Az a helyzet, hogy meg vagyok döbbenve magamon. Borzasztóan rosszul állok a NaNo Lighttal, nincs kedvem írni. Ez mondjuk nem baj, meg nem is megdöbbentő, hanem elég természetes dolog. Hogy holnap fordítási határidőm van, és hogy még gyakorlatilag hozzá sem kezdtem a munkához, szintén normális. Már persze az én sztenderd mértékeimhez képest. Standard. Inkább. Azt nem néz ki annyira csúnyán leírva, mint fonetikusan. És mindenki úgy ejti ki, ahogy akarja.
Azzal töltöttem az estémet, hogy olvastam. Régi emaileket, és régi saját blogokat. Ami kicsit nevetséges, de legalább az enyém. Iszonyatosan sokat írtam négy évvel ezelőtt, az az igazság. És fokozottan úgy tűnik, hogy nem voltam épelméjű, és tényleg nagyon rá voltam szorulva, hogy terápiára járjak. Kicsit súlyosabb a dolog, mint amilyenre emlékeztem. Sokszor egészen ijesztőek a tételek, amiket megállapítottam. És nagyon furcsa, és sokszor összefüggéstelen, sőt, érthetetlen a mondatfűzésem. És valóban megfigyelhető az a tendencia, hogy sokszor már másnap sem emlékeztem rá, hogy mit írtam. (Igaz, ez most is fenn áll.)
Az egyetlen, ami megnyugtat, az az, hogy már akkor is izgatott, hogy jó ember vagyok-e, leszek-e, lehetek-e. Mert még mindig jó ember akarok lenni. Arra is rájöttem olvasás közben, hogy tulajdonképpen én gyűlöltem a középiskolát. Gyűlöltem bejárni, dacára annak, hogy voltak emberek, akiket többé-kevésbé szerettem, ezt az egészet utáltam.
És az is jó, hogy rá kell jönnöm, hogy szeretem ezt a nem-iskolás életformát. Nem merem azt mondani, hogy felnőtt életet, mert ez nem az. De az, hogy dolgozni járok, és nem iskolába, az, hogy megvan a lehetőségem, hogy bármikor kiléphessek, hogy gyakorlatilag szabad vagyok, hogy nagykorú vagyok és a magam ura, hogy van saját pénzem, hogy a szabadidőmmel magam rendelkezem, ezek mind csodálatos dolgok.
Nem tehetek róla, azt hiszem, de elgondolkoztam kicsit azon, hogy lehetett-e volna segíteni az akkori magamon, így négy évvel ezelőtt. (Úristen. Már négy évvel ezelőtt is blogoltam. Ez elég rémisztő, nem?) És azt hiszem, hogy néhányan megpróbáltak. És valószínűleg a mostani eszemmel én is megpróbálnám. De ha az akkori magamnak megmondtam volna azokat a dolgokat, amik mostanában foglalkoztatnak, meg segítenek túlélni a mindennapokat (amik ugyan összehasonlítva rózsásak, de persze mégis, mennyire?), mit sem segítenének. Mert ha azt mondom magamnak, mikor 17 vagyok, hogy csak én vagyok felelős azért, hogy hogyan érzem magam, és hogy ha boldog akarok lenni, akkor az is lehetek, akkor jól letorkolom a 21 éves magamat, hogy ez hazugság és önáltatás, és persze valahol az is.
És azért az is vicces, hogy azoknak a dolgoknak a legnagyobb része, amik igazán hatással voltak rám, még egyáltalán nem történtek meg. Apám még velünk élt. Még nem tudtam, hogy könyves leszek. Se azt, hogy fordító. Pedig előttem volt a lehetőség, elég élesen kirajzolódott, de nem láttam meg. S. még csak alakult. B. még csak a nagyon távoli jövőben. Még azt hittem, egyetemre megyek. Akkor még éppen csak elveszítettem a legjobb barátomat, legfőbb támogatómat, az elsőt, aki szeretett, az elsőt, aki azt hiszem, meglátta, hogy ki lehetek egyszer, és ezért cserébe elviselte azt, aki voltam, elveszítettem madrAPUrt.
Akkoriban nem volt jövőm. Azt hiszem, nem is nagyon tudtam, hogy lesznek majd másik napok, lesznek újabb évek, lesznek olyan időszakok, amikor az iskola, a pályaválasztás, a sok baromság mind a múlt lesz. Még nem tudtam, hogy semmi nem szól örökre.
És nagyon jó, hogy ezeket már tudom. Hogy bevallhatom magamnak, hogy bármennyire is szeretek tudni, és számomra érdekes dolgokat tanulni, annyira gyűlöltem az iskolát. Hogy beismerhetem, hogy soha nem voltam egy különösebben ügyes fotós, bár igaz, a négy év gimnázium alatt elég sokat fejlődtem. De leginkább azért fotóztam, mert valami olyasmit akartam csinálni, ami csak az enyém.
Beismerhetek magamnak egy csomó olyan tulajdonságot és vágyat, amiket soha nem mertem volna kimondani, mert cikinek éreztem, vagy mert tudtam, hogy kinevetnének érte, félreértenék, és főleg azért nem, mert egy jelentős részével még csak nem is voltam tisztában.
Amikor magyarórákon félhangosan mondtam dolgokat, azt nem szégyenlősségből mondtam halkan, hanem azért, mert nem az osztálynak szántam, csak Wendynek (aki az osztályfőnököm volt), mert csak az ő elismerésére vágytam. Ha egy tanárnak kedvence lehettem, ha kicsit más lehettem, mint a többiek – és mindegy, hogy miben, csak valamiben – akkor jól éreztem magam. Hogyha kicsit eltávolíthattam magam a csoport többi tagjától, akkor azáltal kaptam valami önazonosságot. És bár kínlódtam közben, hogy nem tartozom sehová, mindig is nagyon igyekeztem különbözni.
És még ma is az motivál, hogy elismerjenek. Hogy megdicsérjenek, hogy kiutalják a piros pontokat, hogy mások keze alá dolgozhassak, hogy valami olyasmit csináljak, ami később mások dolgát megkönnyíti, meg ilyesmi.
Szeretném tudni, mit láttak bennem azok, akik barátomnak szegődtek akkoriban. És igazán kíváncsi vagyok, hogy ki mit gondolt rólam. De félek, hogy soha senki nem fogja bevallani, hogy ha meg is kérdezem, hogy milyen voltam, nem fogok őszinte válaszokat kapni. Pedig igazán, és komolyan szeretném.
Néha kicsit várom, hogy majd valaki jól kioszt, hogy mennyire el vagyok foglalva magammal. De szükségét érzem, hogy kifejlesszek valamiféle önazonosságot és önismeretet, tudni akarom az okaimat, indokaimat, működési mechanizmusaimat, és meg akarok tanulni végre őszinte lenni magamhoz. És ha ez azzal jár, hogy magamat elemzem, és régi fájdalmas blogokat olvasok, akkor ezt fogom tenni.
Mindenesetre most kicsit megijedtem ettől az egésztől. Ettől a tizenhét éves poggitól. Még őrültebb és elmebetegebb, mint most vagyok. És az a legrosszabb az egészben, hogy teljesen normálisnak hittem magam. Nem is nagyon láttam be, hogy terápiára kell járnom. Ezzel az erővel – gondoltam – bárki járhatna. Kicsit szerencse, hogy már nem ő vagyok.
*a szerkesztő jegyzete: Azt gondolom, nem ok nélkül félek visszafelé haladni az időben, szembesülni a régi önmagammal.
