Na és ha nem a sajátja?

Nem kertelek: ez a bejegyzés azért van, mert ez a kettő a kedvenc videóim közé tartozik, és nagyon unom, hogy mindig hosszasan keresgélni kell, hogyha meg akarom nézni valamelyiket.

Meg persze azért is, mert tényleg fantasztikusak. Ez a föntebbi azért, mert egyrészt egy remek Beatles-dal, másrészt a tüneményes belezavarodások miatt. Az alábbi pedig azért, mert egy másféle hangulatú dalból csinált Simon-dalt, és az eredmény rendkívüli lett.

Na jó, és egy kicsit azért is, mert olyan régen nem volt már Paul Simon-bejegyzés, és egy kicsit hiányzott már, hogy legyen.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Tulajdonképp…

Tulajdonképp mit eszem én ezen a pasin?

“Lie-la-lie lie-la-lie-lie-lie-la-lei lie-la-lei
Lie-la-lie-lie lie-la-lia, la-la-lei-la-lei.”
– The Boxer

“Ba da da da da da da, feelin’ groovy”
– The 59th Street Bridge Song

“Da-n-da-da-n-da-n-da-da and here I am”
– The Only Living Boy in New York

“Zoom zoom zoom zoom”
– Quality

“Too loo loo, too loo loo
Too loo loo loo loo loo loo loo loo loo
Too loo loo, too loo loo
Too loo loo loo loo loo loo loo loo loo”

és

“Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody sing hello, hello, hello
Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody cry why, why why?
Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody sing hello, hello, hello
Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody cry why, why why?
Somebody say ih hih ih hih ih”
– Homeless

És így tovább. A felsorolás közel sem teljes.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Hihetetlen

Ma délután rendes plázacicához illőn elzarándokoltam a lakhelyemhez legközelebb eső plázába – leginkább azért, mert ott lehet a legközelebb élelmiszereket beszerezni, de ez most nem tartozik szorosan a témához – és a mindent átható plázazörejek fölött meghallottam valamit. A pláza valamennyi hangszórójából ez szólt, még ha az alapzaj el is tompította kissé.

Ez a valami annyira meglepő volt, hogy megálltam a sodródó embertömeg közepén, és füleltem. Valami ilyesmi futott át a fejemen:

Ezt a gitárt én ismerem. De az nem lehet. Pedig ez az. De ez nem lehet. És mégis megszólalásig olyan. Mi a csoda lehet ez? Ki lopta el ezt a gitárszólamot?

Eltökélt szándékom volt, hogy meghallgatom és megjegyzek valamennyit a szövegből, hogy aztán meg tudjam keresni, mi ez, ki plagizált, és egyáltalán, mi a fene volt ez. Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le, elárulom, hogy ez a sok gondolat mintegy négy és fél másodpercet vett igénybe. Utána ugyanis akkora csönd lett a fejemben, mint talán még soha.

Basszus, de ez az! Ez tényleg az!

Nem egyszerűen Paul Simon szólt a plázában (ilyesmi néha még a kereskedelmi rádiókon is előfordul, igaz többnyire valami legalább negyven évvel ezelőtti számot ásnak elő a Simon & Garfunkel érából.) De ez újdonatúj, ez a címadó dal az új lemezről, tavaly tavaszról.

Annyira szürreális volt az egész, hogy ilyen nincs is a világon.

So beautiful or so what.

 (Indeed.)

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Ahhoz képest

Igazából egyáltalán semmi vicces nincs benne, de nekem mégis mindig nyerítenem kell, ahányszor meghallom: “This is also one of our new songs, it’s called Bridge Over Troubled Water.”

Értem én, hogy az 1969-es turnén tényleg új dal volt, a megjelenés előtt álló, még nem teljesen kész lemezen jelent csak meg, de akkor is: fantasztikusan vicces.

Na tessék, szóval mégis vicces. Pedig nem is.

De azért ha legközelebb látsz egy idős nénit és egy bácsit, képzeld el, hogy voltak ők fiatalok is, és őrülten szerelmesek egymásba.

Pont ugyanennyire vicces ez is.

“This will be in our new album, it’s our last single called The Boxer.”

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Az én Paul Simonom

Két Paul Simon van.

Az egyikük ma töltötte be a hetvenet, nem egészen tisztázott mértékben magyar származású, a nevéhez fűződik öt Simon & Garfunkel és tizenegy szólólemez. Az utóbbiak közül a leghíresebbet abban az évben adta ki, amikor születtem, a legutóbbit pedig idén tavasszal. Rendkívül hosszú karrierrel büszkélkedhet, tizenöt éves volt ugyanis, amikor először lett dala toplistás, és azóta egyetlen pillanatra sem állt meg. Folyton új lemezeket vett fel, új zenét írt, új irányokba indult. Meg is nősült néha, néhány másik alkalommal meg elvált. Ő a hivatalos, az univerzális Paul Simon.

Aztán itt van ez a másik Paul Simon: az enyém. Számtalan dologban hasonlít ugyan az előbbire, de közel sem azonos vele.

How terribly strange to be seventyAz én Paul Simonom nem mindig hetvenéves. Van, hogy tizenöt, és van, hogy huszonöt, és van, hogy negyven. Amennyinek éppen szeretném. Ráadásul, ha nem is egyik napról a másikra, de a dolgok nagy léptékében nézve velem öregszik. Vannak olyan dolgai, amiket idővel kinövök, és vannak olyanok is, amikhez még nem nőttem fel. De mindig tud valami olyat mutatni, ami pont most szól pont nekem.

Az én Paul Simonom tanított meg angolul. És meglehet, hogy soha nem hasadt volna le belőle az “enyém”, mert soha nem lett volna ennyire fontos, ha angol az anyanyelvem, és nem tanulom meg tőle megérteni a zenéjét már akkor, amikor a szavait még nem értettem.

Az én Paul Simonom mindig okosan beszél, és mindig humoránál van, soha nem kel fel bal lábbal. Ő soha nem hordana össze olyan butaságokat, amiket a másik Paul Simon huszonéves korából származó interjúiban olvasok néha.

Az én Paul Simonom egyenesen a szemembe nézett a berlini koncert elején, mikor azt énekelte, hogy Dont’t cry baby, don’t cry és neki köszönhetően tudtam végül abbahagyni.

Az én Paul Simonom olyasmikre rávett már, amire soha senki más nem tudott volna. Kétszer utaztam el a kedvéért Németországba. Bármilyen óvatosan költöm is a pénzem, egy pillanatra sem haboztam soha, bármennyibe került is egy lemez vagy éppen koncertjegy.

Az én Paul Simonom gyógyított ki abból az őrült féltékenységből, ami mindannyiszor a hatalmába kerített Berlin előtt, ahányszor csak koncertet néztem felvételről, és mutatták a közönséget.

Az én Paul Simonom pontosan tudja, mennyire fontos ő az életemben. Nem kell neki elmagyaráznom, ami nagy szerencse, mert nem is volnék rá képes.

Az én Paul Simonom csak az enyém, és senki másé.

És akinek kellene egy, az legjobban teszi, ha megkeresi a magáét.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Csodák márpedig vannak

Álmodni jó. Például nekem is van egy visszatérő Paul Simon álmom. Igaz, hogy elég bizarr, és ha valóra válna, nagyon össze is volnék zavarodva, bár akkor legalább valószínűleg nem ébrednék fel a legjobb résznél. Akit nagyon érdekel, hogy mi is az álom, keressen rá, biztos vagyok benne, hogy leírtam már korábban egy-két alkalommal.

Aztán itt van ez a kanadai lány. Úgy hívják, hogy Rayna. Paul Simon-rajongó. (Vagyunk ezzel így néhányan, ugye.) Elhatározta, hogy elmegy az idei tavaszi-nyári turnén egy koncertre, mondjuk Torontóba. Ő tudja, hogy neki mi a kedvenc Paul Simon dala: a Duncan. Annyira szerette hallgatni, hogy az alapján tanult meg gitározni. Arról álmodozott, hogy hallhatja élőben is, mikor májusban elmegy a torontói koncertre. A férje pedig, hogy segítsen Rayna álmát valóra váltani, a koncert első percétől kezdve minden lélegzetvételnyi szünetben bekiabálta, hogy “Duncan!” Hátha.

És aztán Rayna is vett egy nagy levegőt, és kiabált. Valami olyasmit, hogy “azon a számon tanultam meg gitározni!” És hogy mi történt ezután? Csoda. Paul magához intette a színpadra, a kezébe nyomott egy gitárt, és hagyta, hogy történjen, aminek történnie kell – és Rayna rémült volt, lámpalázas, nagyon boldog, és nagyszerűen vette az akadályt.

Olyasfajta csoda ez, amire azt hittem, őrülten féltékeny leszek, de nem, csak elérzékenyülök tőle és boldog leszek. Mindenkinek azt ajánlom, hogy nézze meg a videót, akár ismeri Duncant, akár nem. Nem hiszem, hogy van bárki, akit hidegen hagy. Nyilván nem fog mindenki bárgyú vigyorral az arcán zokogni rajta, ahogy én szoktam, de ez a mértéktelen boldogság és öröm átszivárog a videón.

És persze mondhatnám, hogy ez nem is csoda, lévén a csoda természetfölötti dolog. És bár meglehetősen valószínűtlen ugyan, hogy egy koncerten valakit felhívjanak a színpadra hogy énekeljen, mégsem természetfölötti.

Ez csak egy egyszerű gesztus – igaz, kockázatos gesztus -, de Rayna amíg él, emlékezni fog erre az estére. És ahányszor csak eszébe jut, boldogan fog mosolyogni. És nem került semmibe. Csak egy ötlet, egy kis játék, és öt perc az életünkből.

És pontosan ez a csoda. Öt perc ráfordítással valakit boldoggá tenni.

Egy világhírű énekes egy hétköznapi halandónak – egy valakinek, egy bárkinek – tesz egy spontán szívességet. És a nyomában felfoghatatlan boldogság-hullámok kelnek. Nyilván boldog Rayna és a férje, és mosolyognak mindazok, akik ott voltak aznap este. De valahogy mégis túlmutat azokon az embereken, akik részesei voltak. Nem hinném, hogy akár csak én elfelejteném valaha is.

Megfigyeltétek már, hogy a szeretet néha sokkal jobban tud fájni, mint a bánat vagy a magány?

Nem tudok elég nagy szavakat használni. Nem akarom többet leírni, hogy szeretet, meg boldogság meg meghatottság, meg ilyeneket. Így is éppen elég patetikus az egész, és amúgy sem sikerült, csak körvonalaiban megfogalmaznom azt, amit május óta egyfolytában próbálok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | 3 hozzászólás

Senbazuru még egyszer

Egyszer korábban született már egy bejegyzés a madaraimról, igaz,  csak képekben. Nemcsak azért volt így, mert szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy hihetetlenül jól néznek ki, no meg ismerjük a képek és szavak mondanivalójának arányszámait, hanem azért is, mert nem tudtam pontosan, mit mondhatnék el róluk. Itt lógnak a szobámban már néhány hónapja, lassan annyira megszokom már őket, hogy fel se tűnnek, és még mindig mindig nem egészen értem, mi történt.

Van ez a legenda, vagy hiedelem, vagy a jó ég tudja, miféle dolog Japánban. Tudvalevőleg a daru arrafelé szent állat (ahogy a sárkány és a teknős is, legalábbis a Wikipedia ezt állítja, és megmondom őszintén, hogy ennél bizony nem jártam alaposabban utána.) Azt már csak én gondolom, hogy ez lehet az oka annak, hogy a klasszikus daru az origami egyik legősibb és legtökéletesebb figurája.

(Kis kitérő a daruhajtogatásról: alapvetően kétféle darut hajtogatnak. Vannak még mindenféle más típusok is, fészkelő daru és sok más, ezek hol egyiknek, hol másiknak a  variációi. Az egyik a klasszikus daru, a másik a repülő daru, amelyik a farka húzogatására csapkod a szárnyaival. A klasszikus nem csapkod, viszont gömbölyű (is lehet) a háta és nagyon finom és elegáns a külseje, jó ránézni. Nagyon sokáig nem így gondoltam, és rossz időszakaimban tonnaszámra hajtogattam a repülő darvakat. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy Senbazuru egyáltalán létezik, de meglepő módon öntudatlanul is csaknem ugyanerre a célra használtam a daruhajtogatást.)

A legenda azt tartja, hogy aki meghajtogat ezer darvat (bemutatja ezt az áldozatot a totemnek) ahhoz ellátogat a Tsuru (a szent madár), és teljesíti egy kívánságát. Ez a kívánság többnyire hosszú élet vagy egészség/gyógyulás. Emellett nagyon erős talizmán is egy ilyen ezer (vagy ezeregy) daruból álló installáció, szerencsét és boldogságot hoz arra a házra, ahol kifüggesztik. Éppen ezért szokás friss házasoknak vagy újszülötteknek ajándékozni. Egyes japánok állítólag a templomok elé, a szabad ég alá akasztják ki a magukét, és ahogy az elemek lassanként elbontják a papírt, a kívánság fokozatosan valóra válik.

Egyáltalán nem akartam kívánni. Vagyis nem tudtam, hogy akarok-e. Egyszerűen jó ötletnek tűnt belevágni. Kíváncsi voltam, meddig jutok vele, van-e bennem elegendő kitartás hozzá. Kiderült, hogy van.

Akit a technikai részletek érdekelnek, annak azt is elárulom, hogy 48 nap telt el az első és az utolsó darab elkészülte között, és ebbe beleesett a londoni utazásom is, ahová nem vittem magammal papírt. Ezeregy darab 7×7 centis négyzetet hajtogattam el, ez a levágott hulladékokkal együtt, jó közelítéssel öt négyzetméter (javarészt karácsonyi) csomagolópapír. Az első napokon még körülbelül öt percre volt szükségem egy daru meghajtogatásához, a végén már nem egészen kettő perc alatt elkészült egy.

A nem technikai részletek már közel sem ennyire világosak.

Ezer darut elkészíteni nagyon sokáig tart, és elég unalmas is. A figura éppen annyira bonyolult, hogy lehessen automatikusan hajtogatni, de azért oda kelljen rá figyelni. Ha csak a füleddel tévézel, akkor még csak-csak sikerül, ha a szemeddel is, akkor már nem biztos. Ez azt eredményezi, hogy nagyon sok idődet töltöd azzal, hogy a kezed jár, de az agyadnak nincs feladata, következésképpen az is elkezd járni. És mi máson is járna, mint azon, hogy mit is kellene kívánni.

És valahol út közben egyszer csak eljutottam arra a felismerésre, hogy nincsenek jó kívánságok. Vannak túlságosan is banális dolgok, amikre kár is volna elpazarolni ezt az óriási lehetőséget, és vannak túlságosan nagy dolgok is, amikről nem tudtam elhinni, hogy akár a szent daru képes lenne megvalósítani. (Egészen konkrétan a nagymamámra gondolok.) A hatszázadik daru után már megszilárdult az elhatározásom, miszerint nem használom fel a kívánságomat. Ha szerencsét és boldogságot hoz a házra, nekem az is pont jó lesz. És ha még azt sem, csak szépen szálldosnak a huzatban, még az is jó lesz.

Ennyiben maradtam. Miután elkészültek, közel egy hónapig pihentek a kis tarka madárkáim két hatalmas cipősdobozban. Várták a dolgok jobbra fordulását, vagy ha úgy tetszik, akkor azt, hogy kitaláljam, hova kerüljenek. Amikor aztán elhatároztam magam és bevásároltam a szükséges készségeket, felfűztem és felfüggesztettem őket a könyvespolcom elé.

82 nap telt el a kezdetektől, mire mindannyian szárnyra kaptak. Szép hosszú idő.

És ami ezután történt, azt kicsit félve írom le, mert magam sem tudom, hogy elhihetem-e. Talán emlékszel, mit összeaggódtam mielőtt elmentem volna Berlinbe Paul Simon-koncertre. Mi lesz, ha rossz lesz az idő? Mi lesz, ha elmarad? Azt hiszem, hogy ennyire kétségbeesetten nem sok dologra vágytam életemben.

És egy ideje azt gyanítom, hogy hiába nem kívántam szándékosan, azaz nem mondtam ki még magamban sem, hogy “Kedves kis darvacskáim, ezt és ezt szeretném”, ők mégis meghallották ezt a mindennél nagyobb akarást.

Tudjátok, mi történt aznap Berlinben?

Egész nap nagyon ronda idő volt: felhős, borús, fülledt, egyértelműen viharra álló. Félig önkívületben indultam el a Zitadella felé, és minden porcikámmal próbáltam felkészülni rá, hogy éppen úgy, mint három éve Kismartonban, most is át lesznek ragasztva a plakátok mindenféle vastag fekete betűkkel szedett német nyelvű szöveggel, aminek bár nem értem a szavait, mégis pontosan tudom, hogy mit jelent. Amikor kijöttem a metróaluljáróból, vastag, szürke felhők ültek az égen.

És ahogy elindultam, szél kerekedett, és a felhők szélsebesen megindultak. Ha nem a saját szememmel látom, azt mondom, hogy kicsit túlzásba vitték az animációt. De a felhők szépen félretorlódtak az útból, és tíz percen belül sütött a nap. Beragyogta azt a hatalmas Paul Simon plakátot, amire keresztben egy vastag fekete betűkkel szedett címkét ragasztottak.

Tudod-e mi állt rajta?

"Tonight!!!"

Aznap nem gondoltam a darvaimra, és még jó darabig utána sem. De egyszer csak felismertem, hogy ők voltak, olyan bizonyossággal, ami még a mindenféle spiritualitásban szkeptikus önmagamat is le tudta teperni. Azóta ahányszor rájuk nézek, mosolyognom kell. És egy kicsit sírnom is. De csak úgy, boldogságosan.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!