Poggi.hu

Egy elég szar dolog történt. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy jól fel is szaladt a vérnyomásom. Pedig nem szokott.

Éppen zajlik a Skate Canada, most kell Mao Asadának futnia éppen, ha minden igaz, és én izgatottan várom a pontokat. Szóval zarándoklok fel-alá a lépcsőn, mert odalenn vezetem a táblázatot a pontokról. Hogy ki hol áll. Ilyesmi. És ahogy jövök fel a lépcsőn, véletlenül kinéztem az ablakon a függöny mögött, és azt látom, hogy egy idegen pasi áll az ablak előtt, de úgy értem, hogy közvetlen az ablak előtt, zsebre tett kézzel, és bámul befelé. És jó, hogy túl sok mindent nem láthat, végtére is be van húzva a függöny, de mégis mi a francot csinál az ablakunk előtt hajnali fél egykor?! Brr.

Szóval megálltam az ablakban, és visszabámultam, és kellett látnia, mert idebenn ég a lámpa (és közben futkározott a hideg ezerrel a hátamon), és még csak el se nézett. Bámult rám ezerrel, semmi fejleszegés, máshovanézés, eloldalgás. Semmi. Csak visszanéz. Mintha tök normális dolog lenne egy idegen lakás ablaka alatt – ami megjegyzem, nem utcai, hanem udvari ablak -, és befele bámulni. Hajnali fél egykor.

Szólongattam azt a tökfejű kutyát, de ilyenkor bezzeg nem jönne oda hozzám, megfélemlíteni a bámuló embert. Gyáva kukuc.

Aztán felírtam két pontszámot, és visszamentem megnézni, hogy ott van-e még, és már nem volt. És most kicsit hülyén érzem magam, mert mi van, ha ott se volt, és csak képzeltem az egészet?

De tuti nem képzeltem. Ott állt, bámult befele, és ráadásul volt pofája visszanézni rám. A fenébe vele.

El akarok költözni. Olyan helyre, ahol nem lehet bebámulni az ablakon. Mondjuk valamelyik magas emeletre. Brrr.

Alábbi dolgok vannak:

• Isteni jég volt ma reggel a pályán, úgyhogy le se akartam jönni. Elég kellemetlen izomlázam is van, de hát ez az élet rendje. Lehet, hogy mégsem megyek reggel újra?

• Valami nagyon ronda görcs költözött a gyomromba, úgyhogy aludnom kellene, ugyanis alig bírok ülni. Talán a fekvés jobb. Jól fel is van puffadva a hasam is. Jajnekem.

• Reggel eldöntöm, hogy megyek-e korcsolyázni (azt nem kell eldöntenem, hogy akarok-e, ugyanis akarok), és attól függően marad időm a N.T.H.-tel haladni és/vagy képeslapot gyártani. Mind a kettő sürgős.

És most megyek. Fájok. Jóéjt. (Egyébként is, holnap meg kell várnom az éjfelet, ugyanis akkor kell elkezdeni írni. Jujj, de izgi! :)

Mind a NaNo, mint a NTH terén a szokásos nullás előrehaladást produkáltam. Viszont voltam korcsolyázni. Na? Oké, belátom, elég közepes egyenleg, de hát ez van. Erőtlen, jelleg- és jellemtelen munkakerülő vagyok. Tudom. Mondták már. De persze tudtam azelőtt is. Mégis. Na.

Mindegy, a lényeg az, hogy voltam jégen. Nem mondom, hogy maradéktalanul nagy élmény volt, mert hazudni ugye csúnya dolog. De odafele menni, korival a hátamon, az nagyon jó volt. És átöltözni és kimenni a jégre szintén. A többire viszont egyelőre nem tudok sok jót mondani.

A jég borzalmas. Hepék és hupák, bár főleg hupák, hatalmas mennyiségben. Továbbá voltak gödrök is, amikben állt a víz. A zene hangos volt és idegesítő, és egy nagyon idétlen DJ-t szerváltak az eseményre, aki vagy százszor elszavalta, hogy ő most honnan brekeg éppen. Ez – a brekegés – egyébként nincs kizárva. Mindenesetre idegesített. Ráadásul a pálya kétharmada még le volt zárva. És ehhez képest nagyon sokan voltak. Ráadásul olyan menő-típusok. Akik ezerrel száguldoznak fel-alá a pályán, amivel semmi bajom, hogyha nekik ez a jó. Azzal viszont igenis van bajom, hogy élő akadálypályának (bár lehet, hogy élettelennek) tekintik a másik korcsolyázókat, és össze-vissza bevágnak eléjük, mögéjük, vagy teszem azt, beléjük ütköznek, vagy odébb lökdösik őket. Vagy engem. Ez nagyon is zavar. Én abszolúte belátó vagyok, hogy nekik ez a jó, de ha én mindent megteszek, hogy ne zavarjak másokat, akkor mások is megtehetnének mindent (vagy legalább valamit), hogy ne zavarjanak engem. Ugyanis a pálya csak abban a pillanatban az enyém, amikor egyedül vagyok kinn. Amikor ötvenen vannak kinn, akkor mind az ötvenünké. De néha az a rossz érzésem támadt, hogy rajtam kívül senki nem aggódik a többiek miatt. Ez pedig igen kellemetlenül érint.

De csúnya dolog lenne csupán ezekre a körülményekre fogni, hogy alig voltam kinn egy órát, és lejöttem. Ugyanis volt több másik ok is, amikről inkább én tehetek, mint bárki más. Sötét volt, és hülyén villogtak a lámpák, én pedig alig láttam, ami tökéletes jégen sem segít sokat, de ilyen göcsörtösön végképp nem. Ráadásul nagyon is elpuhult az izomzatom a hosszú nyár alatt, főleg a bokám és a derekam ért hamar a tűrőképessége végére. Úgyhogy egy órát töltöttem csak kinn, miközben megerősödött bennem az elhatározás, hogy maradok a délelőtti korcsolyázásnál, amikor világos van, és amikor hétköznap még tömeg sincsen.

Holnap pedig talán folytatom a takarítást, még a színház előtt.