Miért van az, hogy amikor a dolgok már majdnem teljesen jól működnek, akkor hipp-hopp valami mindig elromlik? Még írni sincs se kedvem se erőm. Vicces módon ehhez a máskor túléléshez nélkülözhetetlen folyamatra is erőnek erejével kell rákényszerítenem magam, abban a reményben, hogy ettől esetleg jobb lesz – pedig nem látok rá sok reményt.
Az elsődleges problémám az, hogy nem is egészen tudom, hogy pontosan mi a bajom, és az az érzésem van, hogy ha most elkezdenék okokat keresni, akkor vagy elterelném a saját gyanakvásomat némi ügyesen kitalált ürüggyel és kifogással, vagy pedig valami olyasmire bukkannék, amit nem szívesen látnék be. Úgyhogy kínlódom és utálatos vagyok, mert ilyen a természetem. Pfuj. Nem mondom, hogy utálom magam, mert egyrészt túlságosan is divatos mostanában ilyesmit mondani, másrészt pedig nem lenne igaz. De az azért igaz, hogy undorítónak és idétlennek találom a viselkedésemet. Ezt azért szabad, szerintem. Talán pont aktuális az ehavi bömbölés, amit azt hiszem minden nőnek, de ha nem is mindegyiknek, akkor az olyan lelki alkatúaknak, mint én, kötelezővé kéne tenni. Jót tesz. Csak annyira még nem érzem magam nyomorultul.
Tulajdonképp egy csomó minden történt a héten. Munka is volt, bár nem túl sok, szabadidőm meg tényleg nagyon kevés. Azt máris elmesélem, hogy egy hét kihagyás után is gyilkos dolog visszatérni az űrhajó fedélzetére. Nem elég, hogy néha sokkal kisebbnek, néha pedig sokkal nagyobbnak tűnik a tér, mind amilyenre emlékszem, idegen és különös textúrájú is, ráadásul egy ideig olyan, mintha csak álmomban jártam volna még arra, és a légkonditól például teljesen jól elszoktam. Meg a kollégáktól. Meg a vevőktől. Meg az ilyesfajta sorsnehezítő dolgoktól. Na nem mintha nem rázódtam volna vissza, épp csak idő kellett hozzá, és tulajdonképpen zökkenőmentesen történt. Eltekintve néhány hisztirohamtól.
Ami meglepett. Nem hisztispicsaként ismertem magam. Ami viszont méginkább meglepett, az az, hogy hisztizéssel sokkal több mindent el lehet érni, mintha szép szóval kérek. Ha józanul azt mondom, hogy ez meg ez nem jó, akkor arra rábólintanak, és kész. Ha hisztizek, visítok, csapkodok és indulatoskodom, akkor azonnal kerül valami megoldás. Fene se érti ezt. Olyan helyzet, mint amikor a nagyon hisztis és dühös vevőnek teszünk engedményeket, csak nehogy beleírjon a panaszkönyvbe, viszont a kedves, józan és udvarias vevőnek nem adjuk meg ugyanazokat a lehetőségeket. Whatever.
Szóval nem volt jó visszazökkenni a pletykás és munkaimitáló hétköznapokba. De hát túléltem, mert ilyen strapabíró és erős személyiségnek mutatom magam. Hátha valaki beveszi. [Kéne valami jobb, estibb zenét keresni, de most fogadalmat tettem, hogy összesen 15 szám mehet végig, és azokat mind meghallgatom végig, és utána megyek aludni. Nem mintha lenne egy ilyen fogadalomnak értelme, de akkor is – az ígéret, az ígéret. Bár tulajdonképpen ez sem rossz, csak mondjuk inkább hallgatnám napközben melóhelyen, és akkor nem aludnánk el tőle. De itthon, hajnali fél 1 körül nem a legjobb. (Megjegyzem, a Könyvesbolt-mix 2 egyáltalán nem lett olyan ütős, mint az 1, pedig tök büszke voltam rá, amíg fel nem avattuk. Kár érte.) Szóval. A pletykás kollégák a világraszóló kíváncsiságukkal kitesznek magukért, és az őrületbe kergetnek. Meg szerintem legalább ketten össze is esküdtek ellenem, és direkt olyan spontánnak tűnő kijelentéseket tesznek, amiket nagyon megbántanak. Talán paranoiás vagyok, de az említett érintett kollégákból simán kinézem.
Miért van az, hogy együtt aludni valakivel annyira jó? Nem, nem virágnyelv ez, konkrétan az együtt alvásra gondolok. Annyira vágyom valakinek a testi közelségére… és nem egy bizonyos Valakiről van most szó, hanem tényleg „csak” egy valakiről. Aki hajlandó lenne együtt aludni velem. Az a vicces, hogy olyanok kapcsán is feltámad bennem a vágy az együtt alvásra, akikkel soha semmiféle közelebbi testi kontaktusba nem lépnék egyébként. pedig az együtt alvás tulajdonképpen elég intim aktus, és mégis. Fene se érti, de az biztos, hogy nagyon jó volna most már egyszer valakivel menni aludni. Valakivel, aki nem a macskám. Ő is remek hálótárs, de azért mégiscsak… hát, csak más faj. Összebújva akarok aludni valakivel. És nem úgy, mint a Jóbarátokban, ahogy Ross „átforgatja” Rachelt. Hanem úgy tényleg. Úgy együtt együtt.
Fruzsika visszatért hozzám. Na nem ma, hanem lassan egy hete. A bébicsősz-egércsősz kedves természetű Hosszú belátogatott a boltba, egyik kezében egy egérbefőttel, a másikban egy kék-narancssárga („kék és narancssárga színekbe öltözik…”) ketreccel. Én pedig amint jelét vettem az érkezésének, szárnyra kaptam, és a nyakába repültem. Amivel nem tudom, melyikünket hoztam nagyobb zavarba, de előfordulhat, hogy mégiscsak saját magamat. Mondjuk az volt a szerencse, hogy bár mindenki tette a megjegyzéseket, hogy „nézd a Pankát, hogy örül”, a jelenséget – remélem – teljességgel betudták az egeremnek. Nem mintha nem örültem volna nagyon szegény Fruzsimadárnak is. Tényleg. Csak éppen annyira örültem, és annyira zavarba is jöttem, és annyira hülyének éreztem magam, hogy nem nagyon tudtam mást csinálni, mint vigyorogni mint a vadalma, és mert bőgni lett volna kedvem, meg az ég világon mindent elmondani, addig beszélni, amíg csak élek, vagy bármit csinálni, csak hogy az a pillanat örökké tartson. Aztán amikor mégsem tartott örökké, akkor kedvem lett volna elbújni és ehelyett örökké bőgni, de büszkén állíthatom, hogy megálltam, és kibírtam. És még beszélgettünk is. Na nem sokat.
– Na jó, kapsz egy puszit, hogy ne legyél…
– Még jobban?
*mosoly* (a világ legszebb mosolya…)
Jó kis beszélgetés, mi? Ej, szánalmas, tizenkevés éves, rózsaszínregény-főszereplő kiscsajnak érzem magam. Csak éppen a tizenkevés éveseknek szóló rózsaszínregényekben mindig tudom, hogy lesz hepiend. Jelen esetben viszont fogalmam sincs róla. És ez bizony nem túl kellemes. Sőt.
Most már bevallhatom, miért is ne? Ez az epizód volt, amit valamiképpen meg is akartam örökíteni, de féltem, hogy nem menne, és hogy valami olyan szentimentális zagyvaság sülne ki belőle, ami tényleg ki is sült, és hogy pont ugyanúgy elérzékenyülnék csak a puszta emlékezéstől is, ahogyan el is érzékenyültem. Franc már belém.
Tartottam barátnős napot is. Meg World Jup Dayt is. Mindkettőt egyszerre. Majd rövidesen kiderül, hogy a WJD sikeres volt-e. A barátnő-nap az volt. Néztünk mozit, dögös Johnny Deppet lábujjakkal a nyakában, és Orlando Bloom meztelen felsőtestét, meg Keira Knightley-t, aki olyan buta, hogy nem tudja a két dögös pasi közül a dögösebbet választani. Nem mondom, hogy Orlando Bloom nem jó hapsi, de hát hol van ő egy Johnny Depphez képest? A film jó. Teljesen zagyva, nincs benne semmi különösebb történet, tele van logikátlan eseményekkel, nincsenek összefüggések és értelmes dolgoknak is híján van. De látványos, a zene szenzációs (még mindig) és Johnny Depp dögös. Mi kell még egy jó filmhez? Az a vicces, hogy az első Karib-tenger 2003-ban volt (most néztem meg az IMDbn), pedig úgy rémlik, mintha most lett volna nemrég. De hát jó ideje nem működik már az időérzékem. Az viszont biztos, hogy meg fogom nézni a 3. részt is, mert bár tudom, hogy Johnny Depp természetesen visszakerül a világ végéről a Gyönggyel együtt, azt azért látni akarom, hogy kik és hogyan és milyen zenére kardoznak érte. És úgy egyébként, nem utolsó sorban, hallani akarom még néhányszor, hogy „Oh, bugger!”
És volt strandolós nap is. Például ma. Meg holnap is az lesz. De erről most nem nagyon tudok meg nem is nagyon akarok mesélni. Mert vannak egyes bizonytalan pontok, amiknek van közük a pillanatnyi kritikán aluli hangulatomhoz. Bár tulajdonképpen nem is a strandolásnak. Addig minden oké volt. Tényleg. A víz is, a nap is, a társaság is, és még az is, hogy hűtlennek éreztem magam, holott jelen kontextusban nincs is értelme a hűségnek. Akkor is. Semmi sem stimmel körülöttem, jobb lenne talán, ha ezt lassan megszoknám. De mi van, ha soha nem fogom tudni megszokni? Mi van, ha soha nem leszek képes beletörődni, hogy nekem kell a saját testembe bezárva végigélni ezt az életet??
Nekikezdtem újra a 15-dalos tesztnek. Talán annak az eredményei is igazolják, hogy mennyire nem vagyok beszámítható. Nem is merek eredményeket mutatni. Vagy merjek? Nem merek. De, merek. De nem. Mert nem. Mert olyan csalás az egész. Az egyetlen jó, aminek örülök, az az, hogy a szerelmi életem éppen valami jó irányt vett (I’m into something good). De ami az életvitelemet illeti, ott már semmi jóval nem kecsegtetnek, állítólag álmodozom (Your current theme song is „Daydream beleiver”), a temetésem pedig teljességgel mindennapi esemény (They shall play „Everyday” on your funeral). A többi hasznavehetetlen dologról meg tényleg nem is érdemes szót ejteni. Az életemre vonatkozó legjobb tanács az, hogy citromfa („Lemon tree” is a good advice for you) és az életemmel legjobb volna, ha nem is tudom mit kezdenék, talán halandzsáznék. (You should do „Do wah diddy” with your life). Ja és a hülye pasikat szeretem. (Something stupid). Ezt legalább tudtam. Klassz? Odavagyok.
Menjen mindenki a fenébe. Én meg megyek aludni.
*a szerkesztő jegyzete: Szerencsére ilyesmi csak a régi blogban történt. Remélhetőleg a WP nem engedi, hogy lezáratlan parancsot felejtsek egy bejegyzésben.