Kitört a NaNoWriMo, és el se tudom mondani, hogy ennek mennyire tudok örülni. Az első napot 3339 szóval zártam, és ezzel fölöttébb elégedett vagyok. A színes-szagos grafikonkészítő program szerint ha ebben az ütemben haladok, november 14-én átszakítom a célszalagot. Ez persze nem valószínű, de nem baj. Mindenesetre élvezem a dolgot, eddig jól állok, kezdem megszeretni a főszereplőmet, aki pedig kezdi megtalálni a saját hangját, ami végre különbözik az enyémtől. Talán. Egy kicsit. Jó lesz, érzem. Aki nem hiszi, járjon utána, két helyen két különböző részletet is lehet találni ebből a 3339 szóból, csak kicsit keresgélni kell. Még csak nem is sokat.
Holnap reggel, ha nem fog szakadni az eső (vagy a hó) elmegyek korizni. Most egyedül. Ahhoz van kedvem. Aztán takarítok meg írok, mert ezekhez is van kedvem. Csupa jó dolgot fogok csinálni. És eldöntöm, hogy elmegyek-e a hétvégén iskolába. Nincs nagy kedvem, és igénylem a pihenést. Kicsit olyan már megint, mint a gimi volt, amikor bármit kitalálnék inkább, csak iskolába ne kelljen menni. Ez pedig nem jelenthet jót, de még igyekszem beszélni az igen makacs és ostoba fejemmel. Van egy olyan érzésem, hogy ha feladom ezt a főiskolát most, és az első (?) nehézségeknél megfutamodom, akkor soha többet nem fogok belekezdeni már. Ha csak akkor nem, amikor GYES-en leszek. Szerintem még akkor is több ideje van valakinek, mint nekem most. Most úgy érzem, hogy egy fenékkel – legyen bármekkora is – nem tudok ennyi lovat megülni. Szelektálni kell. Néha remegve gondolok arra, hogy mi lenne velem, ha élne még a Mézesfalás*. Nem mondom, hogy örülök, hogy elpusztult, de olyan nagyon azért nem érint fájdalmasan. A Czikornyai és Patza* pusztulása igen, az fáj. De hát majd csak lesz valahogy. Most pont benne vagyok, és tudom, hogy annyira nem nehéz és macerás dolog egy új menüpontot beilleszteni oda balra. Csak régen csináltam már ilyesmit.
Azon gondolkozom, hogy illendő-e azt mondani, hogy jó volt kimenni a temetőbe. Vittünk virágot meg mécsest a dédnagyszüleim, a nagypapám sógora és a nagypapám sírjára. Nagypapámból nem sokra emlékszem, ha fényképeket nézegetek, felismerem, de magamtól nem tudnám felidézni az arcát. Nyolcéves voltam, mikor elment, tehát nem voltam már olyan nagyon kicsi, de mégsem emlékszem rá. De a fát a sírján meg szoktam simogatni. Pár évvel ezelőtt nagyon dühös voltam a temetőkre, és ideges, és indulatos, és pánikrohamom támadt tőle. Azóta elnézőbb vagyok velük és magammal szemben is. Nem érdekel, hogy mások hogyan gondozzák szeretteik sírjait. Nem érdekel, hogy mi a megemlékezés „helyes” módja. Azt hiszem, nagyon sok minden van, ami mindegy. Nem mindegy-mindegy, csak amolyan mindegyféle. Hogy most virágot vagy koszorút viszünk-e, hogy amikor másik emberek mellett elmegyünk, akik olyasmiket mondanak, hogy „hova tetted a kibaszott mécseseket”, akkor nincs semmi rossz abban, ha belemosolygok a sötétbe. Nem hiszem, hogy a megboldogult szeretteink haragudnának érte, ha nem csak kisírt szemmel és megrendülve látogatnánk meg őket. Szeretem a temetőt mindenszentekkor, na meg halottak napján. Persze, mindenkinek gondolnia illik a halottaira az év minden áldott napján, de mégiscsak szép, amikor ilyenkor mindenki gondol rájuk, és mindenki egyszerre.
A temető előtt voltunk fenn nagyszüleimnél is. Kicsit szomorú dolog őket is meglátogatni. Azonnal felélénkülnek, amikor valaki meglátogatja őket. Kicsit olyanok, akik csak akkor élnek, amikor valaki odamegy hozzájuk. A kamra tele van édességgel és rágcsálnivalóval, mindig valami oda van készítve, hátha valaki beugrik. Imádják egymást, tényleg, és bár nem sokat beszélnek – ami nem meglepő, mert 50 év után azt hiszem, tényleg nincs már nagyon mondanivalójuk egymásnak -, de majd belepusztulnak, ha egymás nélkül kell lenniük. Kedvesek. Szeretem őket. És ahányszor eljövök, mindig tudom, hogy gyakrabban kéne meglátogatnom őket. És bizony így, halottak napja környékén bizony pontosan tudom, hogy főiskolás bármikor lehetek még, arra mindig szakíthatok időt, és korcsolyázni is lesz még sok telem, NaNoWriMo is lesz minden évben, de ki tudja, hogy nagyszüleim hány évig vannak még.
Holnap reggel kimegyek korcsolyázni, és megtalálom azt a helyet, ahonnan minden hónap első szabadnapján fotózni fogok. A Körönd körülre gondoltam, ahonnan jól be lehet látni az Andrássyt, és talán már a Hősök tere is látszik. Majd még kitalálom. (A mai nap azért nem volt a hónap első szabadnapja, mert ma ünnepnap van.)
Hát, ilyesmi dolgok vannak. És most megyek aludni. Az ágyban majd még kitalálom, hogy mi történjen holnap a regényemben. Kell találnom valami apró eseményt, amit be lehet illeszteni január vége és április vége közé. Április végére van eseményem, van május elejére, május végére, június elejére is, sőt, van július elejére is. De az a januártól áprilisig időszak túl hosszú, oda valami még kell. Amúgy meg szükségem van egy jó pasinak való névre. Egy pasi már van, akibe a főhősnő halálosan szerelmes, de ő majd jól ki fog szúrni vele, mert ő egy görény. De kell majd egy kedves fiú is, egy tökéletes mintapéldány, neki keresek nevet. Lehetőség szerint olyant, amilyen nevű egyént nem ismerek, vagy nem ismerek túl jól, vagy elég régen ahhoz, hogy a neve és a személyisége összeforrjon. És lehetőleg olyan név se legyen, ami a Magányos fákban van már. Kivéve, hogy a Magányos fáknak vagy 50 fős szereposztása van. Szóval akinek van ötlete valamilyen tavaszias cselekményre, vagy jó pasinevet tud, ne tartsa magában. A fórum mindenki előtt nyitva áll. Kösz :)
ps: az egyik szereplőnek Vonnegut születésnapját ajándékoztam, kettő másiknak pedig Paul Simonét. Ez kóros? Art Garfunkelt nem adtam még senkinek. Talán majd a tökéletes pasinak, de lehet, hogy ő Johnny Deppét kapja. Hm.
*a szerkesztő jegyzete: Azoknak, akik nem tudnák, a Mézesfalás magyar Harry Potter-weblap volt, a Cz&P pedig az ottani könyvajánló rovatom.