Nem akarom elkiabálni, de mintha az előttem álló négy napból három egész kiegyensúlyozottnak ígérkezne. És a negyediket is (ami a harmadik) át fogom vészelni valahogy.

Iszonyatos levertség és fordítás-undor vett rajtam erőt. Nem lenne semmi baj, ha legalább takarítani lenne erőm vagy kedvem, de még az sincs.

Most valahogy simán meg tudnék enni húsz deka gépsonkát, csak úgy, magában. Esetleg Anikó sajttal.

Tegnap este annyira rettegtem a mától, hogy egyetlen szót sem bírtam leírni. Mostanra valahogy elmúlt.

Amikor tükörbe nézek, egyáltalán nem egy olyan lány néz rám vissza, akiért csak úgy bomlanak a pasik. Akkor mégis, miért van az, hogy mindig vannak, néha kicsit túl sokan is az életemben?