Chris Crutcher ifjúsági szerző körülbelül tíz könyvvel és egy novelláskötettel, a kritikusok dicsérik, az olyan szülők pedig, akik hajlamosak ilyesmire ragadtatni magukat, igyekeznek betiltatni. (A helyzet az, hogy veszélyes témák szerepelnek bennük, úgy mint rasszizmus, kiközösítés, homoszexualitás, öngyilkosság, gyász, nemi erőszak, és így tovább.)
Így aztán minden körülmény adott hozzá, hogy nekem is bejöjjön. Ráadásul fölöttébb jól néz ki a borítója, és tetszik a címe is. Mégis mintegy fél évig üldögélt a tétel a kívánságlistámon, és utána még további jó néhány hónapig itthon a kupac tetején, mielőtt ténylegesen elkezdtem volna olvasni. Hogy miért? Mert a fülszöveg tanúsága szerint a könyv központi témája az amerikai foci. Én pedig nem vagyok különösebb sportrajongó, eltekintve a műkorcsolyától, ami viszont egyesek szerint egyáltalán nem is sport. Chris Crutcher nevével vélhetőleg ezért nem találkoztam korábban, ugyanis csaknem az összes könyve főszereplői sportolók: van úszás, amerikai foci, triatlon, kosárlabda és baseball is az arzenáljában.
Ez az a könyv, amiről az a bizonyos bejegyzés szólt. Arra a klasszikus és kissé klisészerű kérdésre keresi a választ, hogy mit tennél, ha csak egy éved lenne hátra az életedből.
Ben Wolf a középiskola végzős éve előtt áll, és a nyár végén elsétál az esedékes orvosi vizsgálatra, hogy eljárhasson a szokásos futóedzéseire. Nem kell hozzá sok, hogy Ben megtudja, egy gyógyíthatatlan betegség korai fázisában van. Az orvos a szüleivel akar beszélni, de Ben nem hajlandó informálni őket: mivel nagykorú, megteheti. Az orvos kezelést erőltet, az életminőség javulásáról beszél, az élettartam meghosszabbításáról, ilyesmiről, Ben pedig köszöni, nem kér belőle. Hajlandó vitaminokat szedni, egészségesen étkezni, sokat aludni, de nem hajlandó „kopaszon és okádva távozni”. Úgy dönt, hogy a hátralevő egy évében mindent megtesz, amit csak lehet, hogy nyomot hagyjon maga után. És mivel nem akarja az utolsó évét azzal tölteni, hogy mindenki sajnálkozását hallgatja, ezért nem szól senkinek.
Vállalja a kockázatot, és az öccséhez csatlakozva focizni kezd a futás helyett, amit eddig csak azért nem mert megtenni, mert félt az esetleges maradandó sérülésektől. Randizni hívja a lányt, aki ezer meg ezer éve tetszik neki, de eddig félt a visszautasítástól. Botrányt csinál állampolgári ismeretek órán, mert nem ért egyet a tanárral. Aláírást gyújt, hogy a csupa fehér lakta képmutató kisvárosban nevezzenek el egy utcát Malcolm X-ről. Elhatározza, hogy megváltja a város részeges autószerelőjét. És rendre, fokozatosan minden (vagy majdnem minden?) össze is jön neki.
Éjszakánként viszont egy Hey-Soos nevű ürge látogatja meg álmában (igen, Jézus spanyol kiejtéssel). Beszélgetnek az életről, és a halálról, meg arról, hogy vajon mennyire okos (és mennyire tisztességes) ötlet mindenki előtt titkolózni. És valóban, Bent idővel elkezdi nyomasztani a nagy titok, főleg hogy mások rábízzák életük legnagyobb titkait.
A döbbenetes az, hogy nem Ben az első, aki meghal a történetben, és ettől kénytelen ráeszmélni, hogy ő legalább kapott valamiféle figyelmeztetést, míg a többiek – és a többiek szerettei – nem. És ha ez így van, akkor meg kellene adnia a lehetőséget a családjának, a barátnőjének, és mindenki másnak is, hogy felkészülhessenek arra, ami elkerülhetetlenül meg fog történni, hogy ők is megkaphassák ezt a figyelmeztetést. És Ben, tisztességes ember módjára szépen mindenkit felkeres és beavat a titkába.
Szívhez szóló történet, lebilincselő narratíva, és dacára annak, hogy korábban mit sem értettem az amerikai focihoz, amióta elolvastam, már egy meccset is majdnem végignéztem, és arra kellett jutnom, hogy ha az ember érti, hogy miről szól, egészen nézhető sport.
Pedig összesen két meccset írnak csak le részletesen, és csak a könyv első felében van szó az edzésekről, hiszen novemberre vége a futball-évadnak. Legutóbb akkor jártam így, amikor a Focilázat olvastam Nick Hornbytól, bár se azelőtt, se azóta nem bírtam még végignézni focimeccset.
Gyönyörű könyv volt, és nagyon magával ragadott. Lehet, hogy a varázsának egy része abból fakadt, hogy abban a két napban láttam a Jézus Krisztus Supersztárt is, amikor olvastam, hiszen ez a két mű együtt igen komoly spirituális dózist jelent. De biztos vagyok benne, hogy a Deadline ilyen támogatás nélkül, a maga erejéből is nagyszerű.
A kérdés már csak az, hogy melyik kiadót környékezzem meg, hogy adják ki magyarul. :)
Louisa May Alcott valamennyi magyarul megjelent könyvét olvastam, és ezáltal kialakult bennem róla egy kép (aztán rájöttem, hogy a Kisasszonyok 4., azaz a Jo fiai úgy tűnik, mégis kimaradt, de hát majd bepótlom). Mint kiderült, ez a kép valamiképp torzít a le nem fordított regényeinek, esszéinek, és egyébként is lenyűgöző mértékű egyéb életművének tükrében.
Igen, egyszerű és kiszámítható történet, és a sok év távlatából már nem emlékszem, hogy mennyire volt tele szájbarágós tanulságokkal. (Valószínűleg csordultig.) Ilyen szempontból sokkal inkább idegesített a fentebb említett Nyolc unokatestvér. Egyrészt bővelkedik kevéssé kreatív és eredeti írói megoldásokban. Amikor már vagy húsz oldal óta az idegen és titokzatos Alec bácsiról van szó, aki az árván maradt Rose Campbell kijelölt gyámja, hirtelen, mintegy véletlenszerűen megemlíti, hogy Alec bácsi egyébként orvos, és ettől kezdve konzekvensen az egész könyvön át Dr. Alec-nek nevezik – ám ezt a folytatásban, A nyíló rózsában már ezt senki sem említi. Sőt, mi több, az sem zavar senkit, hogy némiképp összeférhetetlenül Alec bácsi a medicina avatott tudoraként is éppen úgy hajóskapitányként dolgozik, mint a család valamennyi férfitagja. A könyv első oldalán az az információ szerepel, hogy Rose alig egy hete él a nagynénjei gondjára bízva, ám pár oldallal később már egy évre elegendő elfoglaltságot biztosítottak neki, és mikor megérkezik Alec bácsi, azonnal új ruhákat vesz neki, mondván nem szabad „ilyen hosszú ideig” gyászba öltöztetni egy gyermeket. Ráadásul az imént még dicsért Lazi kiadó ennél a két kötetnél egyáltalán nem tett ki magáért, és egyrészt nagyon sok, a környezetbe, időbe és stílusba egyáltalán nem illő szleng és modern szófordulat keveredett a szövegbe, néhány mondatnak pedig alkalmasint kimaradt az állítmánya, vagy még rosszabb esetben az alanya.
De van ám itt valami más is, ami felkeltette az érdeklődésemet. Alcott ugyanis pontosan tudatában volt ezeknek a történeteknek a piacképességében, számított rá, hogy ezek a közhangulatot kicsit megbolygatják, és hogy az emberek érdeklődni fognak iránta, már csak az apja működését kísérő publicitásnak köszönhetően is. Viszont írt emellett mást is, többek között gothic horror-thriller történeteket is. Van közöttük egy, amelyik csak 1995-ben jelent meg először, azaz mintegy 130 évvel a megírása után. A címe Long Fatal Love Chase, és nagyon úgy érzem, hogy meg kell szereznem, hogy első kézből alkothassak róla véleményt.
Kedvenc kollégámat azzal fogadtam, mikor visszatért a nyári szabadságáról, hogy „Képzeld, amíg szabin voltál, megjelent egy könyv a vevőkről!” Ami persze teljesen rossz vicc, de az az igazság, hogy a munkahelyi humor nagyjából minden létező munkahelyen baromi rossz, de segít túlélni a mindennapokat. (És a vevők néha tényleg vérszívó démonok bírnak lenni.)
*a szerkesztő jegyzete: igazából sose írtam takaró alatt zseblámpával, és nem is olvastam így. Sosem volt rá szükség, nem nagyon szólt bele soha senki, hogy mikor van lámpaoltás, kivéve azt az egy évet, amikor a nagymamámnál laktam. Csak hát olyan kellemesen sablonos és cuki dolog ilyesmit állítani, nem?