#558

Piros leszek ma, érzem. Piros a bugyim, a pólóm, a harisnyám, és epret eszem reggelire.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#557

Néha, miközben blogot írok, egészen meztelennek érzem magam. Még meztelenebbnek, mint amikor a tükör előtt méregetem kritikus szemmel a körvonalaimat.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

2006.04.20.

Iszonyatosan sokat beszéltem ma. Mindenféle személyes témákról is, ráadásul lényegében vadidegeneknek. Elég zavarba ejtő, ha így belegondolok. Még szerencse, hogy rengeteg, sokszor személyes témájú beszédet hallgattam ma másoktól, lényegében vadidegenektől. Ettől talán kicsit kevésbé érzem nagyon kínosan magam. Talán. Kicsit kevésbé. Az a baj, hogy ha zavarba jövök, vagy csak kínos kezd lenni a csend, akkor nekiállok beszélni, és csak beszélek, beszélek, beszélek, akár hülyeséget, akár nem, de többnyire igen. Pedig tulajdonképpen még kínosabb, de… képtelen vagyok csendben maradni. Nem megy. Annyira szeretek odafigyelni emberekre, és meghallgatni őket, és megjegyezni minden apróságot, amit csak mondanak, és egyáltalán… és sokszor valamelyik felettes énem nem hagyja, hogy így legyen, és küszködik, hogy elmondhassa a magáét. Azt hiszem, valahol az a nyitja, hogy nagyon szeretnék reakciókat kiváltani az emberekből. Hogy nevessenek. Hogy örüljenek. Hogy szeressenek. Buta elképzelés, és nem is ez a módja. Mégis így van. És még van, aki megkérdezi, hogy miért is hiszem, hogy nem vagyok ura önmagamnak.

Miért hiszi bárki is azt, kérdem én, hogy ura önmagának?

Persze általánosítani csúnya dolog. És nem is tudományos.

Iszonyatos izomlázam volt ma egész nap. Méghozzá főként olyan testrészeimben, ahol sejtelmem sem volt róla, hogy vannak izmok. Ijesztő belegondolni, hogy utoljára csaknem egy évvel ezelőtt tornáztam úgy komolyan. Nem baj, most majd gyakrabban fogok. Szerintem elég hamar bele is fogok majd jönni. És nem leszek ilyen nyomorék, mint ma, amikor ha csak megmozdultam is, majd szétszakadtak a tagjaim. Mindegyik a maga útjára. Az a terv, hogy mindenféle tornát kipróbálunk, amit csak ebben a teremben kínálnak. Már voltunk az alakformálás nevű órán, héftőn pedig valószínűleg a jazz-tréning nevűre megyünk. Tiszta izgalom. Legalábbis én kíváncsi vagyok rá. Tulajdonképpen még nem jöttem rá, hogy mi benne az élvezet, de valami jó csak van benne, hogy még akkor is csinálod ugyanazt a rettenetes gyakorlatot, amikor már a beled kilóg, és biztos vagy benne, hogy nem bírod tovább csinálni. Ezért kell a csoport. Ezért nem lehet egyedül. Mert ott van az instruktor, aki mondja, hogy csináld, ne add fel, ne hagyd abba, magasabbra, erősebben, és még kétszer nyolcat. És ott vannak a többiek is, akiket ugyan nem ismersz, de együtt nyögnek veled. Ez már majdnem olyan, mint tartozni valahova :)

Aludni kéne rövidesen. Reggel dolgozóba kell menni, és még a kisegér alatt is ki kéne cserélni az almot. A macskáét is ki kellene cserélni, csak az a baj, hogy nincs tiszta, ma este pedig, mikor próbáltam hazakeveredni, már semmi alkalmas macskaalom-vásárló hely nem volt nyitva. Persze ki az a hülye, aki este háromnegyed tízkor akar nagy zsák macskaalmot venni? Már persze rajtam kívül. A fizikális elfáradásomról mindenesetre gondoskodott a torna este, és a mai nap. A szellemiről a kedves vevők, és Vonnegut bácsi. Az érzelmi lemerülésre Hetedik Mennyországot alkalmaztam, alacsony dózisban, de hatékonyan. Megnéztem a legelső részt. Valami dán, vagy talán valamilyen más skandináv nyelvű tévéből vették fel, ahol volt annyi eszük a tévéseknek, hogy felirattal adták. Itthon bezzeg nem adnak semmit sem feliratosan. A tévében legalábbis szinte soha. A Jézus Krisztus Szupersztár meg a Hair azt hiszem minden, amit valaha is láttam tévében felirattal. Talán még az Oz, a csodák csodáját is, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre ez jó volt így, és bár nem tudtam teljesen függetleníteni magam a felirattól, nem is kínlódtam vele, hogy kiolvassam. Miért is próbálkoztam volna, ugye. Holnap majd a harmadik évadból nézek részt. Most épp olyant találtam. Tegnap az éppen futó 10. évad hétfőn vetített részét néztem. De az az igazság, hogy súlyosan úgy tűnik, hogy tényleg ellaposodott mostanra. Azok az első részek, meg még azok a részek is, amik januárban meg februárban voltak, nagyon nézhetőek és kellemesek voltak. Amikor már most vannak… hát nem tudom. Olyan semmilyenek. Az más kérdés, hogy ennek ellenére megnézem, na de mégis.

Mindenfélén töröm a fejem. Változtatni akarok. Változtatni akarok a külsőmön, a belsőmön, a „szobámon”, a gépemen, mindenen. Vannak ötleteim. Majd talán mesélek róluk. Talán nem. Mit tudom én. Az biztos, hogy valamit csinálni kell a hajammal. Valamit csinálni kell a testem egyes alkatrészeinek furcsa formáival. Valamit csinálni kell a kuckóm rettenetes térkihasználásával, és a terjeszkedő rendetlenséggel. Valamit, egész egyszerűen valamit csinálni kell.

Mondjuk aludni most. De egyébként is.

Napok óta például kifejezetten munkaundorom, sőt, munkakerülési vágyam van. Rohangálni és dolgokat csinálni szeretek. De ha csak ránézek egy listára, kiráz a hideg. Na persze a lista típusától függően. Persze, amire megkérnek, megcsinálom, nem ez a probléma. Egyszerűen csak…. nemtudom. Talán a tavasz. Talán a kimerültség. Nem a mindennapos, hanem a halmozódó fáradtság. A szétzilált hétvégéim, hogy csak kéthetente van két pihenőnapom, és hogy minden második héten „rossz szombatom” van… most is majd beleszakad a szívem, hogy az év legnagyobb bulija, az év legjobb ünnepe zajlik ezerrel, és én ahelyett, hogy ott dorbézolnék a Könyvfesztiválon és elszórnám minden pénzemet, ácsorgok a műanyagfényben, műanyaglevegőben, és kiszolgálom a plázatömeget. Nem arról van szó, hogy mindezt nem szeretem, és nem csinálom szívesen. Csak most kicsit csömöröm van, kicsit magányos vagyok, és nagyon szeretnék inkább a Fesztiválon lenni.

És már megint nagyon, nagyon, nagyon rá vagyok szorulva egy ölelésre. Már megint nagyon régen nem ölelt meg senki, úgy rendesen. Pedig nekem arra szükségem van. Nem mindig, nem állandóan, és nem rendszeresen, de alkalmanként, megfelelő hangulatban azért igen. Tulajdonképpen egészen gyakran. Érintésre. Simogatásra. Ölelésre. Szükségem van nagy nevetésekre, lelkizős és nemlelkizős, gúnyolódós és nem gúnyolódós beszélgetésekre, verbális kapcsolatra is, de… igénylem az öleléseket. Nem tudom, miféle receptorok vannak a hátamban, amik a nagy és erős lapátkezek érintésére ennyire jól reagálnak, és nem tudom, miféle idegsejtek utasítják az agyalapi mirigyemet miféle hormonok és „más veszélyes vegyszerek” véráramomba bocsátásáról, de az biztos, hogy ez a bizonyos vegyi anyagot, amire ennyire vágyom egy ölelésen kívül semmi mástól nem kapom meg. És most kínoz az elvonás.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#556

Tizenöt órával közelebb vagyok a halálom pillanatához, mint voltam reggel, mikor fölkeltem. Bármikor következzék is be.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

2006.04.19.

Azon töröm a fejem, hogy melyik kifejezés volna alkalmas arra, hogy a lehető legpontosabban leírjam vele a pillanatnyi lelki- és fizikai állapotomat. A kimerültség egészen közel áll az igazsághoz, de valahogy nem teljesen igaz.

Hiába, aki képes arra, hogy valamit, ami néhány szóval is elmondható lenne, sok száz mondatban fejtsen ki, az minden bizonnyal más rémtettekre is képes. Én pedig nem elég, hogy képes vagyok rá, hanem tulajdonképpen csak erre vagyok alkalmas. Nem tudom röviden, tömören, velősen és értelmesen kifejezni magam. Ahelyett, hogy leírnám azt, hogy „kimerült és elcsigázott vagyok”, ami még barátok közt is legfeljebb négy szó, vélhetőleg egy egész hosszú bejegyzést fogok szentelni annak, hogy mi minden történt velem ma, ami a jelenlegi lelkiállapotomhoz vezetett, és a végére sem fogja senki sem megtudni, hogy tulajdonképpen mit is akarok ezzel az egésszel mondani. Valószínűleg azért, mert nem akarok ezzel az egésszel semmit sem mondani, na de mégis.

Igazából meggyőződésem, hogy vagy a csillagok állása, vagy az időjárás és a frontok, vagy a légnyomás, vagy a bioritmusom, vagy valami felsőbb hatalom keze volt a mai napban. Mert valahogy minden félresikerült, vagy ha nem is minden, a nap számottevő részében a dolgok számottevő többsége igen. Festettem ugye szombat este azt a bizonyos tojást, ami ugyan nem lett olyan, mint amilyennek megálmodtam, de azért elfogadható. Nos, sikerült épségben megőriznem, a macskától megkímélnem (aki tavaly bizony sikeresen leborított az asztalról és összetört vagy két tucat húsvéti tojást, és kénytelenek voltunk újakat festeni), és még a táskámban is túlélte a BKV-t. Hogy mit nem élt túl? Azt, hogy betettem a szekrényembe, ahonnan egy jól irányzott, a tojásokra annyira jellemző gördülő mozgássorral levetette magát, és súlyos ramponáltsági állapotba került. Vagy, mondjuk azt, hogy térhatású márványozott mintára tett szert.

Egyébként elmulasztottam reggelizni. Nem jutott eszembe, és mire észbe kaptam, addigra már nem volt idom vásárolni, a hűtőben pedig nem volt más, csak téliszalámi. Ami a semminél ugyan jobb, de ennyire nem voltam éhes. Bár volt eper is. De mostanában haragszom az eperre. Szeretem, finom, mindig is szerettem, de mostanában veszített a hiteléből, a sonkás szendvicskrémmel és a kakaóval egyetemben. Kösz, apa. Köszike-puszika, hogy az ifjúsági popkultúrát idézzem. Mindegy. Talán majd reggel megeszem. Legalább egy részét. Vagy elmegyek vásárolni. Vagy valami.

A nap folyamán legalább három alkalommal borítottam magamra nagy mennyiségű könyvet. Azért mondom, hogy legalább három alkalommal, mert három alkalomra tisztán emlékszem. Nincs kizárva viszont, hogy többször is előfordult. Mert ez ma egy ilyen nap volt. Viszont felleltem egyszer kettő, egyszer pedig hat elveszettnek vélt könyvet. Bár van egy gyanúm, hogy nem véletlen jött a megvilágosodás, hogy hol lehet a hat elveszettnek hitt könyv – nem tartom kizártnak, hogy azért jutott eszembe, hogy a polcok között és alatt kellene keresni a földön, mert a tudatalattim valamelyik rejtett zugában talán felsejlett, hogy egyszer azt is magamra borítottam. Nem mondom, hogy így volt. Lehet, hogy nem. De olyan hirtelen jött az isteni szikra, hogy nem találok rá más magyarázatot. (Hacsak nem tényleg isteni szikra volt.)

Elfelejtettem visszavinni egy kölcsön-DVD-t, ami egyébként ráadásul két DVD. Egy másik DVD-ről viszont, amit magamnak írtam tele, mindenféle jó, ámde pocsék minőségű filmekkel, fogalmam sincs, hogy hol tartózkodik, pedig tisztán emlékszem, hogy a kisasztalon hagytam a kanapé előtt, hogy egyszer megnézzem majd. De az is lehet, hogy hiába emlékszem tisztán, mert könnyen lehet, hogy mégiscsak illúzió az egész. Ugyanis a kisasztalon nem újraírható DVD-t, hanem újraírható CD-t találtam, ami történetesen két epizód Hetedik mennyországot tartalmazott. De hol lehet az újraírható DVD-m? Rejtély.

Emellett, a napom megkoronázása végett az oly sokat betegeskedő H. visszatért köreinkbe. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy rosszindulatú-e vagy csak buta. Amennyiben az utóbbi, akkor sokkal elnézőbb tudok vele lenni, amennyiben az előbbi, akkor akár be is kaphatja. Az a nagy baj van, hogy én, mint Halak* rendelkezem néha megérzésekkel (és a balekságig és azon túl is sokszor elmenő naivitással és jóindulattal és elnézéssel), és van valami ebben a H. pofában, amit nem bírok. Nem tudom, mi az, de azt tudom, hogy valami van. És nem csak az, hogy nem szeret, sőt, kifejezetten nagyon nem szeret engem, mert attól még, ha nem is remekül, de képesnek kéne lennünk együtt dolgozni. Itt valami más van, a személyes ellenszenven kívül, és tudni akarom, hogy mi az.

Összesen két olyan ember van ebből a csaknem harmincból, akikkel nem tudok jól kijönni. Azt mondhatja a laikus szemlélő, hogy ez egész jó. Talán az is. Nem mintha a többivel puszipajtások lennénk, vagy ilyesmi. Csak azt mondom, hogy ezzel a kettővel valami nem stimmel. Zavart érzek az erőben, vagy valami. Az egyik természetesen H., akiről szeretném azt hinni, hogy csak buta, de szerintem megfontoltan buta, sőt rosszindulatú. A másikat inkább meg sem jelölöm semmiféle karakterrel, de tőle kifejezetten tartok. Nála nem érzem azt, hogy buta lenne, hanem azt, hogy nagyon is agyafúrt és ravasz, és azt is, hogy veszélyes. Nem is az a baj, hogyha valakivel nem jövök ki jól. Sokkal inkább az, hogyha valakitől tartani kényszerülök, hogyha valakiben kifejezetten nem bízom.

Mindegy. Majd csak túlteszem magam rajta. Az is jót tett, hogy elmentünk tornázni. A belünk is kilógott, de annyi baj legyen. Jövő héten megyünk újra, talán kétszer is. Jó lesz. És jót is fog tenni. Még akkor is, ha reggel, mikor felébredek, olyan izomlázam lesz, hogy azt is megbánom, hogy életemben valaha is megmozdultam.

Elmúlt a mesélőkedvem. És egyébként is rájöttem arra is, hogy még mindig nem játszottam végig a Final Fantasy 8-at, pedig be szeretném fejezni. De valahogy mindig így járok a játékokkal. Elkezdem őket, lelkesítenek, nagyon élvezem, és aztán hipp-hopp, a final boss battle előtt abbahagyom. Hát normális? Elő fogom keríteni a CD-ket, és juszt is befejezem. A Sims más kérdés, abból nagyon elegem lett, sok helyet is foglalt, és a kiegészítőkkel együtt már iszonyatosan lassú volt. Azok nélkül is, de azokkal együtt már végképp. De az FF8 olyan közel állt a szívemhez. Tényleg. Azt nagyon szerettem, szeretem még most is, az „Eyes on me” videóval és zenével egyetemben, és mindennel, ami hozzá tartozik. Mert a múltat amúgy is meg kell tanulni szeretni és elfogadni, még akkor is, ha fáj. Szóval hol is van az a FF8/4-es lemez? Már ha egyáltalán a 4-es lemez kell most nekem…

*a szerkesztő jegyzete: Egy kicsit már elfelejtettem, hogy volt időszak, amikor annyit tömték a fejem a kollégák horoszkópokkal, hogy elkezdtem egy kicsit el is hinni. De jó, hogy már elmúlt!

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!