A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Ha csak egy éved lenne
Chris Crutcher ifjúsági szerző körülbelül tíz könyvvel és egy novelláskötettel, a kritikusok dicsérik, az olyan szülők pedig, akik hajlamosak ilyesmire ragadtatni magukat, igyekeznek betiltatni. (A helyzet az, hogy veszélyes témák szerepelnek bennük, úgy mint rasszizmus, kiközösítés, homoszexualitás, öngyilkosság, gyász, nemi erőszak, és így tovább.)
Így aztán minden körülmény adott hozzá, hogy nekem is bejöjjön. Ráadásul fölöttébb jól néz ki a borítója, és tetszik a címe is. Mégis mintegy fél évig üldögélt a tétel a kívánságlistámon, és utána még további jó néhány hónapig itthon a kupac tetején, mielőtt ténylegesen elkezdtem volna olvasni. Hogy miért? Mert a fülszöveg tanúsága szerint a könyv központi témája az amerikai foci. Én pedig nem vagyok különösebb sportrajongó, eltekintve a műkorcsolyától, ami viszont egyesek szerint egyáltalán nem is sport. Chris Crutcher nevével vélhetőleg ezért nem találkoztam korábban, ugyanis csaknem az összes könyve főszereplői sportolók: van úszás, amerikai foci, triatlon, kosárlabda és baseball is az arzenáljában.
Ez az a könyv, amiről az a bizonyos bejegyzés szólt. Arra a klasszikus és kissé klisészerű kérdésre keresi a választ, hogy mit tennél, ha csak egy éved lenne hátra az életedből.
Ben Wolf a középiskola végzős éve előtt áll, és a nyár végén elsétál az esedékes orvosi vizsgálatra, hogy eljárhasson a szokásos futóedzéseire. Nem kell hozzá sok, hogy Ben megtudja, egy gyógyíthatatlan betegség korai fázisában van. Az orvos a szüleivel akar beszélni, de Ben nem hajlandó informálni őket: mivel nagykorú, megteheti. Az orvos kezelést erőltet, az életminőség javulásáról beszél, az élettartam meghosszabbításáról, ilyesmiről, Ben pedig köszöni, nem kér belőle. Hajlandó vitaminokat szedni, egészségesen étkezni, sokat aludni, de nem hajlandó “kopaszon és okádva távozni”. Úgy dönt, hogy a hátralevő egy évében mindent megtesz, amit csak lehet, hogy nyomot hagyjon maga után. És mivel nem akarja az utolsó évét azzal tölteni, hogy mindenki sajnálkozását hallgatja, ezért nem szól senkinek.
Vállalja a kockázatot, és az öccséhez csatlakozva focizni kezd a futás helyett, amit eddig csak azért nem mert megtenni, mert félt az esetleges maradandó sérülésektől. Randizni hívja a lányt, aki ezer meg ezer éve tetszik neki, de eddig félt a visszautasítástól. Botrányt csinál állampolgári ismeretek órán, mert nem ért egyet a tanárral. Aláírást gyújt, hogy a csupa fehér lakta képmutató kisvárosban nevezzenek el egy utcát Malcolm X-ről. Elhatározza, hogy megváltja a város részeges autószerelőjét. És rendre, fokozatosan minden (vagy majdnem minden?) össze is jön neki.
Éjszakánként viszont egy Hey-Soos nevű ürge látogatja meg álmában (igen, Jézus spanyol kiejtéssel). Beszélgetnek az életről, és a halálról, meg arról, hogy vajon mennyire okos (és mennyire tisztességes) ötlet mindenki előtt titkolózni. És valóban, Bent idővel elkezdi nyomasztani a nagy titok, főleg hogy mások rábízzák életük legnagyobb titkait.
A döbbenetes az, hogy nem Ben az első, aki meghal a történetben, és ettől kénytelen ráeszmélni, hogy ő legalább kapott valamiféle figyelmeztetést, míg a többiek – és a többiek szerettei – nem. És ha ez így van, akkor meg kellene adnia a lehetőséget a családjának, a barátnőjének, és mindenki másnak is, hogy felkészülhessenek arra, ami elkerülhetetlenül meg fog történni, hogy ők is megkaphassák ezt a figyelmeztetést. És Ben, tisztességes ember módjára szépen mindenkit felkeres és beavat a titkába.
Szívhez szóló történet, lebilincselő narratíva, és dacára annak, hogy korábban mit sem értettem az amerikai focihoz, amióta elolvastam, már egy meccset is majdnem végignéztem, és arra kellett jutnom, hogy ha az ember érti, hogy miről szól, egészen nézhető sport.
Pedig összesen két meccset írnak csak le részletesen, és csak a könyv első felében van szó az edzésekről, hiszen novemberre vége a futball-évadnak. Legutóbb akkor jártam így, amikor a Focilázat olvastam Nick Hornbytól, bár se azelőtt, se azóta nem bírtam még végignézni focimeccset.
Gyönyörű könyv volt, és nagyon magával ragadott. Lehet, hogy a varázsának egy része abból fakadt, hogy abban a két napban láttam a Jézus Krisztus Supersztárt is, amikor olvastam, hiszen ez a két mű együtt igen komoly spirituális dózist jelent. De biztos vagyok benne, hogy a Deadline ilyen támogatás nélkül, a maga erejéből is nagyszerű.
A kérdés már csak az, hogy melyik kiadót környékezzem meg, hogy adják ki magyarul. :)