Chris Crutcher ifjúsági szerző körülbelül tíz könyvvel és egy novelláskötettel, a kritikusok dicsérik, az olyan szülők pedig, akik hajlamosak ilyesmire ragadtatni magukat, igyekeznek betiltatni. (A helyzet az, hogy veszélyes témák szerepelnek bennük, úgy mint rasszizmus, kiközösítés, homoszexualitás, öngyilkosság, gyász, nemi erőszak, és így tovább.)

Így aztán minden körülmény adott hozzá, hogy nekem is bejöjjön. Ráadásul fölöttébb jól néz ki a borítója, és tetszik a címe is. Mégis mintegy fél évig üldögélt a tétel a kívánságlistámon, és utána még további jó néhány hónapig itthon a kupac tetején, mielőtt ténylegesen elkezdtem volna olvasni. Hogy miért? Mert a fülszöveg tanúsága szerint a könyv központi témája az amerikai foci. Én pedig nem vagyok különösebb sportrajongó, eltekintve a műkorcsolyától, ami viszont egyesek szerint egyáltalán nem is sport. Chris Crutcher nevével vélhetőleg ezért nem találkoztam korábban, ugyanis csaknem az összes könyve főszereplői sportolók: van úszás, amerikai foci, triatlon, kosárlabda és baseball is az arzenáljában.

Ez az a könyv, amiről az a bizonyos bejegyzés szólt. Arra a klasszikus és kissé klisészerű kérdésre keresi a választ, hogy mit tennél, ha csak egy éved lenne hátra az életedből.

Ben Wolf a középiskola végzős éve előtt áll, és a nyár végén elsétál az esedékes orvosi vizsgálatra, hogy eljárhasson a szokásos futóedzéseire. Nem kell hozzá sok, hogy Ben megtudja, egy gyógyíthatatlan betegség korai fázisában van. Az orvos a szüleivel akar beszélni, de Ben nem hajlandó informálni őket: mivel nagykorú, megteheti. Az orvos kezelést erőltet, az életminőség javulásáról beszél, az élettartam meghosszabbításáról, ilyesmiről, Ben pedig köszöni, nem kér belőle. Hajlandó vitaminokat szedni, egészségesen étkezni, sokat aludni, de nem hajlandó “kopaszon és okádva távozni”. Úgy dönt, hogy a hátralevő egy évében mindent megtesz, amit csak lehet, hogy nyomot hagyjon maga után. És mivel nem akarja az utolsó évét azzal tölteni, hogy mindenki sajnálkozását hallgatja, ezért nem szól senkinek.

Vállalja a kockázatot, és az öccséhez csatlakozva focizni kezd a futás helyett, amit eddig csak azért nem mert megtenni, mert félt az esetleges maradandó sérülésektől. Randizni hívja a lányt, aki ezer meg ezer éve tetszik neki, de eddig félt a visszautasítástól. Botrányt csinál állampolgári ismeretek órán, mert nem ért egyet a tanárral. Aláírást gyújt, hogy a csupa fehér lakta képmutató kisvárosban nevezzenek el egy utcát Malcolm X-ről. Elhatározza, hogy megváltja a város részeges autószerelőjét. És rendre, fokozatosan minden (vagy majdnem minden?) össze is jön neki.

Éjszakánként viszont egy Hey-Soos nevű ürge látogatja meg álmában (igen, Jézus spanyol kiejtéssel). Beszélgetnek az életről, és a halálról, meg arról, hogy vajon mennyire okos (és mennyire tisztességes) ötlet mindenki előtt titkolózni.  És valóban, Bent idővel elkezdi nyomasztani a nagy titok, főleg hogy mások rábízzák életük legnagyobb titkait.

A döbbenetes az, hogy nem Ben az első, aki meghal a történetben, és ettől kénytelen ráeszmélni, hogy ő legalább kapott valamiféle figyelmeztetést, míg a többiek – és a többiek szerettei – nem. És ha ez így van, akkor meg kellene adnia a lehetőséget a családjának, a barátnőjének, és mindenki másnak is, hogy felkészülhessenek arra, ami elkerülhetetlenül meg fog történni, hogy ők is megkaphassák ezt a figyelmeztetést. És Ben, tisztességes ember módjára szépen mindenkit felkeres és beavat a titkába.

Szívhez szóló történet, lebilincselő narratíva, és dacára annak, hogy korábban mit sem értettem az amerikai focihoz, amióta elolvastam, már egy meccset is majdnem végignéztem, és arra kellett jutnom, hogy ha az ember érti, hogy miről szól, egészen nézhető sport.

Pedig összesen két meccset írnak csak le részletesen, és csak a könyv első felében van szó az edzésekről, hiszen novemberre vége a futball-évadnak. Legutóbb akkor jártam így, amikor a Focilázat olvastam Nick Hornbytól, bár se azelőtt, se azóta nem bírtam még végignézni focimeccset.

Gyönyörű könyv volt, és nagyon magával ragadott. Lehet, hogy a varázsának egy része abból fakadt, hogy abban a két napban láttam a Jézus Krisztus Supersztárt is, amikor olvastam, hiszen ez a két mű együtt igen komoly spirituális dózist jelent. De biztos vagyok benne, hogy a Deadline ilyen támogatás nélkül, a maga erejéből is nagyszerű.

A kérdés már csak az, hogy melyik kiadót környékezzem meg, hogy adják ki magyarul. :)