Tudnotok kell, hogy nem vagyok egy zeneileg művelt valaki. Klasszikus zenében még csak-csak, bár ott sem vagyok egy zseni, de ami az elmúlt negyven évben történt, arról igen kevés fogalmam van. Persze, amikor új volt a Sláger Rádió (a hatvanas és a hetvenes évek legnagyobb slágerei!), én is hallgattam. Van itthon Beatles és Elvis Presley lemezem is. De a mélységekbe menően nem ismerem se a rockzenét, se a történetét, se a figuráit, de még a rock életérzést sem.
És nem ismerem igazán a kortárs magyar irodalmi életet sem, hiába tanultam róla egy éven át. Kevés volt.
Hogy a Hasítás hogy kötött ki végül mégis nálam, az közel sem annyira érdekes történet, mint amilyennek a felvezetés után tűnhetne: idén úgy döntöttem, hogy a komfort-zónámból kívül eső dolgokat is olvasok. Novellákat, kortárs magyar szerzőket, intellektuális kihívást jelentő dolgokat. A Hasítás nem elég, hogy az első kettővel garantáltan bír, továbbá baromi jól néz ki, ezen kívül igen sokan keresték is a karácsonyi szezonban, és meglehetős mennyiséget adtunk el belőle.
Az első csalódás akkor ért, amikor megnéztem a borítót közelebbről. Jimmy Henrix (sic!) szerepel rajta. Ezt szerintem illett volna valakinek kiszúrnia nyomdába küldés előtt. A következő meglepetés viszont az volt, hogy ez után már nem értek sorra a csalódások. Jó, van a kötetben két tétel a huszonhatból, ami nem novella, és ez bántott. Szintén bántott, a korrektor látványos hiánya. Igaz, nem is tüntették fel, hogy lett volna, de ennek nem kellett volna ennyire szembántó nyomdahibák formájában jelentkeznie. Ráadásul ezek mennyisége és gyakorisága szerzőnként más és más. Van, akinél hemzsegnek, van, akinél pedig egyetlen egy sem fordul elő. Az angol nyelvű idézett szövegekben rendszeresen voltak egy-egy betűvel odébb téve a szóközök, és találkoztam olyannal is, hogy Ringo Star (sic!).
A kötetbe rendezés elve nem más, minthogy a szerzőket ábécérendbe tették, ami némiképp esetleges megoldásnak tűnik, de ez mondjuk nem zavar: többnyire én is ábécérendben tartom a dolgaimat. Nyilván vannak a kötetben jó és nem jó írások, bár ezt nem posztom eldönteni. Olyanok, amiket megértek, átérzek, ami megérint, és olyanok is, amik nem. De talán pont a sorrend véletlenszerűsége miatt soha nem tudni, mire fogok éppen bukkanni.
Hogy az írások kisebb-nagyobb részének „köze sincs a rock”-hoz? Ezt olvastam már pár helyen. Nekem sincs, és nem is nagyon tudom, mit kellene keresnem. Ahányszor olyan nevet olvastam nyomtatásban, amit ismerek, örültem egyet. (Nem volt sok, de határozottan örömmel nyugtáztam a King Crimson vagy éppen a Bijelo Dugme és a Divlje Jagode említését.) Néha elgondolkoztam, hogy az együttesekről leírt adatok vajh valósak-e vagy sem, de egy sem volt annyira fontos, hogy utána olvassak. Nem azért tanultam annyit a posztmodenről, hogy ne tudjam: a leírt dolgok vagy igazak, vagy nem, vagy akár igazak is lehetnének.
Jól esett a lelkemnek az a mindent átlengő hangulat, hogy „ez voltunk mi fiatalon, ami az óta elmúlt, de azért még emlékszünk rá”. Ez lehet, hogy a nosztalgia a rock életérzéssel szemben áll, de szerintem az élet rendjével nem feltétlenül.
Valahol azt is olvastam, hogy ez a kötet egy mai fiatalnak halálosan unalmas, és nem mond semmit. Hát, itt egy mai fiatal, akinek az esetek túlnyomó részében tetszett.
A válogatásban nálam magasan viszi a pálmát Dragomán György novellája, a Hevimetál. De a többi között is voltak remekül működő darabok, ha nem rock-, hát novellaszempontból. Nekem bizony nagyon tetszett Kiss Ottó is (kérdés volt ez?), meg Majoros Sándor, meg Grecsó Krisztián, meg Háy János meg Békés Pál írása is. Meg csaknem az összes abból a huszonnégyből, ami ténylegesen novella.
Az első találkozásom Ottóval és az ő verseivel, mint a legtöbb jó dolog a világon, meglehetősen véletlenszerűen történt. A Csillagszedő Márió, ami a 2003-as évben az Év Könyve lett, a megjelenése körüli időszakban elkerülte a figyelmemet, hiszen verseskötet volt, ráadásul nem is túl szép. Évek teltek el, amíg valaki felhívta rá a figyelmemet. 2006-ot írtunk, amikor elkezdtem Kiss Ottót olvasni. Először a prózáit, aztán később verseket is. Úgy esett, hogy a Máriót, a „híres” kötetét csak tavaly nyáron sikerült megszereznem, nagy nehézségek árán. (Idén tavasszal egyébként utánnyomták, szép, kék kis kötet lett belőle, de nekem még ez a bordó van meg).
Kicsit azt hiszem, jobban szeretem Máriót Emesénél. Talán azért van így, mert a Márió a lányos kötet, az Emese pedig a fiús. Talán azért, mert az Emese a napsütéses, a Márió a borús-felhős kötet. Talán azért, mert az én szüleim is szétmentek, igaz, én sokkal idősebb voltam akkor, mint az elbeszélő.