Rossz szokásomhoz híven egy egyszerű ténymegállapítással szerettem volna kezdeni. Hogy „jó nap volt”, vagy „nehéz nap volt”, vagy fárasztó, megterhelő, kellemes, hosszú, rövid, összetett… de egyik jelző sem képes rá, hogy leírja mindazt, ami a mai nap kapcsán a bensőmben gomolyog. Sőt, azt hiszem, bármilyen véges számú jelző egyidejű felsorolása sem volna rá képes, hogy kifejezze. Pedig nem volt bonyolult. Egy egyszerű, lineáris vezetésű nap, minimális multitaskinggal, és mégis. Azt hiszem, a jelenség azzal magyarázható, hogy elég széles skálán mozogtak ma az érzelmeim. Remélem, ha végre lefekszem aludni – és kivételesen sikerül is -, minden helyreáll majd.
Majdnem elvégeztem mindent, amit el akartam, vagy el kellett (volna) ma. Tulajdonképpen mindent, kivéve a Mézesfalásos bandát (csúnyán ki fogok kapni tőlük, érzem, de bízom benne, hogy elolvassák, mi mindenen mentem ma keresztül, és talán megértőbbek lesznek, és kibírják holnap délutánig) és nem mentem el a könyveimért. Az egyiket a Könyvkereső szerezte meg nekem, amivel elvileg tartozom a könyvtárnak, a másikat pedig már egy ideje hajkurászom, és most az Antikvárium.hu begyűjtötte. Mindkettőért el kellene menni. Majd, ha legközelebb szabadnapom lesz. Amiről ugyan nem tudom fejből, hogy mikor lesz, de hétfőre tippelem.
Ebbe a Mézesfalásos tagtoborzásba kicsit kár volt belekezdenem. Egyszerűen nincs hozzá erőm, hogy kézben tartsam. Túl sok az ember, túl sok a munka velük, az adminisztráció, a nyilvántartás, a javítás, a feltöltés. Tudom, hogy ha egyszer együtt a csapat, akkor minden könnyebb lesz, de addig még az angolosokon is keresztül kell rágnom magam még egyszer, és utána kezdeni valamit a németesekkel. A Mézi -> Próbafordítások könyvtár az inboxomban telítve van, csak úgy, mint a Mézi -> Jelentkezők, és nem bírom rászánni magam, hogy nekikezdjek. Így kerül mindig a prioritási lista végére, és így történhet, hogy sosem jutok hozzá, hogy csináljam. De holnap délután – már ha hazakeveredek belátható időn belül holnap délután – már tényleg nem lesz semmi más dolgom, amit előbbre tehetnék. Izgizg.
Hogy ma mi történt igazából? Ha belegondolok, vagy túl sok minden, vagy semmi. Megközelítés kérdése. Az volt a tervem, hogy korán lefekszem, és korán fel is kelek. A korán lefekszem részéig nem is volt probléma. A korán felkelekkel már igen. Csöngött a telefon, lelkiismeretesen, emlékszem is rá, meg arra is, hogy csúnyákat gondoltam róla, és lecsaptam. Mert nekem ne kiabáljon. Én nem kelek fel. Aztán mégis felkeltem. Olyan fél 11 körül. Nem volt itthon senki, úgyhogy egész jól elvoltam. Fordítottam, mert el voltam már maradva azzal is nagyon. Most viszont egészen sokáig kész vagyok előre is, úgyhogy talán kicsit kevesebb „mikor küldöd már a következő részt?!” emailt fogok kapni az elkövetkező másfél hétben, talán. De hát egy szerelmes nő két állással, és mérsékelt önuralommal, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető a szabadidő bajnokának.
Az is szerepelt a terveim között, hogy kimegyek valami zöld helyre, és magamba szívom a napfényt, feltöltődöm energiával és csendesen fotoszintetizálok, de az időjárás nem így gondolta. Így aztán bedobtam a pólóimat a mosógépbe (életemben először felügyelet és segítség és aszisztancia nélkül hozzá mertem nyúlni a mosógéphez, és ez kifejezetten nagy eredménynek számít) és hosszasan fürödtem. Ez akár a nap egyik fénypontja is lehetett volna. Szeretek hosszasan állni a forró zubogó víz alatt, és élvezni, hogy tiszta vagyok, friss és üde. De mégsem lehetett teljes az élvezet. Amikor ugyanis először megyek le a lépcsőn, mindig megnézem, mi újság a kisegereknél, van-e még ennivaló, nincs-e tele fűrészporral a víz, megvannak-e. A lényeg dióhéjban annyi, hogy mától csak egy kisegerem van. Nem tudom, mi történt a kis Matilddal, külsérelmi nyomokat nem fedeztem fel rajta, tehát gyanítom, hogy a macska vétlen a történetben. Ennek azért örülök. De hogy mi történt vele, nem tudom. Elvileg csak pár hónapos volt, tehát a végelgyengülés, mint olyan, kizárható. Bár most a lelkiismeretem teljesen tiszta, nem úgy, mint Rezsőkénél, amikor ezer meg ezer indokot találtam rá, hogy miért is tehetek róla. Most viszont azon töröm a fejem, hogy érzelmileg mennyire fejlett lények a kisegerek. Fruzsika most itt van egyedül, és bár úgy látom, egyelőre nem bánja, de elég furcsán figyelte, amikor a kis fekete holttestet eltávolítottam a ketrecből. Lehet, hogy kap majd egy kis barátot azért. Olyan aranyosan játszottak együtt. Csak szét ne szedjék majd egymást, ha egy mód van rá.
Elmentem vásárolni is. Az a biztonsági őr a Rossmannban nekem gyanús. Úgy értem, ahányszor csak beteszem oda a lábam, fel akar szedni. Én pedig nem tudok elég bunkó lenni ahhoz, hogy lekoptassam. Mindamellett iszonyatosan zavar, hogy teljes lelki nyugalommal belenyúlkál a kosaramba, véleményezi a vásárolt cikkeket és megkérdezi, hogy mit kinek vettem, és járok-e valakivel és mióta és honnan ismerem… mi köze hozzá? És miért nem kopik le rólam? Nem tudom, van valami abban az ipsében, ami riasztó. Nem is tudom, megéri-e az olcsó Rossmann-macskakaját venni. Annyival nem olcsóbb. Vagyis dehogynem olcsóbb annyival… csak kellemetlenül érzem magam, ha az a fickó is ott motoszkál. Voltam benn az állatboltban is, és ki akartam kérni a szakvéleményüket magányos egér kérdésben, de nem mertem elárulni nekik, hogy meghalt a kis Matild. Még meg kell szoknom, hogy mikor hazajövök, nem azt kérdezem, hogy „na mi újság Kislányok”, hanem csak „mi újság Fruzsika”. Remélem, nem valami betegség, ami most majd őt is elkapja. Furcsán vannak elnevezve az állataink. A „gyerekek” kifejezés a kutyára meg a macskára vonatkozik, a „kislányok” az egerekre, a „budapesti állat- és növénykert … utcai kirendeltsége” pedig mindegyikükre.
Jártam szomszédolni is kicsit, beszélgetni jó nagyokat, csak nem volt sok időm – még kellett vásárolni olyan termékeket is, amiket nem lehet beszerezni a Rossmannban, főleg nem akkor, hogyha a sarkamban trappol a biztonsági őr, aki idegesít. És sietni kellett haza, mert Hetedik Mennyország volt, és esküvős meghatós romantikusos rész. Tetszett. Amikor először néztem, hogy mikor lesz, elszámoltam egy héttel, és teljesen el voltam keseredve, hogy nem fogom látni. Most mégiscsak láttam, úgyhogy örülök. Pénteken láttam a leánykérést, és ma az esküvőt.
Este néztem Bridget Jonest. Filmnézhetnékem támadt, és bár az első ötletem a Beépített szépség volt, úgy érzem, jól döntöttem. Kicsit tényleg nagyon Büszkeség és balítélet, de mit se számít. Mindenesetre nekem Bridget sokkal szerethetőbb hősnő, mint Lizzie Bennett, és Mark Darcy sokkal jobb pasi, mint Fitzwilliam Darcy. És Bridget Jones naplója még mindig az elmúlt évek egyik legromantikusabb filmje, az Igazából szerelemmel karöltve. Igen, beismerem, bevallom, van egy kis „soft spot”-om az ilyesmi felé. Na és? :) Bridget jó, mert szerethető. Ugyanis esetlen, nem is túl okos, de érző, érzékeny, és nagyon szeretne szeretni és viszontszeretve lenni (szépen megmagyarul aszondva), és nincsenek gátlásai. Állandóan kínos helyzetekbe hozza magát, de ettől nem lesz óvatosabb, zárkózottabb vagy töketlenebb. Bridget igazi nő. És az ő története számomra az igazi románc.
Mondtam, ugye, hogy nem sok minden. Talán rajtam kívül senki nem is érti, hogy mi ebben a sok, a fárasztó, a kapkodó, a megterhelő, a kellemes, a szép, a kusza, a jó, a hosszú, a sietős, a kimerítő és talán az örömteli is. Egy halott kisegér, száz liter elhasznált melegvíz, két kimosott póló, 3000 Ft értékben vásárolt termékek, egy óra barátnős pletyi-csevej, egy epizódnyi sorozat, egy film, túláradó érzelmek, és egy SMS, ami nagyon boldoggá tett. Mit mondhatnék? Nekem ennyi is elég ahhoz, hogy érzelmileg teljesen lefárasszon, és hogy ne tudjak jelzőt találni arra, hogy milyen nap is áll mögöttem. Tényleg elég furcsa kis teremtmény vagyok, azt hiszem.
Várom a holnap reggelt. Nem érdekel, hogy utálom a csütörtököket és utálom a reggeleket is. Holnap… jó lesz. És kész. Eldöntöttem. :)
