Hétvégi események

:: 2 perc alatt olvasható ::

Jött a szerelő, és csinált internetet. Nem ment zökkenőmentesen, de már fel se veszem. Túl vagyok az ilyesmin. Lassan már azt se veszem fel, ha meztelen hottentották járnak majd sikoltozva harci táncot az ablakpárkányomon.

Már ha van persze a hottentottáknak létrájuk. Különben nem tudom, hogy oldják meg.

Hacsak nem tudnak nagyon nagyot ugrani. Mert úgy azért lehet.

De inkább létrával.

Úgy kisebb az esélye, hogy nagyon megütik magukat.

Vagy nagyobb?

Szegény-szegény meztelenül táncoló harci sikoltásokat hallató kiemelten veszélyeztetett hottentották!

Az elsődleges terv az volt, hogy apám szerint valami van, és megpróbálta nekem elmagyarázni. Én töredékesen felfogtam: a ház be van kábelezve valamivel. És néhány helyen vannak elektromos dobozok, csak nem tudjuk pontosan, hogy hol, és hogy melyikben mi van. És össze-vissza beszélt telefonzsinórt meg UTP-kábelt, meg miegyebet.

Aztán jött szegény szerelő, és ezt elmondtam neki.

Ő meg széttárta a karját, és megkérdezte, hogy – bár ő mindent megért, de mégis – mit várok tőle, mit csináljon egy valahogy, valamivel bekábelezett házzal.

Ezt én se tudtam.

Úgyhogy minden bűntudatomtól eltelve (mert pontosan tudom, hogy milyen az, amikor apám rászabadul az emberre), rászabadítottam apámat. Megbeszélték, hogy hova lehet fúrni.

Azt mondták, hogy az én szobámba. Azt mondtam, na azt tuti nem. Nálam nem lesz ennél nagyobb kábeldzsungel. Ez is tizenhat kábellel több, mint amennyit látni szeretnék.

Aztán kiderült, hogy az UTP-kábel mégiscsak telefonzsinór. Aztán az is kiderült, hogy hiába van két szerződésünk, két belépési névvel és számtalan jelszóval, mert egyik sem működik. A net pedig ezentúl wifivel fog menni. Perpillanat egy darab vevők van (meg egy a laptopban), és félő, hogy előbb-utóbb őrülten fogjuk egymás gépéből kiszaggatni. De pillanatnyilag nem bánom.

Egy hónapig nem volt netem, és meglehetősen jól viseltem. De tényleg. Kicsit kiestem a korcsolyaéletből, persze. De dolgoztam a regényemen, hihetetlen sokat olvastam, és határidőre tudtam fordítani.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezen változtatni kell. Nagyon tetszik a kihúzható és eltehető, kvázi kikapcsolható internet.

Nincs rá szükségem, hogy szükségtelenül sok időt töltsek el semmivel.

Ilyesmi gondolataim vannak. Veszélyesen hangzanak. Mi jöhet még ezután?

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Zújév

:: 1 perc alatt olvasható ::

Még jó, hogy legalább részben dokumentáltam a 2008-as listáimat; nincs öt perce, hogy sikerült ügyesen felülírnom és megsemmisítenem. Gratula nekem. Nem mondom, hogy nem sajdult bele a szívem, leginkább azért, mert hazudni nagyon csúnya dolog.

A legviccesebb dolog a vonattal hazaközlekedésben a Budafok-Belváros nevű vasútállomás. Valószínűleg se nem a legegyszerűbb, se nem a leggyorsabb megoldás hazafelé a vonat, következésképpen nem ez az optimális útvonal, de van egyetlen jelentős előnye a busszal szemben: a busz csak induláskor áll be a megállóba, és addig ott vacoghatsz, a vonat viszont már fél órával előbb is ott áll.

Majd, ha melegebb idő lesz, még átgondolom a stratégiáimat.

De most megyek és siratom a listáimat.

És azt, hogy amilyen vacakok a benti gépek, a fele dokumentumot, amit megpróbáltam lementeni róluk, üres txt-kké alakultak. Majd holnap megpróbálom újra.

De inkább beköthetnék már az Internetet. Unom ezt a kuponosdit, meg azt, hogy egyszerre vagy a “Böngészés”-t vagy a “Szövegszerkesztés”-t használom, vagy a “Megnyitás”-t, ami igazából nem alkalmas az adathordozón levő adatok megnyitására, csak a listaszerű megtekintésére.

És fáj a szívem a feljegyzéseimért. És amilyen kóros nem-használt-file-törölgető alak vagyok, se a pendrive-omon, se a laptopomon nem maradt meg. Francba, francba, francba!

Ráadásul megint itt eszi a penész a srácokat. Reggel hétre jönnek. Itt nyüzsögnek. Zajonganak, büdösöznek, és mindent felforgatnak. Amikor már három hete laksz valahol, és azt hiszed, hogy kezd otthonos lenni, akkor beállít egy csapat hottentotta, és azt mondják, hogy a te házad még nincs kész, és egyébként is, ezt mondta a főnök.

Aki az apám.

Holnap reggel megint jönnek. Még a macskám is tiszta stresszes tőlük. Nekem meg fáj a fejem a festékszagtól. És sírhatnékom van a listám miatt. Francba. Majd megpróbálom reprodukálni. Részletei tuti megvannak még valahol. De akkor is a francba!

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Még öt nap

:: 2 perc alatt olvasható ::

Nem, nem karácsonyig (bár az is körülbelül annyi). De még annyit kell végigdolgoznom karácsonyig, és ez a fontos.

Iszonyatosan fáradt vagyok, a bal csuklóm pedig menetrendszerűen felmondta a szolgálatot. Azért persze rendesen megdolgoztatom. Muszáj.

Sok érdekes persze nincs. Azt a megfigyelést tettem, hogy ha “csak úgy” megyek dolgozni, akkor egy óra és tíz perc kell a beérkezéshez. Ha este jövök haza, akkor egy és negyed óra. Hogyha reggel megyek dolgozni, és pont elérem a gyorsbuszt, akkor viszont másfél óra. Jó kis gyorsbusz, nem igaz?

Nagyon érződik, hogy már utolsó hét van. Mindenki hülyeségeket csinál, rossz cipőben indul haza, más ebédjét eszi meg, butaságot mond a vevőknek, és öljük egymást. Tegnap is és ma is ordibáltam kollégákkal, illetve ők velem, tegnapelőtt pedig valaki vérig sértődött rám, és szerintem egyébként mindháromszor igazam volt :) (Különben persze miért is tettem volna?)

De most tanulok. Megtanulom elengedni. A mait végképp igazságtalannak találtam, és nem érezte jogosnak, nem is érdekesek a körülmények. De még hazafelé a buszon is eszembe jutott, aztán visszafordultam a könyvemhez, és rájöttem, hogy nem számít. Hogy nem érdekel. És ettől hirtelen nagyon jól éreztem magam. Persze iszonyú nehéz lesz még ezt a hátralevő öt napot elviselni, de nem számít. Megcsináljuk. Esetemben fél kézzel is. Azt nem tudom, hogy fogok-e tudni bármit is sütni a karácsonyi bulira, legrosszabb esetben viszek pattogatott kukoricát. Nem áll még úgy a konyha, ahogy kellene neki…

Odalenn ősök dolgoznak a nappaliban, bútort terveznek, szerveznek. Én már lerajzoltam, hogy nekem mi kell, állítólag holnap összerakják. Holnap jönnek utoljára a fiúk, utána – ma kaptam rá ígéretet – jöhet a macska. Még kell vennem egy kapargatós fát neki, hogy ne az új bútorzaton élje ki az igényeit. Holnap, ha lesz időm, lekocogok az állatboltba, és veszek egyet, meg egy pórázt is. Fokozatosan fogom kiszoktatni a kertbe.

Most viszont nem elég, hogy nincsenek okos gondolataim, és nagyon fáradt vagyok, de korán is kell kelnem, úgyhogy elmegyek aludni. Háromnegyed 10 van még csak, de nem baj. Legalább fel fogok talán tudni kelni. Ez a terv.

Drukkoljatok, hogy valahogy kibírjam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Rettentően fáradt

:: 3 perc alatt olvasható ::

A jó hír az, hogy nem lesz BKV-sztrájk. A rossz hír az, hogy alig három órával azután, hogy (életemben először) taxit rendeltem, le is kellett mondanom.

A másik jó hír az, hogy elég jól viselem az utazást. Olvasok. Újra van időm sokat olvasni. És ez így is fog maradni, és ez fokozott örömmel tölt el.

Az egyetlen (kettetlen), amit nehezen viselek, az az, hogy reggelente hideg van, és nem nagyon akaródzik kikelni az ágyból. Azért kettetlen, mert igazából azt is nehezen viselem, hogy minden reggel itt fúrnak-faragnak a srácok, de ezt persze el kell néznem nekik. Főleg azért, mert szépen dolgoznak, és előbb-utóbb el fog készülni a ház (és akkor jöhet a macskám is.)

Délelőtt beugrottam a régi helyre, képeztem dobozokat, meg vettem ennivalót a macskának. Mélységesen meg van rám sértve szegény jószág, és hiába van rá meg minden oka, nekem azért nagyon rosszul esik. Remélem megbékél majd, ha ő is ideköltözik.

Ami azt illeti, rettenetesen fáradt vagyok, és ma délután és este elöntött a kilátástalanság; nem látom, hol lesz mindennek vége (most a munkáról van szó, természetesen), hogy ezt a három napot, mielőtt beköszönt az öt napos munkamaraton, mégis, hogy fogjuk végigcsinálni, mikor fogok én mindent elpakolni, és főleg hová, és mindig jönnek újabb és újabb feladatok, amiket meg kell oldani, és belefáradtam.

Holnap reggel be is megyek korán, nyitásra, és elpakolok. Addig egyetlen istencsapása vevő sem zavarhat meg. (Ma már ordítoztam eggyel. És egy kollégával is. Ez már az utolsó hét.)

De az a jó, hogy ahogy bejövök a sárga szobámba, felkapcsolom a karácsonyi izzókat, és elönt valami jó érzés. Hiába a szétszórt dolgok a konyhában, a hűtőszekrény vagy éppen a mosógép hiánya, de olyan szép és olyan jó, és olyan tökéletesen pihentető itt lennem, állnom és néznem a valóra vált álmot.

Valószínűleg persze éppen ilyen szép lenne, hogyha nem kellett volna rá éveket várnom. De mostanában azt tanulom, hogy mindennek van jó és rossz oldala is, és megpróbálom nézni a jót. A filozófiafüzetemben – egyike azon kevés iskolai papírnak, amit nem dobtam ki – bukkantam az alábbi mondatra: “teljes élet csak a halál árnyékában lehetséges”. És ez nagyon szépen egybecseng azzal, amit a héten Elisabeth Kübler-Rossnál olvastam, miszerint nagyon is tudatában kell lennünk annak, hogy az élet véges, minden egyes perc, amit valamivel eltöltesz egy perc a véges sokból, amennyid van. Nem áll a rendelkezésemre számolatlanul az idő, és nem túl okos dolog meglopnom saját magamat.

Úgyhogy ébredés után jár nekem még öt perc heverészés és felmelegedés az ágyban, de nincs szükségem arra, hogy morgolódjak a hideg miatt. Teljesen rendben van, hogy ennyi évet kellett várnom rá, hogy itt lehessek, mert most tizenhat évnyi örömömet lelhetem benne.

Zokniban baktatok fel-alá a nappali két lépcsőjén, és álmélkodom. Kapcsolgatom a lámpákat.

Kaptam egy karácsonyi csomagot.

Mikor fél 10 után néhány perccel elindultam hazafelé, végig a parkolón, át a metróhoz, borzasztóan fáradt, nyúzott és elcsigázott voltam. (Az elcsigázott szó jelentése: felébreszti a csigát. Biztos forrásból tudom.) Nagyon hosszasan zártam a kasszát, nem akart stimmelni a készpénz benne, és alig láttam már ki a lyukon: zárás előtt már két órán át marhaságokat beszéltem a vevőknek.

A parkolóban, azt hiszem, egy pillanatra kihagyott az agyam, hatalmasat estem a járdaszegélyben, lefejeltem a rácsot. Le kellett ülnöm egy percre. Azt hiszem, elalhattam álltomban, pedig ilyet még soha nem tapasztaltam. Ijesztő volt, fájt, de túléltem. A buszon volt egy üres ülés, senki sem ült le rá a Blahától egészen az Astoriáig, és úgy döntöttem, lehuppanok rá. Akkor találkozott a tekintetem egy férfiéval, akinek le tudtam olvasni az arcáról, hogy már pedig ő oda akart ülni, csak mostanra furakodott át a tömegen.

Viszont mivel reggel nyolc óta talpon voltam és rohantam, és nagyon jól esett ülnöm így fél tizenegy idején, nem keltem már fel. Végtére is felnőtt nő vagyok, ő felnőtt férfi, nem az én feladatom udvariaskodni vele – mégis rossz érzésem volt.

Ezek után pedig felmásztam az utcán, siettem, hogy át ne ázzon a cipőm, kinyitottam a kaput, bejöttem az ajtón, és azt éreztem, hogy hazaértem. Hogy ez az otthonom, és hogy nekem itt jó. És sehol sem volt már a leordított kolléga, vagy a vevő, vagy a kasszahiány, vagy a csekkelütés, vagy a lefejelt parkolórács, vagy az ember a hetes buszról, csak az az érzés, hogy a megfelelő helyen vagyok, mert ide tartozom.

Szóval erről szól az otthon, édes otthon. Erről szól, hogy az én házam, az én váram. Ilyen helyekre vonatkozik a honvágy. Ez hiányzott eddig az életemből, valami, aminek feltétlenül örülni tudok, valami, ami más, mint a munka napjai, ami az enyém, ami az életem, ami én vagyok.

Nekem most jó.

Jó éjt, kedveseim.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Első reggel

:: 3 perc alatt olvasható ::

Ami azt illeti, nem volt éppen kellemetlen élmény itt ébredni. Elaludni sem. Bár a sarkoknál nem tudtam, hogy melyik sarkok számítanak, csak a mértaniak, vagy a mintázatiak is, esetleg a bútorok (már két könyvespolcom is áll, az íróasztalomnak pedig fiókja is van. És gerendák, párosával a plafonban. Ami ferde). És csak a szobának olyan alakja van, hogy a sarkainak a száma valahova a [22;25] intervallumba esik, de az sincs kizárva, hogy azon kívül, csak eddig ilyen számolási eredményeket kaptam.

Aztán letettem a szemüvegem és inkább aludtam.

Tudjátok, hogy mi nincs még ebben a szobában? (Szekrényen, fotelen, könyveken, ruhákon, képeken, elefántcsordán, rotációs kapán, és számtalan másik haszontalan tárgyon kívül, természetesen.) Függöny. Este egy narancssárga fényű utcai lámpa süt be, reggel pedig a napnak kéne, de persze neki esze ágában sincsen. De jön ő még az én utcámba! Főleg, hogy az én szobám az utcafrontra néz, és sokkal kiegyensúlyozottabb panorámát nyújt, mint szegény ősömé, akié viszont a kertre. Ami sok mindenre hasonlít jelen állapotában, de kertre nem igazán. Pedig van a végében budi.

Viszont, hogyha egyszer minden elrendeződik majd, akkor az övé lesz szebb. Nekem viszont kiváló kilátásom nyílik a szembe-szomszéd színes műanyag székeire, a balra-szembe-szomszéd napkollektorára és a jobbra-szembe-szomszéd kerti törpéjére. És a ház előtt parkoló üzemképtelen személygépjárműre is, hogy el ne felejtsem.

Olyan rutinfeladatokkal küzdöttem már meg az “új helyen”, hogy például fürödtem és hajat is mostam, mindezt egy kétes állagú citromfüves szappannal, ugyanis sampont nem találtam még. A kádban nincs még zuhanyrózsa, és már attól a gondolattól is viszketek, hogy maradhatott rajtam szappanmaradék.

Már aludtam is. És legjobban a reggel lepett meg (és nem arra gondolok, hogy amikor az építési munkások berontottak a szobámba (éppen az ágyam alatt kutakodtam a szemüvegem után, égnek meredő csíkos pizsamába bújtatott fenékkel), és azt ordították, hogy “Te, Bandi bácsi, itt laknak!”), amikor egy darabig gondolkoznom kellett, hogy hol vagyok. És aztán kerestem a fényforrásokat, hogy lekapcsoljam magam után őket. Csak a fények kintről jönnek.

Arra gondolok, hogy amikor bemegyek a fürdőszobába, nem kell lámpát gyújtanom. Mert van odabenn ablak. És a déli égre néz. És bejön rajta a világosság. És most sem kellett lámpát gyújtanom. És amikor lementem a konyhadzsungelbe reggelizni, akkor se kellett. Természetes fény van, elég bizarr élmény. Talán ettől érzem panziónak, nem tudom. Ma még egyszer sem kellett lámpát kapcsolnom, mégis számtalanszor megtettem rutinszerűen.

És persze – persze – hiányzik a macskám. Mindent megértek, tényleg, de a macskám kell. Tudom, hogy igen ingerszegény életet élt szegénykém az elmúlt években, csaknem teljes életében, eltekintve az első öthetes fázistól, amikor nem tudom, mi történt vele. De azóta, és azt merem állítani, hogy életében nem látott még autót. Nem látott még olyan kutyát, amelyik nem a Vitéz. Ad absurdum, még másik macskát sem. Nem alakult még ki benne veszélyérzet, és nem tudom, hogy fog ez majd helyreállni. Tudom, hogy nem buta jószág (de, az…), és hogy bíznom kell benne, és ha igazán szeretem, el kell engednem és visszatér hozzám, kivéve, ha közben kivasalja egy autó, megeszi egy kutya vagy feldarabolja a helyi domináns kandúr.

Na, hát erről beszélek. Ezért is van az az okos terv, hogy amikor majd kijön Piros is, akkor egészen addig marad a lakásban, amíg már nem érzem úgy, hogy ki merem engedni. Amíg nem mozog magabiztosan a házban, és tudomásul nem vette, hogy itt lakunk.

De az tegnap estig nem került szóba, hogy most nem hozzuk a dögöket. Nagyon csúnyán veszekedtünk, azt hiszem. Olyasmik hangzottak el, hogy “megértheted, hogy nem akarom az itteni állapotokat oda is exportálni” és az is, hogy “és akkor a macskát se exportáljuk?”, meg az is, hogy “ki tudja, mit hugyozna össze, meg is ölném” és az is, hogy “te összetéveszted a kutyával”. És akkor mérgesedtek el a dolgok, mikor az is elhangzott, hogy “jó, mindent értek, de mégis, mikor hozhatom a macskámat”, amire már nem érkezett konkrét válasz, csak további győzködés, hogy a macska marad, ahogy a “napok, hetek, hónapok?” kérdés is csak további ordítozáshoz vezetett. Nem kívánom részletezni a szituációt (ennél jobban), de eléggé megviselt. Arról nem is beszélve, hogy a két marha azt látta, hogy az elmúlt két hétben a lakásban állandósult a felfordulás, aztán elkezdtek eltűnni a tárgyak, most pedig mi is eljöttünk, ők pedig ott maradtak. Ha ettől nem hülyülnek meg, akkor semmitől. Ezt még egy csekély értelmű vörös macska is felfogja.

Rossz volt a macskám nélkül aludni.

Pedig szegénykém akkor is teljesen bepánikolt, amikor előhoztam a macskaszállító dobozt. De szerintem ez még mindig rosszabb így, mintha visított volna egy órát a kocsiban, aztán itt lenne.

Lassan elkocogok itthonról. Korán van még, ha még mindig a “régi helyen” laknánk, ha most indulnék, még reggeli műszakba is beérnék, de most még innen se kell indulnom. De elmegyek, veszek sampont, macskaalmot és majonézes tormát. Esetleg előtte még telefonálok is egyet, hogy mi más kell még. Esetleg.

Azt hiszem, a rendes számítógépemet még nem rakom össze egy darabig. Se a hangfalat, se a monitort, se semmit. Jót tesz, hogy nem zümmög és morgolódik idebenn. Annyira sok helyet foglal! Nem csak fizikailag, érzelmileg is. Térkitöltő jellege van. Most pedig még élvezem az ürességet. A tereket. De az is biztos, hogy az asztalom nem fog egészen így maradni, mert nagyon utálom, hogy háttal ülök a szobámnak, amikor élvezni akarom. Szóval, egyelőre alakulási fázisban vagyunk.

Zen. Ez a terv. A dolgok úgy lesznek, ahogy kialakulnak.

És erre besütött a nap. :)

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!