Pozsony retrospektív

Pozsonyba utazni lehet olcsón, de attól még sokáig tart. Nem mintha észleltem volna, mert az odaút jelentős részét átaludtam, a visszautat pedig teljes egészében végigolvastam, és fel se tűnt, hogy telik közben az idő.

Pozsonyban valami baj van a gesztenyefákkal. Vannak ugyan, bár nagyon kevesen, de valaki vagy nagyon szigorúan rájuk parancsolt, hogy ne teremjenek, vagy óránként kétszer felsöpörnek alattuk. Akármi lett légyen is az igazság, nincsen vadgesztenye.

Pozsonyban mindenféle tavak vannak a város különböző pontjain. Vannak ott teljesen hétköznapi, normális, tóra való madarak, mint récék, mindenféle kacsák, sirályok és hattyúk. Aztán vannak drabális, hatalmas, két és fél hattyúnyi barna ludak. Nagyon fenyegetően néznek ki. A varjak ellenben kisebbek, mint otthon. A verebek, amik Budapesten lényegében eltűntek, itt olyan kövérek, hogy gyakorlatilag zuhannak egyik ágról a másikra.

Pozsonyban nem divat kitenni az utcatáblákat. Egyébként sem egy gyalogosbarát város, amennyiben a közúti jelzőlámpák (szemaforok) sokszor hosszú percekig nem váltanak zöldre, és mikor végre mégis, akkor a harmadik csíkig jutsz a zebrán, mielőtt újra bepirosodna. Továbbá számtalan nagy, széles és forgalmas úton nincs is lámpa, csak zebra. Az autósok pedig nem valami előzékenyek. A gyalogos közlekedést jól meg kell fontolni, mert ezen tényezők miatt megbecsülhetetlen, hogy mennyi ideig fog tartani a séta.

Pozsonyban fel kell készülnöd rá, hogy elüthet egy babakocsi.

Pozsonyban a szlovák kocsmában nem adnak knédlit, mert az cseh étel. De valamennyi ajándékboltban lehet kapni Kis Vakondot, az ugyanis, gondolom, nem cseh.

Pozsonyban a szállodai szobámban gyorsabb internet volt, mint itthon. Nem volt viszont földelt konnektor.

Pozsonyban ha vasárnap bélyeget akarsz venni, ne is próbálkozz az óvárosban, ahol árulnak ugyan képeslapot, de bélyeget nem. Azt mondják dühösen, hogy “Tabak!”, de olyan sincs nyitva sehol. Találtam egy trafikot, ahol a kedves hölgy széttárta a kezét, majd az órájára mutatott és a naptárra, jelezvén, hogy vasárnap nincs bélyeg. A várban az ajándékboltban viszont van. Ezek után már csak azzal a küldetéssel kell megbirkózni, hogy postaládát is találj. De az azért akad néhány.

Pozsonyban biztos vannak olyan helyek, ahol lehet ingyen pisilni, de én nem találtam ilyet. Viszont olcsón lehet a buszállomáson, és meglehetősen civilizált is.

Pozsony külvárosa olyan, mint Budapest bármelyik külkerülete, már amelyik nem kertváros. A belvárosa viszont kicsit Prága, kicsit Sopron, és a legváratlanabb helyeken bukkannak elő Liszt Ferenc szobrok (kettővel is találkoztam), de van egy park, ami egy az egyben London, kivéve, hogy itt nincsenek mókusok. Van viszont Petőfi kőből.

Pozsonyban olcsón láttam dobozos eperlevet, és gondoltam, veszek egyet, legfeljebb nagyon rosszízű lesz, és így jártam. De nem, határozottan finom volt.

Pozsonyban két nagyon különös szobrot is láttam. Az egyik Andersen, aki mintha egy csiga hátán állna, és a vállán egy skizofréniára utaló mini-me üldögél és a fülébe sugdos. A másik fenn található a várban, és eredendően egy lovagot ábrázol. A lovas egy anatómiailag nagyon korrekt ábrázolású, életnagyságnál kicsit nagyobb csődörön ül. És a ló ágaskodik. És emellett még elég magas emelvényen is van. Ha nem figyeled kellő távolságból, akkor kizárólag egy nagy lófaszt látni belőle. Bizarr.

Pozsonyban teljesen jól éreztem magam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Hűha

Két órán belül indulunk. Ideje lenne csomagolnom.

Németország, reszkess! Ha az eljövendő napokban természeti katasztrófákról hallotok a bajor Alpokban, akkor tudjátok, hogy én voltam. :)

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Békéscsaba retrospektív

Arról már futólag tettem említést – a füzetembe irkált sok bölcsességet is megosztottam a néppel -, hogy a múlt hétvégén, vagy talán két héttel ezelőtt, szóval valamikor a közelmúltban nekivágtam a világnak, de legalábbis a MÁV Zrt. hathatós segítségét igénybe véve utaztam egyet.

Hogy ezt az utazást milyen megfontolásból ejtettem meg, nos, ezt egyelőre még fedje jótékony homály. Még kicsit lubickolok ugyanis az élményben. Ez az oka nagyrészt annak is, hogy eddig nem írtam róla. (A másik a lustaság.) Értek kisebb-nagyobb megrázkódtatások, történtek kalandok. Történt utólagos kompenzáció, és végeredményben nem elég, hogy alapvetően jól mulattam és meglehetősen jól éreztem magam, továbbá egy elefántnak elegendő boldogsághormon termelődött a szervezetemben, de még anyagilag se jöttem ki rosszul belőle (ugyanis a családi szeretet egy hirtelen fellángolásában valaki több pénzzel kívánt hozzájárulni a költségeimhez, mint amennyibe nekem az egész került.)

Szép, hosszas, barokkos körmondatot sikerült alkotnom. :)

Békéscsabáról az alábbi dolgot kell tudni: nagyon-nagyon erőlködött, hogy ne szeressem meg, hogy ne tegyen a kedvemre, de végül mégsem járt sikerrel. Pedig igazán igyekezett.

Békéscsaba az a fajta város, ahol az élet szombat délben megáll, és egészen hétfő reggelig nem indul újra. Nagyon nehéz nem szeretni egy olyan várost, amelyik így viselkedik. Nyilván sokkal jobban értékelném, ha ott laknék, mert nem volt kifejezetten turistabarát megoldás, de mindenképp értékeltem. Becsülendő.

Van a kihalt sétálóutcának némi bája. Továbbá vannak verebek is, amiket Pesten egyre ritkábban látni. A verebeket pedig egyszerűen imádom.

Isteni szobrokat is láttam, részint a sétálóutcában, részint a víz – nem merem megnevezni, mert fogalmam sincs, hogy Kőrös volt-e, és ha igen, akkor melyik, vagy valami holtág, vagy ki tudja, miféle víz folyik, vagy áll Békéscsabán – partján. A változatos állatvilágot a verebeken kívül még egy népes kacsakolónia és egy barátságos alaptermészetű kiscica képviselte.

Mégsem volt könnyű ezeknek a pozitív ingereknek örülni. Amint megfogalmaztam magamban valami szépet, mindig közbejött valami. Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy fejben blogolok, még akkor is, hogyha az adott történést soha, de soha nem fogom leírni, de valószínűleg még elmesélni sem. Ahogy az olvasási szokásaimat kicsit megváltoztatta az, hogy listát vezetek az elolvasott könyvekről, illetve értékelem őket, és éppen emiatt sokszor már olvasás közben el kell döntenem, hogy tetszik-e nekem az adott könyv, vagy sem (és ha nem, akkor miért is olvasom végig); valahogy megváltoztatta a krónikálási kényszer és szokás azt is, ahogy az életemet élem. Mert fejben folyamatosan közvetítem a történteket. (És még el se meséltem, hogy micsoda perverz ötletem támadt a krónikákról… majd máskor.)

Szóval sétáltam, konzultáltam a térképemmel, ötszáz fok volt, ömlött a víz a hátamon, de én halált megvető bátorsággal trappoltam a kollégium felé, ahol szállást foglaltam. (A szállásról majd később). Már a vasútállomásnál kisebb konfrontáció ért, két veszekedő asszony termett előttem, és mintha azt kívánták volna, hogy tegyek közöttük igazságot, a két fülembe ordítoztak. Elmenekültem. Utána tettem azt a megfigyelést, hogy vannak verebek, és hogy minden bolt be van zárva, és hogy ezek a dolgok így együtt milyen kellemesek.

Aztán leszólított egy valamilyen jótékonysági csomagot, képeslapot, újságot, ki tudja mit áruló fiatalember, és mikor egy udvarias “köszönöm, nem”-mel elhárítottam a közeledését, válogatott gorombaságokat kiabált utánam.

“Jól van, te Békéscsaba” mondtam magamban. “Nem könnyíted meg a dolgom, de én juszt is szeretni foglak, mert ez egy jó kaland.”

Ezzel a meggyőződéssel utaztam ugyanis el, hogy ez egy Határozottan Jó Kaland lesz. És Jó Kis Fennforgás is, úgy mellesleg. Ám, sajnálatos módon mindezen dolgoknak a beigazolódása kicsit még váratott magára. Egészen annyit, ameddig minden cuccommal megterhelve végiggyalogoltam a városon, elhaladva Múzeum, Emlékház, Kórház, Csecsemőmentő Inkubátor, Benzinkút és mindenféle közigazgatási intézmények mellett, egészen addig a helynek, ahol a szállásomnak kellett (volna) lennie.

Igazából már a legelején gyanakodnom kellett volna. Meglehetősen sokféle helyre utaztam már pályafutásom során, többnyire hűséges Nyúlkutyám társaságában, és általában a szállást kiválasztani és lefoglalni minimális energiabefektetésbe került. De nem most! Többszöri telefonhívásomra sem reagált senki: mindösszesen egyszer sikerült élő, eleven embert telefonvégre kapnom, aki viszont azt mondta, hogy ő nem tud szállásügyben semmit sem mondani, de kapcsol valakit, aki igen – a kapcsolt mellék viszont foglalt volt. A további próbálkozásaim, csak úgy, mint az előbbiek azzal a kellemetlen esettel zárultak, hogy a kedves géphang biztosított róla, hogy senki, de senki nincs, aki ezt a telefont felvenné, ha akarom, billentyűzzem be a hívni kívánt mellék számát (de nem ajánlottak opciókat, így mindenféle kombinációkkal próbálkoztam), de legjobb lenne, ha inkább megpukkadnék, és békén hagynám őket.

Megpukkadás helyett írtam egy e-mailt, amire egy napon belül – igaz, több részletben – érkezett válasz, hogy a foglalásomat rögzítették, várnak szeretettel, ennyi pénzt kell majd fizetnem, és hogy jobban oda fognak figyelni a telefonra. Egy szóval nem említették a kerítést szögesdróttal a tetején, rajta a táblával, hogy “az iskolacentrum területére belépés csak engedéllyel”, se azt, hogy az ég világon senkit sem fogok ott találni, se azt, hogy van valami titkos jelszó, vagy egy titkos személy, vagy egy meghatározott napszak, amikor oda kellene érkeznem, hogy ne a kísértetvárost találjam ott.

Ilyet még egyikünk se pipált, se a Nyúlkutya, se én. Ugyanis ott bolyongtunk a világ végén, lesétáltunk a térképről is, és sehol senki. Néma csönd és hullaszag. Nem volt portás, úgyhogy egy darabig beóvakodtam az elkerített területre, de egyik épület se nézett ki úgy, mint amiben bárki tartózkodik. A recepció nem vette fel a telefont.

Úgyhogy, miután vagy fél órát ott töltöttem, a telefonomról csordogált el a pénz és az akkufeszültség, megelégeltem a dolgot, és visszatrappoltam a belvárosba, el a benzinkút, a közigazgatási intézmények, az inkubátor, a kórház, az emlékház és a múzeum mellett, el az összes templomok között, és néztem, hogy vajon van-e olyan hely, ahol elalhatok, vagy kénytelenség lesz a vasútállomáson csövezni.

Végül szállodában kaptam szobát, patkánylyuk éppen nem volt üres, de egyágyas szoba igen, volt zuhanyozó és ágy (sőt, másnap reggeli is), és akkor délután, megviselt idegállapotban, és átázott ruházatban pontosan erre a kettőre vágytam mindennél jobban. Még ha ezért a többszörösét is kellett fizetni annak, amennyit terveztem.

Viszont – Békéscsaba javára legyen mondva – ezzel a kalanddal a megpróbáltatásaimnak a végére értem. Innentől indultak a nagyon jó dolgok. Az első nagyon jó dolog az volt, hogy lefürödtem és aludtam egy órát, de az sincs kizárva, hogy kettőt. Aztán az este során még válogatott kiváló dolgok is történtek, de ezekről majd később*, mert, mint már korábban említettem volt, kicsit még lubickolok az élményekben.

És egyébként se volna tisztességes a kollégium balfogását a város számlájára írni. Kicsit bánt, hogy talán ők is tényleg vártak engem, de ha így is volt, nem egészen tették ezt világossá. Mindenesetre azt egy életre megjegyeztem, hogy szállást ennél okosabban és elővigyázatosabban kell foglalni. Például meg kell kérdezni, hogy mi a helyes eljárás, amennyiben szögesdrótba és belépést tiltó táblákba ütközöm.

Másnapra szerencsére elmúlt az éjjel tomboló vihar. A Nyúlkutya meg én úgy láttuk jónak, hogy elfogyasztjuk a szálloda kínálta reggelit – rajtam kívül még egyvalaki volt a nagyjából ötven emberre méretezett étkezőben, de únos-untalan összeütköztünk kínos nevetgélések közepette -, és aztán lelépünk. Reggel fél kilenc se volt még, és az első vonat, ami alkalmas volt a hazatérésre egy óra környékén indult. Gondoltam, pár órát csak eltapsolok különösebb nehézségek nélkül.

Tévedtem. Mindenféle helyeket találtam, ahol teljesen jól leülhettem volna elmélkedni, ha nem szakadt volna egész éjjel az eső, és nem lett volna minden csurom víz. Így kötöttem ki előbb egy cukrászdában, később pedig a Csaba Center nevű plázában, ami az egyik legnagyobb élményem volt egyébként. Nem azért, mert plázacica volnék, hanem azért, mert a Csaba Center pontosan olyan, amilyennek egy bevásárlóközpontnak lennie kell. A legtöbb bolt vasárnap vagy ki se nyitott, vagy bezárt délben, a fölső szinten Galéria üzemel, és civilizált vécék álltak rendelkezésre. Teljesen korrekt.

Esett az eső, úgyhogy odabenn üldögéltem, eszegettem az utolsó szendvicsemet, a csokoládémat, a meggyet, és egyszer csak elmúlt az idő. És akkor aztán fogtam magam, és hazajöttem.

Úgyhogy tessék figyelni, az idén már voltam nyaralni. És az új esőkabátomat csak itthon, a hazatérés másnapján tudtam csak felavatni.

*a szerkesztő jegyzete: úgy tűnik, ezt se mesélem el már soha. De attól azért nem félek, hogy elfelejteném.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Jegyzetek a füzetemből

“A fiatalság sokszor hátrányt jelent, olyat, ami ellen semmit, de semmit se lehet tenni. Szerencsére fokozatosan enyhül, sőt, idővel teljesen elmúlik. :)

Sok szempontból, persze jó nekem. Igen, nagyon fiatal vagyok a könyvszakmában (is), túl régre visszamenőleg, bármennyire szeretnék is, nem emlékezhetek. Az irodalmi élet amúgy is, főleg, ami a kortárs részét illeti, egészen új keletű fejlövésem. Annyira új, hogy még abban sem vagyok egészen biztos, hogy maradandó lesz.”

***

“Hiányzik a Cuki. Persze, jó okom volt rá, hogy nem hoztam magammal, nem is egy (súly, méret, biztonság), de most mégis, nagyon jól tudna esni, ha itt ülhetnék vele a szállodában, a szobám közepén, odakinn a szakadó esővel, dörgés-villámlással, itt benn pedig a meggyel, amit eszem, és a Nyúlkutyával, aki számtalan utazás óta mindig hű társam.

Szerintem most igazán jókat tudnánk írni, a Cuki meg én. De mivel a Cuki otthon van, én meg a füzetem meg itt, ezért inkább behajtom az ablakot, kicsukom az összes dörgést és villámlást, és alszom.

Kézzel írni az én koromban nem elég, hogy ciki, de elég fárasztó is.”

***

“Üldögélek egy cukrászdában, amit már tegnap kinéztem magamnak, hogy tudniillik, itt fogok fagylaltozni.

A fagylaltozós terveimben nem szerepelt, hogy 13 fok lesz. A fagylalt így átlényegült forró csokivá, és abból is elég közepes minőségűvé, sajnos. Ráadásul elég volt ránéznem, és elkezdett undokul kibugyogni a pohárból, amiben hozták, és most az asztalt beborítja a száradó, csokoládés massza.

A gyomrom kissé amúgy is különösen viselkedik, reggeli közben is ellentmondásos jelzéseket küldött az agyamnak (kérek még – dehogy kérek, vissza a feladónak – kérek még – vissza a feladónak – stb.)”

***

“Ez egy olyan város, ahol szombat délben megáll az élet, és hétfő reggelig nem indul újra. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem szakadt volna egész éjjel az eső, és nem lenne minden nedves, lenne hova leülnöm. Mivel meglehetősen korán ébredtem, és 9 körül leléptem a szállodából, két órát sétáltam, már borzasztó fáradt vagyok, és még legalább két órát el kell töltenem a vonatindulásig.

Most abba is hagyom. Bántja az orromat a tinta szaga. Nem is tudtam, hogy a tintának van szaga, de úgy tűnik, van. Valami nagyon nem oké az érzékszerveimmel. Hm. :)”

***

“Ülök a vonaton. Késik. Engem nem zavar, de a kocsiban, ahol ülök, többen elégedetlenkednek. Ez se zavar sokáig, mert rövidesen el fogok aludni, azt hiszem.

Arra jöttem rá, hogy van egy olyan hátizsákom, amelyikbe belefért volna a Cuki is, meg a kaja is, nem kellett volna külön zacsiban hozni a szendvicseket. Csak azt annyira kevés ideig hordtam, hogy el is feledkeztem róla.

Meg lehet, hogy az egyik villámzár mentén ki is van szakadva, ebben most nem vagyok biztos.”

*a szerkesztő jegyzete: szerencsére már nem nevezem “Cukinak” a laptopomat. Pedig még mindig cuki, és mégsem. Komoly megkönnyebbülés.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

KSM #3

Ülök a buszon, és valahol Mosonmagyaróvár környékén járhatunk. Az akkufeszültség utolsó morzsáit próbálom kihasználni. (Eddig Hrabalt olvastam, de most kicsit abbahagytam, majd folytatom még.)

Utolsó napnak elég jó volt még ez a mai. Igaz, korcsolya már nem volt, és bár ez egy kicsit kár, azért nem vagyok benne biztos, hogy még el bírtam volna viselni annyi további stresszt. Márciusban is érzékeltem, hogy az a pár nap Göteborg bár félelmetesen jó volt, a végére teljesen kidőltem a túladagolástól. Pedig nem is maradtam végig.

néni Pozsonyban

néni Pozsonyban

Úgy adódott, hogy egészen pontosan egy busz volt ma Pozsonyból Budapestre, az pedig csak fél négykor indult. T.-nek viszont olyan volt a programja, hogy délben el kellett mennie máshova, és bár kicsit ideges voltam, hogy mit kezdek magammal egyedül egy idegen városban, olyan nagyon azért nem rázott meg a fejlemény. Nagyjából olyan volt, mint tavaly nyáron Londonban, amikor magamban utaztam. És, amint mellékelt ábra jól mutatja, remekül visszataláltam a buszállomásra, és a sofőr megerősített benne, hogy Budapestre tart.

Túl nagy belváros valóban nem volt Pozsonyban, de ami volt, az pont olyan kis ékszeresdoboznak bizonyult, mint valamennyi közép-európai város belvárosa – legyen az Budapest, Bécs, Prága (bár az annyira már nem is közép), vagy Sopron, vagy Pécs, vagy bármi hasonló. Láttam Dunát, végtelen sok szökőkutat, kutyust az ablakban, szlovák verebeket, akiknek rövidebb a csőrük, mint a magyar pajtásaiknak, vásároltam képeslapokat, ettem ebédet, és sétáltam a napsütésben. Nem volt egyáltalán kellemetlen délután.

bácsi Pozsonyban

bácsi Pozsonyban

Közben a busz kigördült Mosonmagyaróvárról, és Győr fele száguldunk (illetve állunk éppen egy piros lámpánál). Epicac* zsörtölődik, hogy akkufesztültség alacsony, váltsak azonnal hálózati táplálásra, vagy legalább is cseréljek telepet, különben minden nem mentett információmat azonnali hatállyal elveszítem. Mivel se pótakkum nincs, se konnektor a közelben, a tápkábel meg amúgy is a busz gyomrában a csomagtartóban, ezért kénytelen leszek menteni és kikapcsolni. Viszontlátásra.

(A Volán busz nem mindig pontos. Akármit is mondott a sofőr Pozsony felé.)

*a szerkesztő jegyzete: kicsit már el is felejtettem, hogy EPICAC-nak hívják a laptopomat, pedig tényleg. És azért ez nem egy rossz név egy számítógépnek.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!