Ma este megint rám tört a szokásos „nem tartozom sehova”-érzés. Ezzel mondjuk csak az a baj, hogy ma éjjel aludni szerettem volna, nem pedig ébren utálni az életemet.

Nem akarok huszonegy éves lenni. Nem mintha annyira élvezném, hogy húsz vagyok, de ezt legalább már megszoktam.

Meggondolatlan és buta dolog, hogy időről időre kiengedek minden gőzt. Na de ha nem engedem ki, akkor meg lesz belőle elfojtás meg szorongás meg pánikbetegség, és az se kell.

Már megint vége egy korcsolyaversenynek. Most nézzek ismétléseket a világbajnokságig, vagy mi?