresnivalója nincs az erdőben. Lehet, hogy csak a teszt bugyuta, de az is lehet, hogy az én világról alkotott képembe nem fér bele. Nem tudom, mi a végkövetkeztetés. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy talán nem is kell addig tányérokkal törődnöm, amíg nem merek letérni az ösvényekről, és amíg a kerítésen csak akkor merek átmászni, ha valaki odakészített nekem egy létrát. Talán nem véletlen volt a sorrendiség, előbb az erdő, aztán az ösvény, aztán az akadály, aztán a tisztás, aztán a tányér, és a végén a víz. Talán csak akkor jött el a pillanat tisztázni a végső lépcsőket, ha az elsőkön már felmásztunk.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Félresiker

Ha valamire sokáig készülök, előbb-utóbb támadnak prekoncepcióim. Eldöntöm, hogy ez a valami erre vagy arra vagy amarra lesz jó.

Van, amikor valami egyáltalán nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, de alapvetően mégis megkönnyebbülést hoz.

Azt hiszem, valami olyasmi ért véget ma, aminek már évekkel ezelőtt vége kellett volna, hogy legyen, de ma ténylegesen lezárult az én fejemben is, és most szabadabbnak érzem magam, mint sok-sok éve bármikor.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Egyszer, máskor

Általános iskolás koromban, felső tagozatban halálosan bele voltam szerelmesedve a történelemtanáromba. (Nem volt ez persze szerelem, de akkor azt gondoltam, hogy az.) Szegény. Azt hiszem, nem szolgált rá.

Arra sem szolgált rá, hogy mostanság mindenért őt okolom. Szerintem ő a prototípusa azoknak a hapsiknak, akik a mai napig bejönnek nekem. A magas, vékony, és közmegegyezés szerint jóképűnek talán nem nevezhető, de szerintem szívdöglesztően szép hapsiknak.

Ettől a felismeréstől persze mi sem változik, nekem viszont van egy bűnbakom. És továbbra is imádom a magas, vékony és (szerintem) jóképű hapsikat, akiken látszik az intelligencia.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Feminista

Az a helyzet, hogy nem hiszek a női egyenjogúságban. A létezésében nem hiszek. Már csak azért sem, mert ha a mai napig még mindig harcolni kell azért, hogy a férfiak elfogadják a nőket egyenrangú partnernek, és ez még mindig nem következett be, akkor lehet, hogy nem is fog.

Az más kérdés, hogy a nőket vajon miért zavarja, hogy a férfiak lenézik őket, ellenben a férfiakat totálisan hidegen hagyja, hogy a nők viszont őket nézik le. Persze lehet, hogy egy matriarchális papucs-társadalomban zavarná őket, de szerintem nem. A pasik genetikailag úgy vannak kódolva, hogy sok minden nem érdekli őket. Ennek szerintem az a magyarázata, hogy a 23. pár kromoszóma a férfiaknál meg a nőknél eltér: amíg a nőknek két, teljesen kifejlődött X kromoszómája van, addig a férfiaknak az egyik Y. A vak is láthatja, hogy az Y komplett hosszúsága nagyjából 25%-kal rövidebb az X-nél. Ennyivel egyszerűbb lények a férfiak. Csak úgy mondom.

Engem is izgat ez a kérdés, mert az X kromoszómáim úgy vannak bekötve, hogy izgasson. Mert igenis kikérem magamnak, hogy amikor valaki megállapítja, hogy fogytam (és ez egyszer majd egy másik blogbejegyzés témája lesz), azonnal azt is megkérdezi, hogy mennyit. Amire a sztenderd válaszom az, hogy egy számmal kisebb nadrágot hordok, de lehet, hogy kettővel is kisebbet kéne.

És ez sem elég, megkérdezik, hogy hány kiló. Erre is van sztenderd válaszom: “Feminista háztartásban élünk, és nincs fürdőszobamérlegünk.”

És erre mindenki röhögésben tör ki. Kivétel nélkül. Pedig egyébként tényleg nincs rá szükség. Van tükör, meg tudom állapítani, hogy elégedett vagyok-e a külalakommal mérleg nélkül is. Nem hoztunk magunkkal ilyesmit költözéskor. Hiszen milliószor említettem, hogy semmi olyasmivel nem akarom körülvenni magam, amire nincs szükségem, és amit nem szeretek magam körül tudni.

Ha a röhögés alábbhagy – idővel, szerencsére alább szokott -, megemlítem, hogy a feminista háztartás azt is jelenti, hogy két nő, és két herélt kan él benne. És hogy teljesen rendjén van, hogy a macskám (az egyik herélt kan) az egyetlen pasi, akit beengedek az ágyamba.

(Tudom, tudom, mit kell nekem provokálni az embereket azzal, hogy marhaságokat beszélek. De hát így igaz minden az utolsó szóig.)

Persze mindez már a bögyömben van már egy ideje. De azért jutott eszembe éppen most, mert volt szerencsém fültanúja lenni egy két kollégám között zajló elmés párbeszédnek, amelynek az volt a tárgya, hogy mivel a munkahelyen nagyon kevés nőnek van pasija, ezért mi mind mutánsok vagyunk, őrültek, és valami komoly baj van velünk.

Irtózatos kínlódás árán sikerült csak erőt vennem magamon, és nem szóltam be. De az alábbi adatok egytől egyig tények:

Egészen gázos és ciki pasiknak is van barátnőjük. A nők ugyanis egészen mélyre képesek lealacsonyodni olyan fiúkhoz, akikhez nagyon nem kéne. Egyszerűen a szeretetlenségből adódóan. Ismerek néhány kirívó példát.

Ha egy fiúnak nincs barátnője (urambocsá, csaja), akkor neki “van józan esze”, illetve “kis pihenőt tart”, illetve “szabad ember, azzal dug, akivel akar”. Ha egy lánynak nincs barátja, akkor ő “szánalmas”, “valami baj van vele”, illetőleg potenciálisan leszbikus.

Egyébként nem tudom, mit gondolnak a férfiak. A választási lehetőségek az ő számukra is nyitottak, és mégis, a többség inkább a lányokkal keres párkapcsolatot, nem a fiúkkal. Aki ebből nem vonja le azt a következtetést, hogy a lányok mégiscsak jobbak valamivel a fiúknál, az nem lát a szemétől :) Egyébként is, a hapsik, ha jól látom a dolgot, a lányoknál jobban csak azokat a fiúkat nézik le, akik szintén fiúkkal kezdenek.

És itt van még egy tény: egyszerűen nincs lehetőség, hely és körülmény ismerkedni, ha csak valaki nem áll rá készen, hogy minden éjszakáját füstös, zajos és nyomasztó szórakozóhelyeken töltse, vagy hogy kitegye magát online társkeresők többé-kevésbé instant szexet kereső partnerjelöltjeinek, vagy nem kíván engedni a MÁV vonalain unatkozó fazonoknak. És igen sokan dolgoznak olyasmi munkaidőben, mint mondjuk mi, akik reggel 7-8 körül elindulnak otthonról, egész nap embereket kerülgetnek, és este 11 után érnek haza. Nemcsak ismerkedésre nincs idő és alkalom, de ennyi időbe azt se hiszem, hogy bele lehetne szorítani egy párkapcsolatot.

Munkahelyen pedig már csak azért sem, mert a) házinyúlra nem (feltétlen) lövünk, és mert b) igen közepes a felhozatal. Ez utóbbi egyébként sajnos univerzálisan is igaz. Vannak ugyan hellyel-közzel normális fiúk, persze. De ők a kereslet-kínálat törvényei alapján a magamfajtánál sokkal szebb, okosabb, csinosabb, jobban öltözött, nem-feminista, nem szemüveges, vékonyabb lábú, nagyobb mellű, jobban kereső és macskát nem tartó lányokkal járnak.

Lehet, hogy a szingliség életforma, de nem hiszem, hogy sok lány lenne, aki ezt öröméből vállalná. A legtöbb lány szeretne valakihez tartozni, szeretne otthont, férjet, gyerekeket, és meglehetősen boldogtalan tőle, hogy – igenis önhibáján kívül – nem adatott ez meg neki.

És felháborítónak tartom, hogy egy százhúsz kilós, nem különösebben kedves természetű, illetve egy másik, szintén nem kedves természetű vagy éppen jóképű, ráadásul nem is a lányok között párt kereső férfi fennhangon lenézően tárgyalja, hogy ezek a nők – akik között özvegy, elvált és vénlány is akad – mutánsok, betegek, rondák, kövérek, nem kívánatosak, és egyébként is “valami baj van a fejükben”.

Az egyetlen (kettetlen? hármatlan?) oka, hogy nem szálltam velük vitába a következő: nekem sincs párom, és hogy ennek milyen okai vannak az egyrészt nem tartozik rájuk, másrészt semmi közük hozzá – viszont azonnal adu lett volna a kezükben, hogy biztos én is szeretnék valaki olyan kiváló hímpéldányt, mint például ők, és csak a féltékenység beszél belőlem. Pfuj, ismétlem, pfuj! Másrészt úgyse értenék meg. A mutáns, hiányos Y-kromoszómájuk miatt, nyilván. :) Egyébként meg nem hiányzik nekem, hogy megpróbálják megérteni. Egyszerűen csak valami minimális empátiát szeretnék feltételezni, például hogy belássák, hogy nagyon boldogtalan tud lenni egy nő attól, hogy közeleg – vagy éppen el is múlt – a negyvenedik születésnapja, és nem lett eddig gyereke, és vélhetőleg nem is lesz már. (Ez az aggály, félelem, stb. a pasikat persze csak ötven-hatvan körül fenyegeti, vagy még később.) És hogy esetleg ők se így szerették volna, csak nem tudtak megalkudni magukkal, hogy a náluknál sok szinttel lejjebb álló férfiakkal álljanak össze.

És nem, nem mondom, hogy a nők egytől egyig normálisak. Nyilván vannak tonnaszámra kedves, butácska cicababák, kiváló vagy kevésbé kiváló optikai adottságokkal, akik hozzájuk hasonló nem annyira zseniális fiúkkal remekül éldegélnek. De történetesen a mi szakmánk nem olyan, ahol ezek a lányok dolgoznak.

Valamelyik nap békésen olvastam a buszon hazafelé, és mögöttem a kettesülésen két régi szomszéd – egy harminc körüli fiú és egy idős néni – beszélgettek, akik most futottak össze pár év kihagyás után. És a fiúból csak ömlött a fölényesség, az egó és minden más földi jó. Hangosan. Nem tudtam a könyvemre se figyelni, pedig meglehetősen jó volt. Elmesélte, hogy öt éve együtt van egy lánnyal, de nem akar összeköltözni vele, mert hát úgy érzi, nem ő az igazi, de amíg nincs jobb, hát vele marad, egyébként se tudná hogy megmondani neki, hogy fejezzék be. Mert hát elmúlt a szerelem, és akkor minek együtt maradni. Csak hát, ő, szegény nagyon rossz helyzetben van, mert a lányok nem szeretnek olyanokkal ismerkedni, akiknek öt éve tartó barátnője van, pedig ő igazán udvarolna. És hogy milyen kockázatos, hogy ha most ő szakít a lánnyal, akkor lehet, hogy lesz egy időszak, amikor senkije se lesz.

Amikor leszálltam, jó alaposan végigmértem, de nem hiszem, hogy megrázta volna.

És bárki is az a lány, de szörnyen sajnálom, hogy öt évet az életéből ennek a tökfejnek adott, hogy reményeket épített, hogy bár elmúlt a szerelem, de annak az elmúltával még maradhatott volna szeretet, ragaszkodás, összetartozás-érzés, meg mindenféle más jó dolgok. Hogy azt hitte, majd összeköltöznek, összeházasodnak és családot alapítanak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Egyébként meg ezért nem hiszek a szerelemben sem. Persze, létezik, persze, jó, de elmúlik. És nagyon buta ötlet bármit – főleg az eljövendő életet! – egy múló szeszélyre építeni. És de, bármilyen hihetetlen, voltam már szerelmes, többször is, volt, mikor lett belőle valami, és volt, amikor nem. Volt, amikor én vetettem neki véget, és volt, amikor a másik, volt, amikor közös megegyezéssel inkább bele se kezdtünk. És ennek ellenére azt mondom, hogy szeretet, elemi tisztesség, bizalom és őszinteség. Ezek sokkal fontosabbak. Ha ez megvan, akkor a szerelem dob rajta. Ha nincs, akkor meg csak szalmaláng.

És ha ezt valaki nem fogja fel, azzal én nem kezdek. Mert nem vagyok hajlandó az életemből nem hogy öt évet, de egy percet se áldozni valaki olyanra, akivel nem akarok együtt lenni. Nem vagyok hajlandó olyannal összeállni, aki nem képes elfogadni olyannak, amilyen vagyok, a macskámmal, a könyveimmel, és a teszkós farmerből és könyvfesztiválos pólókból álló ruhatárammal egyetemben.

És azt hiszem, ezzel elég sokan vagyunk így. Vagy ha mégsem, akkor lehet, hogy tényleg látens leszbikus vagyok.

De fürdőszobamérleget akkor sem tartok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

A pasik

Alapvetően olyan időszakomat élem, amikor nem vágyom arra, hogy legyen párom. Illetve vágyom rá, de nem akarom. Ez persze úgy hangzik, mintha nem lenne értelme (jó eséllyel nincs is), de azért megmagyarázom.

Ahhoz, hogy valakit (valaki újat, vagy valaki régit újra) szeretni tudjak, elölről kell kezdeni egy hosszas bizalom-kiépítési, megismerési procedúrát. És erre nem érzem se késznek, se hajlandónak magam. (De közben mégis rosszul érint, hogy egyedül vagyok.)

Valahogy úgy vagyok vele, hogy olyanokkal sokkal szívesebben ápolom a barátságot is, akiket én választottam be a baráti körömbe, akikben én láttam meg valamit (vagy akikről nem emlékszem, hogy hogyan lettünk jóban, mert rengeteg ilyen is van). Akik viszont maguk próbálkoztak nálam, azok általában elkallódnak. És persze, lehet, hogy jobban bízom a magam értékítéletében, de nem hiszem, hogy erről lenne szó. Csak talán mindenki a maga (önnön megítélése szerinti) kategóriája fölött szeret eggyel barátkozni. És aki úgy érzi, hogy alattam áll, arra én nem vagyok kíváncsi. Hogy ez csúnya dolog, előítéletes, és kiállhatatlan? Tudom. Nem véletlen érzem az esetek túlnyomó részében úgy, hogy rossz ember vagyok. Nem úgy rossz ember, hogy bűnöző, vagy ilyesmi, csak úgy rossz ember, miszerint nem jó ember. Nem olyanfajta jó ember, amilyen lenni szeretnék. Amilyen jó embernek megismertem néhányakat. De most nem tartok felsorolást. Mindenesetre ismerek jó embereket, és én nem vagyok olyan mint ők.

Ezt az egészet persze csak azért kezdtem el, mert volt már olyan, hogy emberek leszólítottak az utcán. Na nem túl gyakran, de előfordult. Akikre konkrétan emlékszem (és akik tényleg leszólítottak, nem csak beszóltak), az három eset. Az első volt Kárlosz, aki tört magyarsággal beszélt, és az utcánkban szegődött mellém, ahogy egy hétfő reggelen tornázni rohantam. (Következésképpen valamikor két évvel ezelőtt kellett történnie, abban a röpke időszakban, mondjuk 3-4 hétben, amikor jártam hétfőn reggelenként tornázni.) Kárlosz bemutatkozott, mondta, hogy ő focizik, meg hogy milyen szépnek talál, meg akarta adni a telefonszámát is, de nem írtam fel, vagy ő akarta elkérni az enyémet, de nem adtam meg, aztán felszálltam a földalattira, és volt-nincs Kárlosz. Többet nem láttam, és igazából eléggé örültem neki, hogy így alakult. Kárlosz zavarba ejtett.

A következő tavaly nyáron történt, és őt Joeynak hívták. Tudom, hogy így, mert lebetűzte. A szülőegységekkel sétáltunk az Andrássy úton, de ők elfáradtak, és vissza akartak fordulni. Én meg még mentem volna tovább – az az időszakom volt, amikor nagyon sokat akartam gyalogolni. Úgyhogy ők visszafordultak, én mentem tovább. A Hősök tere előtt egy-két keresztutcával az egyik padon három fekete fiú ült. Úgy tűnt, hogy kicsit ittasak, de nem nagyon. Még csak sötétedett, egyáltalán nem volt sötét. Furcsán bámultak rám, és utánam is szóltak (angolul), és én hülye, azt hittem, elvesztek, vagy valami, és visszafordultam, hogy “Sorry? May I help you?” És akkor már kettejük csöndben maradt, és a harmadik jött oda hozzám, hogy igen, tudnék neki segíteni, például ha megadnám neki a telefonszámomat. Én hebegtem össze-vissza, hogy nem adom meg, meg hogy nem olyan sorsszerű ez a találkozás, mint amennyire ő úgy látja, és hogy ha mégis sorsszerű, akkor fogunk máskor is találkozni (és magamban megfogadtam, hogy soha többet nem sétálok arra). Megfogta a karomat, én leizzadtam, remegtem, és a sírás szélén álltam. Csak mondta a magáét, gyakorlatilag követelte a számomat, és a végén már ott tartottam, hogy csak nyöszörögtem, hogy “please, let me go, let me go, let me go”. Nem emlékszem már, hogyan engedett el, de arra igen, hogy rémes volt. És mikor végre elszabadultam onnan, azon törtem a fejem, hogy mégis, hogy fogok én most hazajutni, hiszen ugyanott nem mehetek el még egyszer.

A harmadik eset tegnap este történt. Egy meglepően harmonikusnak tűnő fiatalember kelt át a zebrán az Oktogonon, ugyanott, mint én. Nem szoktam soha szemezni senkivel, de most úgy egyszer-kétszer találkozott a pillantásunk. ő biciklivel volt, én gyalog, úgyhogy gondoltam, ennyi volt, és kész. De a következő zebránál megint mellém állt a biciklijével, és mikor végre zöldre váltott a lámpa, és én elindultam volna, megkérdezte, hogy nem ismerjük-e egymást véletlenül valahonnan, mert nagyon ismerős vagyok neki, és én igazán törtem a fejem, de nekem ő nem volt ismerős, és mondtam, hogy “bocs, de nem”, és átrohantam a lámpán, és nagyon reménykedtem, hogy nem jön utánam a biciklijével.

Kárlosz ártalmatlan volt, a Biciklis talán kedves is lehetett volna, de megijedtem tőle, késő este volt és hideg, és nagyon haza akartam már érni, Joey pedig megrémített. És nem azt akarom ezzel mondani, hogy csak leszólításos alapon lehet ismerkedni – sőt, engem mélységesen megdöbbent, hogy van, aki képes leszólítani valakit az utcán, sőt, képes engem leszólítani -, de a lényeg mégiscsak az, hogy ezek a szituációk számomra rémítőek. És ugyanez a típusú ismerkedés a társkereső oldalakon történő is. Amikor kiteszem magam a kirakatba, borzalmasan érzem magam tőle, mintha egy kiló karaj lennék a hentesnél, és várom, hogy ki az, aki hajlandó rám nézni. Ráadásul az egész egy nagyon direkt, nagyon azonnali párkapcsolatot kiépítő dolog, és nekem az sem megy. Eddig három alkalommal fürödtem be társkereső oldalakkal is. (Meglepő? Nem hiszem.)

Első alkalommal tizenhárom körül voltam. Buta módon nem adtam meg korhatárt, de legalább megjelöltem, hogy csupán levelezőtársat keresek. És mégis, hogy ki talált meg? Egy pedofil, aki egyre erőszakosabban követelte, hogy “ajándékozd nekem a legbecsesebb kincsedet”. Én pedig rettegtem tőle, hogy mikor fog megtalálni, hogyan fogok tudni elmenekülni előle, és végül nem is voltam hozzá elegendő egyedül, hogy lekoptassam. A mai, csaknem tíz évvel idősebb eszemmel már átlátok a hülye dumáin, átlátok a próbálkozásain, és átlátom őt magát is, de az akkor egy borzalmas dolog volt.

Második alkalommal hirtelen felindulásból regisztráltam, nagyjából két-három nappal azután, hogy B. szakított velem. Dühös voltam rá, amiért képes volt otthagyni, minden magyarázat nélkül, dühös voltam rá, amiért még képes volt azt is elvárni, hogy megértsem, és be akartam neki bizonyítani, hogy nincs rá szükségem, hogy remekül kibírom nélküle, és hogy igenis tudok szerezni mást, ha akarok. Csak éppen, amikor elkezdtek befutni az első levelek, rájöttem, hogy nem akarok. Hogy úgy érzem, mintha megcsalnám vele B.-t, de még magamat is. És nem válaszoltam soha senkinek, viszont néhány hónap múlva töröltem magamat.

Harmadik alkalommal szintén hirtelen felindulásból regisztráltam egy harmadik oldalon, miután nagyon csúnyán veszekedtem a Hosszúval. Más kérdés, hogy igazam volt-e vagy sem, a részletekre már nem is emlékszem, bár ha nagyon törném a fejem, biztosan eszembe jutna. Kísértetiesen ugyanaz a felállás volt, mint a második alkalom (egy évvel korábban), csak éppen a Hosszúval soha nem jártam, hacsak azt a pár napot nem számítjuk, amit akár számíthatnánk is, de nem hiszem, hogy lenne értelme. Szóval regisztráltam, és teljesen őszintén kitöltöttem az adatlapot (igen, tudom, hogy egy idióta vagyok). És elkezdtek szállingózni a levelek, és mindenre válaszoltam. Azt mondtam, hogy megadom magamnak az esélyt. De én nem nézegettem senkit, csak arra vártam, hogy ki kíváncsi rám, és fellépett a pánik, hogy én nem akarok olyanoktól semmit, akiknek annyira alacsonyak az igényeik, hogy velem is beérik – méghozzá úgy velem, amilyennek én, aznap este, abban a hangulatomban leírtam magam. És mindezek dacára találkoztam egyvalakivel – többször is -, és bár az első alkalom után furcsa érzéseim támadtak (sőt, már akkor, amikor az ötödik-hatodik levélváltás után közölte, hogy ő találkozni akar, azonnal), de egészen végig nem mondtam neki semmit arról, hogy nem szeretném, ha velem lenne. Miután egy hónappal később megkeresett, és képes voltam magyarázattal szolgálni neki, onnan is töröltem magam.

És ki hitte volna, ő is egyike volt annak a háromnak (nahát), akikkel akár össze is jöhetett volna. Az első – természetesen – Sh. volt, aki könnyen lehet, hogy ellenkezne ezzel az állítással, de én úgy érzem, hogy valami vibrálás volt közöttünk. Én a magam részéről nagyjából két-három hétig őrülten bele voltam esve, és valami azt súgja nekem, hogy ez kölcsönös volt. Hasonlóan járt az agyunk, hasonlóan működött a humorunk, és teljesen egyformán mentünk egymás idegeire. Egyszer úgy utaztam vonattal, hogy amíg a szerelvény húsz percet állt az állomásán, beszélgethettünk. És mivel a húsz perc nem volt elég, utána még telefonon folytattuk vagy egy órán át. Egyszer pedig nála, vele töltöttem a Szilvesztert. És azt hiszem, kicsit bíztam is benne, hogy akkor több fog történni egy egyszerű virsli- és kakaófogyasztásnál meg filmnézésnél. De nem történt. És kicsit furcsán éreztem magam, mikor hazajöttem. Meg mikor megbeszéltük, hogy azért mégiscsak jobb, hogyha köztünk nem lesz semmi, mert ha lenne, az nagy lánggal lobogna, hamar vége lenne, és hatalmas pusztítást hagyna maga után.

A következő, aki akár össze is jöhetett volna, Ny. volt. Ny. már nem emlékszem, hogy került a képbe, de azt tudom, hogy bekerült, és hogy valamit nagyon megváltoztattam benne. Azt hiszem, kinyitottam valami kis kapuját, talán ablakát valami olyan felé, amit még nem látott. Lehet, hogy most túlbecsülöm önnön jelentőségemet, de szerintem valamit megváltoztattam benne. Ny. pedig cserébe, azt hiszem, rajongott értem. Ráadásul ez egy olyan időszak volt, amikor igen kiszolgáltatottul éreztem magam érzelmileg, és tulajdonképpen tetszett nekem, hogy körüludvarol. És valahogy a tudatos eszem csak nem fogta fel, hogy a minden éjszaka írt sokoldalas levelek a részéről sokkal többet jelentenek egyszerű barátságnál, és hogy nem véletlen írt nekem verseket. Nála töltöttem egy hétvégét, a szobájában aludtam, fél éjszaka beszélgettünk, és kézen fogva sétáltunk a városban (tudom, idióta vagyok). Csak akkor esett le igazán, amikor ennek a kiszolgáltatott időszaknak a végén B. is megvallotta, hogy kíváncsi rám. És én annyira boldog voltam! És milyen esélyekkel indult egy Ny. egy olyan B.-vel szemben, akire évek óta áhítoztam? És amilyen érzéketlen tuskó vagyok, képes voltam azonnal elújságolni neki.

A harmadik, aki akár össze is jöhetett volna, ezen a bizonyos harmadik társkeresőn tűnt fel, az egyszerűség kedvéért nevezzük T.-nek. T. egy végtelenül kedves, türelmes, toleráns fiú volt (nyilván most is az, remélem, valaki nálam érdemesebb mellett.) Kedves, értelmes leveleket írt. Szerettem a leveleit. Ügyelt a helyesírásra (igen, sznob vagyok), szépen írt, értelmes, okos dolgokat. Csak nagyon akart találkozni, nagyon el akarta dönteni, hogy ebből most lesz-e kapcsolat, vagy sem. Én nem akartam. Nálam ez egy lassú dolog, ki kell alakulnia egy bizonyos barátságnak, kölcsönös tiszteletnek, miegyébnek, és utána majd kiderül, hogy ebből lesz-e szerelem, vagy sem. De végül mégis találkoztunk, és én úgy éreztem magam, mint egy kis zöld marslakó, aki most pottyant ide a világ túlsó végéről, és akit olyan furcsálkodással vegyes csodálattal kell nézni, mert ilyen fura szerzetet még nem láttam. Nem szerettem marslakónak érezni magam, erre nagyon hamar rájöttem. És arra is, hogy nem akarok egy kéthetes levelezés alapján belekezdeni egy kapcsolatba, mert apró lépésekkel szeretek haladni. És ahelyett, hogy ezt mind elmondtam volna, elkezdtem inkább mindenféle ismerősökkel megbeszélni, kibeszélni, és csúnya dolgokat mondani róla, hogy legalább magam előtt tisztázzam a helyzetet. Sajnáltam, de semmiképp sem akartam volna belemenni.

És ki hinné, hogy olyan is három volt (legalábbis értékelhető koromban, tehát óvoda és általános iskola nem számít, bár általánosból is gyakorlatilag hármat tudnék felsorolni), akikkel nagyon szerettem volna, ha összejön.

Az egyik ilyen DP volt, akiben mai ésszel, így hat év távlatából, nem tudom, mit láttam. Azt hiszem, ő volt az első, akkoriban évek óta az első, aki spontán kedves volt velem. És amilyen romos állapotban voltam, így tizennégy körül, ez elég volt ahhoz, hogy akarjam. Ahhoz nem, hogy bele is szeressek (bár akkor azt hittem, hogy ez már az), de ahhoz, hogy mindennél jobban vele akarjak lenni – valakivel, aki magától kedves velem -, ahhoz igen.

A másik ilyen D. volt, aki gyakorlatilag ugyanebben az időszakban bukkant fel az életemben. Gimis osztálytárs volt, és mivel tizennégy múltam, és botrányosnak éreztem, hogy még nem jártam senkivel, sőt, mint több, még a kezét sem fogtam senkinek, még nem csókolóztam, még soha nem tartoztam senkihez, felmértem szépen a felhozatalt gólyatáborban, és kiszűrtem azt a halmazt, akik szóba jöhetnek. Akkoriban egy nagyon furcsa figurával beszélgettem. Azt tudom, hogy magát hollóként tartotta számon, és meggyőződése szerint én cinege voltam. És azt is elárulta (sok furcsa dolog között, amiket talán újra el kéne olvasnom, és mai fejjel már megérteném), hogy a cinegéknek vörösbegyekre van szükségük ahhoz, hogy boldogok legyenek. Bátorított, hogy válogassak vörösbegyeket a környezetemből, és idővel valamelyik vörösbegy majd rám fog találni. (Igen, most így leírva nekem is furcsának tűnik. Akkor valahogy volt értelme. Remélem, akkoriban nem meséltem el túl sok mindenkinek, mert valószínűleg még idiótábbnak tűnhettem, mint egyébként. Persze ellenkezik az alapvető természetemmel, hogy ne mondjak el mindent, azonnal, mindenkinek. Reménykedni azért még szabad.) Szóval kinéztem az osztályomban, hogy kik lehetnek vörösbegyek, és találtam is szép számmal, de igazából csak egy olyan volt, akit nagyon szerettem. Nem, szerelmes azt hiszem, belé sem voltam, de szerettem, amolyan testvéries, baráti szeretettel, élveztem a társaságát, hasonló könyveket szerettünk, és mindig vágyakoztam rá, hogy jó lenne, ha ennél több közünk is lenne egymáshoz. De ez minden. Persze nem is lett soha semmi.

A harmadik, nos, a harmadik a Hosszú. De a Hosszúról még mindig nem tudok, nem merek írni. A Hosszú egy külön regény. Aminek nem tudom, hogy vége van-e már, és szeretném azt hinni, hogy nincs, de valahol belül tudom, hogy vége van ennek a történetnek is, de mégis egyfolytában töröm a fejem, hogy hogy lehetne mégis be nem fejezetté tenni. A Hosszúról még korai lenne.

Olyanok is hárman voltak, akikkel nagyon komoly és rendszeres konfliktusaim voltak. Minden közösségben egy (és most megint nem számoljuk az általános iskolát, mert az egy horror volt, és arról amúgy is írtam már máskor. És ez most egyébként is pasizós bejegyzés.)

Volt egy gimnáziumban, akit nem szándékozom még betűvel sem jelölni. Hogy honnan és miből eredt a mi ellentétünk, nem tudom. Egyszerűen nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy hála neki, soha nem kaptam a harmadikos osztályfényképből, mert ő intézte, és gyűlölt. És tudom, hogy több alkalommal támadt nekem (biztosan én is neki), és hogy nagy veszekedéseink voltak. Ja, és hogy sokat sírtam. Ez valahogy állandó motívum. De szerencsére a középiskola négy éve, mint olyan, rohamléptekkel halványul el, és nem sokra emlékszem már belőle. És ennek tulajdonképpen örülök. De ez a valaki, akiről még gólyatáborban azt hittem, hogy vörösbegy lesz, annyira utál, hogy mikor egyszer véletlenül bejelöltem wiwen mint ismerőst (igen, kommersz vacakság, tudom, de jó dolog néha-néha ránézni, hogy mi újság van azokkal az emberekkel, akiket többnyire nem is szerettem, jóban sem voltunk, de így sok év távlatából ez már nem számít), és elutasította a jelölést. És egyszer, hónapokkal később, amikor újfent volt osztálytársakat jelölgettem, megint beikszeltem, de erre csak akkor jöttem rá, mikor megjött a visszaigazolás arról, hogy ő engem viszont nem ismer. (Azóta nem jelölök be senkit. Aki akar tőlem valamit, majd intézkedik.)

Volt egy a Könyvesiskolában is, és őt szintén nem fogom megnevezni. Bármilyen meglepő is, vele is állandóak voltak a véleménykülönbségek, a (részéről) személyeskedésig menő viták, sokszor óra közepén is, rendszerint homlokegyenest ellenkező véleményen voltunk, és soha egyikünk sem volt hajlandó elismerni a másik igazán. Ki hinné, hogy rengeteget sírtam miatta? És én hülye, próbáltam békülő magatartást tanúsítani, dacára annak, hogy nem egyszer megszégyenített, és pénzzel is tartozott, sőt, tartozik mind a mai napig. A legemlékezetesebb pillanat emlékeim szerint egy magyar irodalom órán következett be, amikor a Gyász című regényről volt szó, és mivel nem olyan régen veszítettem el akkor életem egyik legbefolyásosabb szereplőjét, érzékenyebben érintett talán a kérdés, mint érintene valakit egészséges lelkiállapotban. A gyász a világ legszemélyesebb érzése, és senkinek nincs beleszólása, hogy ki hogyan gyászol, milyen gyorsan vagy lassan engedi el az emlékeit. Ez az illető, emlékszem, megtámadta az én kedves emlékeimet, az én gyászomat, csak azért, mert neki is volt egy vesztesége (bár teljesen más jellegű), és azt ő máshogy dolgozta fel. Tudom, hogy az az óra számomra úgy ért véget, hogy kirohantam a teremből, és nem voltam hajlandó visszamenni. (Tulajdonképpen egész szenvedélyes vagyok, nem?)

Volt egy a boltban is, akit rendszeresen H.-ként rövidítettem, amiről egyes avatatlanok azt hitték, hogy az illető vezetéknevéből származik, holott nem. Egy kis szőrös rágcsálófajtából eredeztethető kezdőbetű, az adott fajnak vannak törpe- és arany- típusai is. Szóval volt H., aki tavaly február óta visszakereshetően szándékoltan próbálta pokollá tenni a napjaimat. Sokat gondolkoztam rajta, hogy nagyon buta-e, vagy nagyon rosszindulatú. Nem sokon múlott, hogy otthagytam miatta a munkahelyemet, amit pedig imádtam, és imádok most is. H. és énköztem a legtöbb félreértés is ebből adódott: hogy én imádtam, és boldogan elvégeztem a munkámat, legalábbis a rám eső részét, vagy egy kicsivel többet, és legalább egy minimális működést vártam volna az ő részéről is. Ő viszont azt várta volna tőlem, hogy a lelki életét tiszteletben tartsam, pajtáskodjak vele, és hagyjam annyit lógni, amennyit csak akar, továbbá ne vegyem már ilyen fene komolyan ezt a boltot, a szabályokat, a rendet, meg mit tudom én még mi mindent. Vagy nem volt egy kellemes természetű ember, vagy én hoztam ki belőle a legrosszabbat, ahogy ő is belőlem. Mondanom sem kell, hogy nem sokat, de rengeteget sírtam miatta, több doboz fagylaltom bánta az összetűzéseket, és bár én soha nem szoktam gyűlölni senkit, őt elkezdtem utálni, amellett persze, hogy rettegtem tőle, és állandó fenyegetettségben éreztem magam, vélhetőleg nem is ok nélkül. De mégis, talán ez a konfliktus oldódott meg a legsimábban, mert H. már nem dolgozik nálunk. Illetve eddig sem dolgozott, de már be sem jár, bár tegnap pont bedugta az orrát, de ez engem nagyon nagyon nem zavar. illetve lehet, hogy papíron még a cég alkalmazza, de a lényeg az, hogy nincs az orrom előtt nap mint nap, és azóta kiegyensúlyozottan és boldogan dolgozom. És ez nekem jó. És ami a legjobb, hogy már nem is haragszom rá, nem is utálom, nem is érdekel. Néha kicsit sajnálom, de azt sem nagyon.

Egyébként ez igaz a másik kettőre is. Amióta nincsenek jelen minden áldott nap, hogy keresztbe tegyenek nekem, nincs miért haragudnom rájuk, és nem is haragszom. Ez az egy, amiért nem érzem olyan nagyon rossz embernek magam.

Mindhármukra jellemző, hogy valahogy sokkal jobban ki tudtak készíteni, mint őket. Én többnyire csak felbosszantottam, esetleg dühítettem vagy ingereltem őket (bár általában nem ez volt a cél, csupán mellékhatás, amikor valami olyasmiben mondtak ellent, amiben én szenvedélyesen hiszek, bár nyilván ők is szenvedélyesen hittek az ellenkezőjében, vagy szenvedélyesen gyűlöltek engem.) De mindig úgy éreztem, hogy az én nagy nehezen megszerzett (minimális) szociális pozíciómat, az én értékeimet, az én létemet veszélyeztetik, és ettől teljesen pánikba tudtam esni.

(Ha már így felmerült, három számomra mindenképpen jelentős befolyással bíró érett, felnőtt férfit veszítettem el, de róluk most nem mesélek. ők úgyis más kategóriába esnek, és ez most egyébként is egy elemző jellegű írás a mágikus hármas szám és a pasik kapcsolatáról. Meg a pasik kapcsolatáról velem. Szintén nem tárgyalom a “pasik a munkahelyen” című kategóriát, mert ahhoz aztán se lelkierőm, se türelmem, se pofám nincsen. Azt még máskor sem, legfeljebb majd 60 év távlatából az emlékirataimban, megváltoztatott nevekkel.)

És bármilyen csudálatos és hihetetlen is, olyanból is három van, akik összejöttek. Hogy ez miként lehet, nem tudom, de tény.

Az első N. volt, akire a tapasztalt blogolvasók még emlékezhetnek, bár a poggi.hu kezdeti időszakában N. kicsit már leáldozóban volt. N.-ről sok érdekeset lehetne mesélni. A legjobb az volt benne, hogy minden idejét velem akarta tölteni, és nem bánta, ha állandóan együtt vagyunk. Azt hiszem, azért kezdtem járni vele, mert nagyon tetszettem neki, és ez nagyon tetszett nekem. Nagyjából az első hónap után kezdtünk rendszeresen összeveszni, gyakorlatilag állandóan szakítottunk, csak még az utolsó pillanatban meggondoltuk magunkat. Gyűlölte a kutyámat meg a macskámat is. Utálta a szüleimet, és mikor náluk voltunk, az anyjának gúnyos és rosszindulatú megjegyzéseket is tett rájuk. Én meg tűrtem. (Tudom, idióta vagyok. Tegye fel a kezét, akit meglep.) Voltak vicces kalandjaink, voltak romantikus pillanataink, voltak jó és rossz időszakaink. Mégis, a legtöbbször arról szólt a mi kapcsolatunk, hogy vagy kettesben voltunk, és veszekedtünk, vagy valakikkel találkoztunk, és olyan kamaszosan egymásba gabalyodtunk, hogy mindenkit zavarba hoztunk magunk körül, vagy ami még rosszabb, mások előtt veszekedtünk, és bármi volt is a kiváltó ok, én éreztem magam rosszul, és én kértem a végén bocsánatot. És valahogy mindig az volt a végkifejlet, hogy én nem vagyok elég érett, elég érző, elég toleráns, elég akármilyen, és hogy nekem kell megváltoznom. Legalábbis így emlékszem, és meg kell, hogy mondjam, már elég fakók az emlékeim. De az biztos, hogy akkor alakult ki az a meglátásom, hogy egy párkapcsolatban az én feladatom a feltétlen alkalmazkodás. N. mellett az volt a szörnyű, hogy bár szerettem a magam módján, mégis rettegtem tőle, hogy esetleg vele kell maradnom, és hogy mellette fogom leélni az életemet. Nem sokra emlékszem (a vicces és nem publikus eseteken kívül), csak arra, hogy valamit mindig megtámadott az életmódomban, a felfogásomban, a gondolkodásomban, én pedig próbáltam védeni magamat. Nem tudom, mi van most vele. És igazából meglehetően ritkán gondolok már rá. Régen is volt. Lassan négy éve, hogy vége.

Még javában N.-nel voltam, amikor besétált a képbe S. Gyakorlatilag véletlenül. És tulajdonképpen véletlenül is kezdtünk levelezni, és véletlenül is szerettünk egymásba. (Igen, egyszerre kavartam két pasival, még ha nem is szándékosan. Mert eszembe sem jutott, hogy ez annak számít.) Hónapokig leveleztünk arról, hogy tisztázzuk: nem vagyunk egymásba szerelmesek. És hogy miután N. meg én végre sikeresen, és tényleg szakítottunk, meghívott kettesben nyaralni? Eszembe sem jutott, hogy ez tényleg jelent valamit. Egészen addig, amíg a közös nyaralás alatt be nem szólt néhány romagyerek, hogy “mi van, ti jártok?” amikor is összenéztünk, és megbeszéltük, hogy igen, akkor mi járunk. S. meg én – egy nyáron át tartottunk. De egy gyönyörű nyár volt. Találkozott a szüleimmel, és szerette őket. Találkoztam a szüleivel, és szerettem őket. Voltunk együtt nyaralni. Kézen fogva sétáltunk éjszaka a Ligetben. Görkorcsolyáztunk a Margitszigeten. Rengeteget beszélgettünk. Együtt táboroztattunk gyerekeket. Voltunk együtt strandon. Jó volt. Szép volt. Szerettem őt is, és szerettem vele lenni is. Kicsit úgy éreztem, egyenesbe jöttem. Aztán elkezdődött az iskola, S. visszament az egyetemre, és úgy tűnt, hogy elfelejtette, hogy van egy barátnője. Hónapokig hírét sem hallottam. És mikor előkerült, már olyan dühös voltam rá, hogy kidobtam. Több, mint egy évig nem beszéltünk utána. Tavaly nyáron újra felvettük a kapcsolatot. Azt hiszem, most rendben van az élete. Jó neki. Nem haragszom már rá semmiért, és örülök annak az egy nyárnak.

És volt B. B., aki csodálatos volt, akit imádtam, akivel nem tudtam betelni, akire néha dühös voltam, de elnéztem és megbocsátottam neki mindent. B., aki nem szerette a szüleimet, és ennek hangot is adott, aki rengeteg dolgot nem volt hajlandó elviselni, aki számtalan dolgot megtagadott, ami nekem a lételememet jelentette (volna), de imádtam. Utazgattunk. Meztelenkedtünk. Szerettük egymást. Jó volt. Beleéltem magam. Reménykedtem. Két év volt csak, de én azt hittem, örökké fog tartani. Meggondolta magát. Mire újra meggondolta magát, addigra már én gondoltam meg magam. Nem akartam újrakezdeni. Aztán mégis. Aztán mégsem. Addigra a bizalom, a remény, mi egyéb elszállt.

Még mindig sajnálom. Még mindig hiányzik. Még mikor több, mint egy évvel későb T.-vel próbálkoztunk, akkor is úgy éreztem, hogy őt csalom meg. Még mindig fáj, hogy azt mondta tavaly novemberben, hogy az eljövendő 150 évben nem kíváncsi rám. Fáj, hogy nem küldtem neki karácsonyi lapot. Se születésnapit. Várom, hogy leteljen a hátralevő 149 és fél év. Fáj, hogy Vele együtt elveszítettem a barátaimat. B. volt talán a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Pedig nem volt tökéletes. Nem voltunk tökéletesek együtt. Sőt, sokszor azt hiszem, tökéletesen boldogtalanok voltunk együtt. De 18 évesen az a két év rengeteg idő. Én már elképzeltem, ahogy együtt élünk, ahogy összeházasodunk, ahogy a közös gyerekeinket neveljük, ahogy együtt öregszünk meg. És nem csak én képzeltem így, mert mindenki iszonyatosan meg volt lepve, amikor. És aztán hónapokon át építettem le a légváraimat, hogy valahogy megtartsam az eszemet.

Tudom, hogy butaság, tudom, hogy nem kéne, de B. még mindig fáj. Nem akarok már tőle semmit. Nem akarom újrakezdeni, nem akarom folytatni, nem akarok tényleg semmit. Szeretném, ha már nem fájna. Szeretném, ha nem mocorogna a lelkiismeretem, ha egyszer nincs miért. Igen, elkövettem egy nagy hibát, amivel egyszer és mindenkorra megingattam a bizalmát. De ezt az egyet nem bántam meg, mert ha komolyan gondoltuk volna, ha igazán komolyan gondoltuk volna, akkor ez az egyetlen dolog nem lett volna akadály. Nem akarom hibásnak érezni magam, mert megtettem mindent, ami tőlem telt. Tényleg mindent. Mindegy, mert elmlút. Biztosan veszekedtünk, biztosan voltak gondjaink, de nagyon szeretném, hogyha egyszer újra civilizáltak lennénk egymással. Hogyha egyszer újra tölthetném a közös barátaink körében a Szilvesztert. Hogyha nem vesztettem volna el Vele együtt mindenkit (mintha az nem lett volna elég sokk).

Szeretném, ha ehhez nem kellene kivárni azt a 149 és fél évet.

Lehet, hogy nem csak a Hosszúról korai még beszélni. Lehet, hogy még B. is korai volt.

Megmondjam, hogy mi életem három legszebb emléke? A Hosszúval tavaly márciusban a villamoson, B.-vel 2005 nyarán a Balatonon, és S.-sel Pécsett. Miért nem tudok pasik nélkül szép emlékeket, kiemelkedően boldog pillanatokat produkálni?

A kérdés az, hogyha minden elképzelhető kategóriában betöltöttem a három szereplőt, akkor mi lesz most, mi lesz ezután? Három különböző férjem lesz? Három különböző férfi fog nekem gyereket nemzeni? Három különböző életet fogok élni hármukkal? És mindhármuk gyerekeinek a kiskorát tönkreteszem ezzel az állapottal? Nem szeretnék erre gondolni. Szeretném azt gondolni, hogy ez a sok hármas csupán véletlen egybeesés. Szeretnék arra is gondolni, hogy senki nem vette a fáradtságot, hogy ennyire hosszan mindent végigolvasson. És szeretném azt is tudni, hogy fogok-e még valaha tartozni valakihez. És hogy fogom-e még valaha akarni egyáltalán, hogy tartozzak valakihez, és lesz-e hozzá energiám.

Egyébként még tökéletes pasiból is három van. Paul Simon, Kurt Vonnegut, Johnny Depp. Kár, hogy mind a három több szempontból is elérhetetlen.

Bár egy nem tökéletes pasival amúgy is könnyebb együtt lenni, nem?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!