Új szerelem

Kicsit lelkiismeret-furdalásom van. A két Simon tehet róla, a Paul meg a Harper. Az apa meg a fia. Amikor valamikor az elmúlt években, egy vagy két évvel ezelőtt megjelent Harper Simon első lemeze – nem kapkodta el, a papája ennyi idős korában már túl volt a legnagyobb sikerein -, úgy döntöttem, hogy nekem az nem kell. Nem érdekel, és nem foglalkozom vele, csak azért, mert az apukája úgy mellesleg csodálatos. Punktum.

Aztán mikor Londonban szembejött velem a kérdéses lemez, kétszer vettem le a polcról és kétszer raktam vissza. Aztán levettem harmadszor is, és a pénztárhoz rohantam vele. Nem volt egy vészes összeg egyébként, talán 8 fontot fizettem érte. És az van vele, hogy teljesen beleszerettem. Ha nem is teljesen egyszerre vettem meg az új Paul Simon lemezzel (azzal meg kellett várnom, míg hazaérek, de erről szerintem írtam már), gyakorlatilag mégis egyszerre volt.

És a helyzet a következő: mindkettő lemez remek. Kiváló. Mindkettőbe szerelmes vagyok. (Igen, a lemezbe. Miért, mit gondoltál?) És közben úgy érzem, mindkettőt megcsalom.

Pault azért, mert mégiscsak ő az első és igaz szerelem, és odavagyok tőle meg vissza, és nagyon szeretem az új lemezét, nagyságrendekkel jobban, mint az előzőket. Felülmúlja akár a Surprise-t, akár a You’re the one-t, és a Capemant is. Különleges élmény hallgatni, mert minden porcikájában Paul Simon, minden ízében ismerős és otthonos, de mégis olyan dalok, amiket még nem tudok fejből (illetve lassan igen, de ez most mellékes). De (mert természetesen jön egy “de”) érthetetlen módon mintha Harper lemezét jobban szeretném. (Tessék, leírtam, és nem szakadt rám a plafon. Még.)

“If every human on the planet and all the buildings on it
Should disappear
Would a zebra grazing in the African Savannah
Care enough to shed one zebra tear?
Questions for the angels.”


Harpert viszont azért csalom meg, mert őt leginkább azért szeretem nagyon, mert hallani rajta, hogy a papája mellett nőtt fel, és hogy bizony ez a hangzás és ezek a számok bár nyilván egészen az ő eredeti egyéniségéből szólnak, mégis hallani az eredetüket. És nem, nem azt gondolom, hogy koppintja az apukáját, ami marhaság. Hanem azt gondolom, hogy micsoda szerencse, hogy annyira hasonlóvá nevelődött föl, hogy a hangja és a stílusa is annyira hasonlít arra, amit a legeslegeslegjobban szeretek Paultól.

“Everyone seems so certain
Everyone knows who they are
Everyone’s got a mother and a father
They all seem so sure they’re going far
They all got more friends than they can use
Except me ’cause I’m a fool.”

Na tessék, szóval van két elsőosztályú új lemezem, mindkettőt boldogan hallgathatnám, és közben mindkettőtől gyötör a bűntudat. Micsoda ostoba jószág, aki vagyok. :)

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Zene és más művészetek

Gyakran ér a vád, hogy nem szeretem a zenét. Ez nem igaz. Hallgatni is szoktam, bár tényleg nem állandóan. Nem tudok ugyanis “mellesleg” hallgatni zenét, amellett csak olyasmit tudok csinálni, amihez nem kell gondolkozni. Palacsintát sütni, mosogatni, delfines játékot játszani. Alkalmasint énekelni is szoktam, néha tele torokból, olykor az is előfordul, hogy nyitott ablak mellett, amiért ezúton is kérem a kerület teljes lakosságának elnézését.

De az valóban helytálló, hogy elég kevés előadót hallgatok, és a legtöbb zenével ki lehet kergetni a világból. A hangos dolgokat meg már alapjáraton sem szeretem. Hogy mi tetszik és mi nem, valamennyire változik ugyan idővel (bár a zenei égboltomon több mint egy évtizede ragyog már néhány állócsillag), de leginkább mégis véletlenszerűen dől el, legalábbis a mai napig ezt hittem.

Ma aztán rájöttem valamire.

Nem ért semmiféle nagyszabású megvilágosodás, egyszerűen csak üvöltött a Winamp véletlenszerű sorrendben pörgetve az elmúlt évtized gépemben lerakódott zenei hordalékát. (Szoktak még a menő emberek Winampot használni, vagy az már kiöregedett és kiment a divatból mint a Netscape?) Teljesen hétköznapi jelenet volna, eltekintve attól, hogy valami nem stimmelt. Bármit húzott is elő a kalapból a gépem, semmi sem tetszett, idegesített, bosszantott, zavart, bántott, sőt, esetenként még szégyenkeztem is picikét amiatt, hogy ezt én valaha is szerettem. Hirtelen felindulásból megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel körülírható a problémám, és csodák csodája, meg is találtam őket.

Hatásvadász. Mesterkélt. Őszintétlen. Hamis (nem összhangzattani értelemben).

Mint azok a koncertek, amiket látok néha a tévében, amikor lézerfények vannak, láthatatlan kötelekkel átröptetik az énekest a közönség feje fölött, amikor minden csupa füst és illúzió. Amikor elektromos zörejeket vesznek lemezre, amik valójában soha nem is léteztek, csak keverőpulton torzítva főzték őket. Vagy mikor a szövegek butácskák és sekélyesek, de úgy tesznek, mintha mély értelmű költészet volnának, és az univerzum titkairól lebbentenék fel a fátylat. Vagy a mindent elsöprő drámai szerelemről szólnak. Nincs tartalom, amit eltúlzott formával próbálnak kompenzálni.

Talán nem egészen érthető, miről beszélek. Azokról a hű-de-menő-vagyok-torokhangon-éneklek számokról, a hű-de-elvont-és-művészi-vagyok előadókról, és tulajdonképpen bármiről, ami úgy kezdődik, hogy hű-de.

Ezért szeretem Paul Simont. Összhangban van ő maga mindazzal, amit énekel. Őszinte, mesterkéletlen és tiszta. Ő, a gitárja, és a mondanivalója. És természetesen a szövegei egy része biztosan fikció, nem is az várom, hogy mindenki magáról énekeljen, elég szörnyű is volna. De hiába fikció, egységes és összetett képet ad.

És ezért szeretek egyes korcsolyázókat, akik eggyé tudnak válni a zenéjükkel és a programjukkal, és ezért idegesítenek mások a túljátszott mimikájukkal, és azzal a mélységes drámai átéléssel, amiről süt, hogy a közönségnek szól, hogy az csak rájátszás.

Ugyanígy a festészetben, amikor egy képről lerí az öncélúság, a “most aztán megmutatom, micsoda különleges művész vagyok” üzenete. És  egyáltalán nem az absztraktra gondolok, az is tud őszinte lenni. (Az avantgárd pedig lényegénél fogva nem.) Ez a szándék a különbség Rothko és Pollock között is: Pollock festészete performansz volt, megnézték, lefilmezték, csodájára jártak. Rothko a maga átütő, sokszor vallásos érzelmeit próbálta a lehető legpontosabban színekbe önteni. Számomra akkor érdekes egy festmény, ha az többet, mást tud mutatni, mint egy fotó tudna.

És megvan persze ugyanez az irodalomban is. Leginkább talán a gyerekkönyvek világából ismerős, amikor “mesének ez is jó lesz” hangulatú írásokkal találkozom. És persze a mérleg másik serpenyőjében ott van Vonnegut, aki olyan keresetlenül őszinte és tisztességes az olvasójával, ami valószínűleg egyedülálló a világon.

Nem tudom, hogy valóban létezik-e ilyen különbségtétel, vagy csak számomra érzékelhető az árnyalatnyi eltérés. De számomra van, és ez a fontos. Eddig is tudtam, hogy mi az amit szeretek, és mi az, amit nem, de nem ismertem a pontos elbírálási szempontomat. Ma rájöttem valamire, ami az ízlésemet hirtelenjében rendszerbe foglalta.

A dolgokat pedig jó rendszerbe foglalni, és ha valamire egyszer sikerült egy címkét ragasztani, attól kezdve annak van neve, és van értelme. Az értelmet pedig nagyon szeretem.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Egyszer volt

Nagyon régen, amikor még tizenhat éves voltam, és még N.-nel jártam, történt, hogy olyan időszakunkat éltük, amikor azt hittük, Mike Oldfield nagyon menő. Az én életkorom indokolta is ezt a meglátást (azóta kinőttem), N. kicsit idősebb volt már ennél akkor. Mindenesetre Mike Oldfieldet hallgattunk, és egyszer kiszúrtuk a rádióműsorban, hogy lesz vele egy interjú a királyi tévében.

Rákészültünk, és úgy időzítettünk, hogy képernyő-közelben legyünk, amikor az adás lesz. Megnéztük, meghallgattuk.

Mike Oldfield azt mondta, hogy ő már túl van életének azon a fázisán, amikor mások zenéjét hallgatja, a zene az ő számára munka, úgyhogy ha ki akar kapcsolódni, akkor nem foglalkozik vele. Ha véletlen mégis hallgat valamit, akkor is a sajátját.

(Nagyjából két perc kellett hozzá, hogy én túl legyek életem azon fázisán, amikor az ő zenéjét hallgatom.)

Most azért jutott újra eszembe ez a dolog, mert bár a zenéhez nem értek, az viszont biztos, hogy olyan íróról, aki nem szenvedélyes olvasó is egyben soha nem hallottam. El se tudok képzelni ilyent.

Egy olyan író létezését feltételezni, aki csak a saját írásait olvassa egyenesen nevetséges és mellesleg nem csekély mértékben abszurd is. Az olvasás lényegétől – elmerülni valaki más gondolatai között – fosztja meg magát az a gyáva egyén, aki csak a saját gondolatai közé mer kirándulni. Vagy ez, vagy én értek valamit borzalmasan félre.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!