Poggi.hu

Túl sok minden kavarog a fejemben. Ha mindet leírnám – és egy órája még ez volt feltett szándékom -, szép hosszú bejegyzés kerekedne belőle. Most nem tudom, mik a szándékaim. Talán egy bögre kakaó, mondjuk. Esetleg. De gondolatokat leírni? Ezt még nem tudom.

Gondolkoztam a szerelemről, összetartozásról, önzésről, jövőről, reményekről, lehetőségekről, őszinteségről, becsületről és hűségről, magányról, jóindulatról, féltékenységről, birtoklásról, fájdalomról, álmokról, rajongásról és elutasításról, tervekről, munkáról, emberekről, és ki tudja, miféle dolgokról még. Blogról, nyilvánosságról, magamutogatásról.

Ennek már egy órája. Akkor jöttem haza ma másodszor. Amikor először hazajöttem, úgy éreztem, hogy túl sok a bennem felgyülemlett érzés, jó is meg nemjó is, és hogy olyan jó volt odakint az idő, meg kellemes este volt, hát zsebre vágtam a telefont, és elmentem sétálni meg hintázni meg nézni meg gondolkozni.

Ez volt a terv, és ezt is valósítottam meg. És amikor mintegy egy órája visszaértem, azt hittem, mindent le fogok írni. Kivéve, hogy tudom, hogy képtelen lennék egy élet alatt leírni mindent, amit egy óra alatt gondolok. Hát ezért nem kezdek bele most sem. Ezért nem fogok talán soha belekezdeni.

És még egyszer arra is rá kell jönnöm, hogy tényleg annyira különbözöm-e a legtöbb embertől, mint amennyire úgy tűnik, hogy különbözöm. És meg kell tudnom, hogy ez jó-e nekem.

Egy vadidegen ember azt mondta nekem ma éjjel az utcán, hogy ne legyek szomorú, mert szép az este, és szép vagyok én is. Kedves tőle. Köszönöm. Nagy szükségem volt ezekre a szavakra így, ma éjjel. Még akkor is, hogyha tudom, hogy nem vagyok különösebben szép, bármennyire igyekszem is. Még jó, hogy az esti fények jól állnak. Azok mondjuk szinte mindenkinek jól állnak.

Fáj a fejem. Egyre álmosabb vagyok. És egyre inkább kikívánkozik belőlem mindaz, amit ma nem tudok, és nem is akarok elmesélni. Azok a gondolatok, amiknek a témáit is az imént egy bekezdésen keresztül soroltam. Most nem. Talán, majd ha kicsit több időm, és kicsit több életkedvem lesz. Amikor nem lesz billentyűzetundorom, amikor kicsit jobban fogok állni a fordításokkal és egyéb szöveges feladataimmal.

Majd.

Vuhúúú! Egy nap, amire egy csomó mindent terveztem, és (szinte) semmit sem vittem közülük véghez. A napi programomban szereplő, „munka” címkével jelölhető elfoglaltságokat egy az egyben kihagytam. Hasonlóképpen cselekedtem a „feladat” címszóval megjelölhetőkkel is. Ezek után mi maradt? Mármint ha a takarítás, a fordítás, a másik fordítás, a könyvajánlás mind kiesett? Képeztem szívecske alakú foltokat a szoknyámra, majd minden szükséges alkatrésszel felszerelkezve elindultam nagyszüleimhez, hogy rávegyem nagyanyámat a szakadt fenekű szoknya és a szívecske alakú foltok pároztatására. Nem volt könnyű feladat, mert a családom idősebb tagjainak erkölcsről alkotott elképzeléseibe nem igazán fér bele, hogy a húsz éves unokájuk egy irdatlan nagy szívecskével a fenekén járkáljon… ki érti, miért.

Rózsaszín neccharisnyát nem árulnak a 100 Ft-os boltban, a Calzedoniában pedig van ugyan, de 1600 Ft. Kellene találni valami 4-500 Ft körüli átmenetet. Mert azért ez nevetséges. Szóval egy ideig még nem lesz rózsaszín neccharisnyám. Ha másképp nem megy, majd veszek a százforintosban fehéret, és befestem.

Ami még elkönyvelhető a naplopásom és munkakerülésem javára, az az, hogy sütöttem palacsintát. Hogy legalább az legyen. És vettem a macskának is ennivalót, bizony.

Csak sajnos mindez mit sem változtat azon, hogy nem takarítottam, nem fordítottam, nem másik fordítottam, és nem könyvajánlottam. És hogy vasárnapig ezekre nem is fogok tudni sort keríteni, még ha akarok se. És még mindig nincs meg a két piros jegyzetfüzet közül az egyik sem.

És nem tudok ma sem írni. Sajnos.