Kellemes meglepetés

Volt egy könyv, ami egyszer már megihletett. Angolul olvastam, és bár nagyon tetszett, és olyan szerző írta, akinek a könyvei rendszerint megjelennek magyarul, valahogy biztos voltam benne, hogy ezt az egyet soha nem fogják majd lefordítani. Pláne nem úgy, hogy az eredeti megjelenése óta már több év eltelt. És főleg nem úgy, hogy az idén már jelent meg tőle könyv magyarul. Nem arról van szó, hogy ne lettem volna bizakodó, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy erre kár is várni.

Ezért ért nagy meglepetésként, amikor visszamentem dolgozni (egy röpke egyhetes szabadság után), és a gondos kollégák tudván, hogy a szerző iránt némi elfogultsággal bírok, a pultra készítették nekem a baloldalt ékeskedő könyvet.

Már felülemelkedtem az első megrökönyödésemen, hogy a tökkopasz és többé-kevésbé jóképű Hornbyt ilyen hajasbabának rajzolták meg. Végeredményben örültem, hogy ez a gyöngyszem – mert kétségkívül gyöngyszemről van szó – magyarul is hozzáférhető végre. Le kell, hogy szögezzem, még nem olvastam el, és talán nem is fogom. Belelapoztam, és nem ütött meg nagyon a stílus, bár helyenként nem tetszett a szleng használata, és ami azt illeti, a vájtfülű és a brancs szavaktól futkos a hideg a hátamon.

Mégis, bármilyen lett légyen a fordítás, mindenkinek szívből ajánlom, mégpedig a következő okból: Hornby okosan és szeretettel beszél a világon mindenről: a könyvekről, és a nem-könyvekről. Fociról, családról, utazásról, politikáról. Mesél arról, hogy mit jelent számára olvasónak lenni, van-e olyan, hogy „magas kultúra”, jó-e valamire a kritika (az a fajta, amelyik az újságokban jelenik meg, és azt mondja, hogy ez is rosszul van megírva meg az is), és hogy tisztességes dolog-e lenézni valakit csak azért, mert eléggé el nem ítélhető módon szórakozásból olvas, és azt várja egy könyvtől, hogy jól érezze magát az olvasása közben.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!

KSM #3

Ülök a buszon, és valahol Mosonmagyaróvár környékén járhatunk. Az akkufeszültség utolsó morzsáit próbálom kihasználni. (Eddig Hrabalt olvastam, de most kicsit abbahagytam, majd folytatom még.)

Utolsó napnak elég jó volt még ez a mai. Igaz, korcsolya már nem volt, és bár ez egy kicsit kár, azért nem vagyok benne biztos, hogy még el bírtam volna viselni annyi további stresszt. Márciusban is érzékeltem, hogy az a pár nap Göteborg bár félelmetesen jó volt, a végére teljesen kidőltem a túladagolástól. Pedig nem is maradtam végig.

néni Pozsonyban

néni Pozsonyban

Úgy adódott, hogy egészen pontosan egy busz volt ma Pozsonyból Budapestre, az pedig csak fél négykor indult. T.-nek viszont olyan volt a programja, hogy délben el kellett mennie máshova, és bár kicsit ideges voltam, hogy mit kezdek magammal egyedül egy idegen városban, olyan nagyon azért nem rázott meg a fejlemény. Nagyjából olyan volt, mint tavaly nyáron Londonban, amikor magamban utaztam. És, amint mellékelt ábra jól mutatja, remekül visszataláltam a buszállomásra, és a sofőr megerősített benne, hogy Budapestre tart.

Túl nagy belváros valóban nem volt Pozsonyban, de ami volt, az pont olyan kis ékszeresdoboznak bizonyult, mint valamennyi közép-európai város belvárosa – legyen az Budapest, Bécs, Prága (bár az annyira már nem is közép), vagy Sopron, vagy Pécs, vagy bármi hasonló. Láttam Dunát, végtelen sok szökőkutat, kutyust az ablakban, szlovák verebeket, akiknek rövidebb a csőrük, mint a magyar pajtásaiknak, vásároltam képeslapokat, ettem ebédet, és sétáltam a napsütésben. Nem volt egyáltalán kellemetlen délután.

bácsi Pozsonyban

bácsi Pozsonyban

Közben a busz kigördült Mosonmagyaróvárról, és Győr fele száguldunk (illetve állunk éppen egy piros lámpánál). Epicac* zsörtölődik, hogy akkufesztültség alacsony, váltsak azonnal hálózati táplálásra, vagy legalább is cseréljek telepet, különben minden nem mentett információmat azonnali hatállyal elveszítem. Mivel se pótakkum nincs, se konnektor a közelben, a tápkábel meg amúgy is a busz gyomrában a csomagtartóban, ezért kénytelen leszek menteni és kikapcsolni. Viszontlátásra.

(A Volán busz nem mindig pontos. Akármit is mondott a sofőr Pozsony felé.)

*a szerkesztő jegyzete: kicsit már el is felejtettem, hogy EPICAC-nak hívják a laptopomat, pedig tényleg. És azért ez nem egy rossz név egy számítógépnek.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

KSM #2

Aki azt hiszi, hogy ez itt nekem szabadság meg pihenés, nagyon nagyot téved. Stressz meg izgalom meg erőfeszítés van. Korcsolyarajongónak lenni nagyon-nagyon megterhelő feladat. Mit feladat! Életforma. De az azért nagyon jó – nagy könnyebbség -, hogy ilyenkor összefutok másik sorstársakkal, és nem kell ufónak éreznem magam a normális emberek között, akik mindig olyan elnéző tekintettel, és elmebetegeknek járó mosollyal jutalmazzák, hogyha korcsolyáról beszélek.

Pedig tényleg nem bonyolult. Se az elemeket felismerni, se a protokollt olvasni. És ráadásul még szép dolog is. Szóval nem tudom, miért kell lenézni azt, aki foglalkozik vele. D.B. egyszer egyenesen azt vágta a fejemhez, hogy korcsolyát csak lányok néznek. Nagy felfedezés, csókolom. Pl. a húga is közéjük tartozik, ha nem tévedek nagyot.

Egyébként meg ma volt szerencsém (?) találkozni rajongó férfival, és nem volt szép látvány. És hallani sem igazán jó, márpedig az illető magyarul beszélt. És ami még nagyobb baj, azt is hallotta, hogy mi is, és ettől feljogosítva érezte magát arra, hogy beszéljen velünk. Brr.

És ha ez még nem lenne elég, meg volt róla győződve, hogy a verseny elsődleges célja az, hogy ő találkozhasson álmai korcsolyázójával. Nem mondok neveket, de meg voltam botránkozva már a választásán is. Volt az ipsében valami öntelt arrogancia, és ettől kirázott a hideg, de végül szerencsére sikerült lerázni.

Délelőtt indultunk el Bécsbe, és még sikerült elérni az edzés utolsó két csoportját. Találós kérdés: honnan tudod teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Bécsben jársz? Hogy egy útkereszteződésben két sarkon is Swarovski kristálybolt van. (Láttam!)

Az edzéseken túl sok érdekes dolgot nem láttunk, eltekintve pár vicces apróságtól. Az utolsó előtti csoportban remekül felismertünk több versenyzőt is, többek között az izraeli Tamar Katzot. Kicsit csodálkoztunk, hogy mégis, mit keres ő ebben a csoportban, amikor a negyedik helyen áll a rövid után, úgyhogy az utolsó csoportban lenne a helye. Értetlenül ugyan, de tudomásul vettük. Ráadásul ez a lány meglehetősen éretlenül és utálatosan viselkedett, és miközben a többiek futották végig a programjukat, rendszeresen igyekezett az útjukba kerülni.

Aztán jött az utolsó csoport edzése, és megint jött Tamar Katz. Csak éppen a jégfelújítás ideje alatt vagy tíz centit nőtt. Tamar Katz rég elveszett ikertestvére (tíz centivel alacsonyabb ikertestvére), mint kiderült az egyik svéd kislány volt. És a kűrre ez a kislány megfésülködött, és akkor már nem is hasonlított annyira. :)

Amikor másfél órával később elkezdődött a verseny, azt gondoltam, hogy jegyzeteket fogok képezni, meg ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy bőven elég, ha a pontokat írom, ugyanis volt olyan a társaságban, aki sokkal tehetségesebben tud írni a versenyekről, mint én, úgyhogy a második csoport közepén fel is hagytam vele. Próbáltam viszont fotózni, és azt már csak az utolsó csoportban, Glebovánál kellett abbahagynom, mert kicsit túlságosan remegett a kezem ahhoz, hogy érdemes lett volna próbálkozni.

Az utolsó csoport mindenestül felkavarta a lelki békémet, lefárasztott, kifárasztott, berekesztett, felidegesített, meg ilyesmi. A stressz. Hogy mit gondolok a pontokról*, az annyira nem érdekes, és annyira nem is meglepő. De az a furcsa dolog van, hogy bár bosszant az ilyesmi, de nem élem magam bele igazán. Azt hiszem, megtanultam, hogy a korcsolya így működik. Csak világbajnok ne legyen… azt azért nem nyelném le egykönnyen.

A verseny végeztével aztán összecsoportosultunk, olyanok, akiket ismertem már korábban, és olyanok is, akikkel csak most hozott össze a sorsom, és bementünk a belvárosba pizzázni. Három nyelven folyt párhuzamosan a társalgás (angol-magyar-cseh), és az egy szerencsétlen T., aki mind a hármat értette, elég súlyosan össze is zavarodott a végére. Megtárgyaltuk a korcsolyaéletet, mert azon mindig van mit megtárgyalni, meggyászoltuk Lambiel visszavonulását, megvitattuk Carolina második pontszámát (38 pont technikára, és 56 PCS-re, wtf?) Aztán csak elindultunk mind hazafelé, és akkor szembesültem először az utcanevekkel. És rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez a Bécs azonos azzal a Béccsel, amiről a Két Lottiban olvastam. És mire észbe kaptam, a Rottenturm utcában voltunk, és én egészen elérzékenyültem.

Még az utcán, a hidegben, elgémberedett ujjakkal megírtam néhány képeslapot, aztán alaposan szedtük a lábunkat a Südbahnhof felé.

A bécsi kirándulás másik hozadéka az, hogy rájöttem, hogy sokkal több mindent értek meg németül, mint valaha is hittem volna. Ezúton is üzenem a gimnáziumba, hogy mégse hiába jártam (már amikor éppen bejártam) négy évig németórákra. :)

Ja, és ha nem tettem volna elég egyértelművé a dolgot, Glebova wuzrobbed indeed. Csak gondoltam, erre felhívom a figyelmetlen olvasó figyelmét. Wuzrobbed, ha mondom.

*a szerkesztő jegyzete: Már nem utálom Carolina Kostnert. Nem szeretem, talán nem is fogom, de már megszoktam, és hajlandó vagyok elismerni, hogy a 2006/07-es évadban nagyon szép volt a rövidprogramja, különösképp a világbajnokságon.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

KSM #1

Az egész úgy kezdődött, hogy kilométerhiányom támadt, és azt mondtam, hogy ugyan, miért ne induljak el Bécsbe? És aztán eszembe jutott az is, hogy Bécsbe a legrövidebb út Pozsonyon keresztül vezet. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha én Ausztriába szervezek programot, akkor szakadni fog az eső, úgyhogy jobban teszem, hogyha fedett helyszínre szervezek – hogy miért, arról fokozottan nem beszélünk.

Szóval összevetettem a naptárat, a beosztásomat, meg az idei korcsolyaszezon versenynaptárát, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem. Természetesen korcsolyaverseny van. „Senior B” típusú nemzetközi verseny. Ami hozzá tud járulni a világranglistás helyezésekhez, amennyiben az első öt helyezettnek jár pont érte.

Az első két napot kénytelen voltam kihagyni, főleg anyagi és logisztikai megfontolásokból, de a háromféle kűrre szabaddá tettem magam.

A történetbe ott csúszott az első csúnya motívum, hogy naponta egészen pontosan egy darab (Volán) busz jár Pozsonyba. És hajnalban indul. Úgy értem, 6:30-kor. És a buszon elég nehezemre esett aludni, egyrészt mert kényelmetlen volt, másrészt pedig azért is, mert mögöttem horkolt a bácsi. Ráadásul elég kellemetlen helyzetbe hoztam a buszsofőrt is. Telefonon beszéltem valamelyik felmenőmmel, és igyekeztem megnyugtatni, hogy majd ha Bécsbe érkezem, bejelentkezem. Szegény buszvezető hallotta, és azt hiszem, eléggé zavarban volt, mégis hogy kérdezze meg, amit meg kell kérdeznie, miszerint: Kisasszony, ugye tudja, hogy ez a busz nem megy Bécsbe? Megmondtam, hogy tudom, de ismerek egy rövidebb utat az erdőn át.

Viszont, miután iszonyú sokat utaztam, láttam korcsolyát – ma fiúkat és jégtáncot. Ez utóbbiról még mindig nem vagyok túl nagy véleménnyel, már csak azért sem, mert a pontoknak láthatóan semmi értelme sincs. Persze általában az egyéniben sincs sok, ami a második pontszámot illeti, de jégtáncban még az elsőnek sincs.

Volt pár szép szál fiatalember, (Manuel Koll, mondjuk) akivel némiképp szerelembe estem, és újra találkoztam olyan emberekkel (rajongókkal), akikkel márciusban ismerkedtem össze. És főleg újra versenyt nézhettem élőben, ami azért még mindig sokkal nagyszerűbb dolog mint tévéközvetítést nézni, ami viszont cserébe még mindig nagyszerűbb, mint korábbi felvételeket nézni, pedig még az is nagyszerű elfoglaltság egyébként.

Egy magamfajta bonyolult lény így fejezi ki azt, hogy jó volt. Most viszont aludnom kell, mert holnap a lányok lesznek, és az aztán igazán stresszes, és szükségem lesz minden energiámra hozzá. Na nem mintha fiúkat nem lenne stresszes nézni: gyakorlatilag szétaggódom magam mindegyik miatt, akkor is, hogyha most láttam őket életemben először. Jó volt, és éljen soká a francia-olasz fiú, akinek elfelejtettem a nevét, de már mire ezt leírtam, eszembe jutott, hogy Samuel Contesti. Nobu klassz volt, és sokkal kisebb még annál is, mint amilyennek képzeltem, és nagyjából 12 évesnek néz ki. Mikor maga mellé állította a dobogóra a két másik fiút is, azok félig-meddig leguggoltak, hogy Nobunari lehessen a magasabb. Aranyosak voltak. Korcsolyát nézni jó, és korcsolyaversenyek végén szeretek japán himnuszt hallgatni. (A jégcsarnok alapvetően hokihoz van kitalálva, állóhelyek is vannak, meg háló meg üvegfal… nincs viszont lihegő, és nincs hely, ahol fel lehetne húzni a dobogósok zászlóit, úgyhogy nem lihegnek, és nem húznak fel zászlót (pedig a fiúk keresték.) A csarnok kiváló tulajdonsága, hogy üvegből van, és ha süt a nap, biztos nagyon jó fények vannak benn, de ma csak ronda szürke felhőket láttunk.

Na, tényleg megyek el. Aludni. De azt hiszem, jövőre visszajövök. (Nem az alvásból, onnan hamarabb is. A jövő évi Karl Schäffer Memorialra gondoltam, hogy visszajövök.)

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Szabadságon

Van egy nagy titkom: csütörtök óta egyfolytában szabadságon vagyok, és vasárnapig nem megyek dolgozni. És ez alapvetően teljesen jó lenne.

Kivéve, hogy minden egyes reggel halálra váltan ébredek fel, hogy „Úristen, hány óra van, mikorra megyek ma dolgozni, el fogok késni!” Úgy tűnik, hogy ez a pár nap egyáltalán nem elég ahhoz, hogy elhiggyem. Persze arra sem elég, hogy pihenjek, vagy ilyesmi. De elintéztem fontos dolgokat.

Csütörtök reggel pedig elutazom, és korcsolyát fogok nézni. És ez nekem jó lesz.

Addig pedig teszem a semmit (bár ma például mostam zoknikat, elég vidám látvány a fürdőszobában himbálózó mintegy 50 tarka zokni), sellőlányokat nézek a tévében, és még csak nem is gondolok a munkahelyre.

Illetve, dehogynem gondolok. És ez a nagy baj. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni a szorongásaimat. Nagyon remélem, hogy legalább az utazás alatt sikerül majd.

Ennek a bejegyzésnek se füle, se farka. A tegnap éjjeli írás kivett belőlem minden energiát, de azt viszont nem bánom. :)

Bocs. Legközelebb majd jobban sikerül.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!