Poggi.hu

Hosszú napom volt, annak ellenére, hogy későn keltem. Ma is az a kellemetlen merevség ül az ujjaimon, és az a felhő a fejemen, ami mostanában egészen gyakran meglátogat. Még mielőtt valaki megmondaná a frankót, tudom, hogy a melegtől van. A melegtől is.

Meg mindenféle mástól.

Vannak olyan könyvek, amiket pihentető olvasni. Vannak olyanok is, amiket nem pihentető, de mégis nagyon jó. És vannak mindenféle mások is. Mostanában olvastam mindenfélét. Ami jó, mert kicsit felrázza az agyamat abból a tespedésből, amibe ilyenkor süllyed. Felélénkíti a szókincsemet, amire most szükségem lesz. Ezért is nem szabad most még a hétvégéig angolul olvasnom. Most kizárólag igényes magyar szöveget foghatok a kezembe. Mert így kívánják a tulajdon, jól felfogott érdekeim.

És a hétvége alatt egyébként a vasárnap meg a hétfő értendő, bármit is higgyenek… nos, másik emberek.

Szegény Hosszúval összefutottam ma – igaz, ő hívott fel. Csak azt nem tudhatta, hogy milyen jól / rosszul időzített. Nekem nagyon szükségem volt valakire, akire rázúdíthatom az elmúlt napok minden kínját, és ez nekem jól jött, neki rosszul.

Tegnap éjjel nagyon sokat gondolkoztam, hogy kivel beszélhetném meg ezeket a dolgokat, és tessék, egyik lehetőségnek se volt értelme. A családból senki sem jöhet szóba, levélben nehéz lenne, a kollégák nem értenék meg, meg mikor is találnék velük alkalmat a beszélgetésre, a blogra pedig szintén áll a sértődésveszély.

Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy mennyire magányos vagyok, és hogy tényleg nincs senkim, akit fel tudnék hívni ilyenkor.

És hogy talán ennél még az is jobb lenne, ha még mindig járnék terápiára. De igazság szerint, nem szeretnék többet terápiára járni.

Na meg össze sem férne a munkabeosztásommal.

Az imént emlegetett sértődésveszély egyébként csak azért áll, mert nem bízom meg annyira azokban, akikről szó volna, és akiket ugyan nem bántok, akik közül egyre sem haragszom, de mégis olyan keskeny kis sávon kellene egyensúlyoznom, hogy nem hiszem, hogy képes lennék úgy önteni ki mindent, ami a szívemet nyomja, hogy közben ne bántsam meg vele bárkinek annyira az érzéseit, hogy utólag hosszas magyarázkodásra kényszerüljek.

Hú, de ronda, sokszorosan összetett mondat lett ez is.

Az ilyeneket meg kellene tanulnom kiküszöbölni, ha komolyan azt hiszem magamról, hogy lehet jövőm a könyvszakmában.

De erről most nem beszélünk. Most nincs olyan állapotban az önbizalmam.

Elkiabáltam tegnap ezt az örömködést. Már van is mit csinálnom, nehogy kedvemre olvashassak. Pedig meg is jöttek a könyveim az Amazontól is, szóval igazán lenne mit.

De hát a dolgoknak az a tulajdonságuk, hogy elcsesződnek.

Egyébként hallott már valaha valaki olyan napról, amikor egyszerre csak egy dolog csesződik el? És nem mondjuk fél tucat egyszerre? Vagy az összes?

Csak azért, mert szerintem ez is olyan „a győztes mindent visz” dolog.

Ha valami borul, akkor minden borul.

Még akkor is, hogyha nem nagy dolgokról van szó.

Építgetem a kis körpályát a dominóimból, és tökmindegy, hogy melyik nyomorult dominó dől el elsőnek, mert körbe feldönti az összeset, amit csak ér.

Lehet, hogy meg kellene tanulnom függetleníteni egymástól az áramköreimet.

Dominóköreimet.

Ez már olyan összetett szimbolika, hogy én magam sem értem.

Kérdés, hogy jobb-e nekem ma így, hogy egyszer jól ki akartam bőgni magam, de nem tettem, egyszer meg nem akartam, csak olyan rosszul éreztem magam, hogy sikerült (bár talán az már mind a kettő miatt volt, együttvéve), viszont talán fogok tudni aludni, vagy jobb lenne-e, hogyha az életemet uraló cirka négy-öt dominókarikából kettő fel lenne döntve.

De a dominó tök rossz hasonlat. Mert az egyiket remekül fel lehet építeni újra, neki is kezdtem, és majd holnap folytatom.

De a másikon nagyon nem lehet segíteni.

Az tényleg el van csesződve, pedig amikor a legelső mondatban írtam ugyanezt a kifejezést, akkor még a helyrehozhatóra gondoltam.

Azt hiszem, jobb, ha most befogom a számat, és elmegyek aludni, mert már megint folynak ki a marhaságok a fejemből.

Említettem már, úgy futólag, hogy olvasni akarok?