Poggi.hu

:)

Mivel a Gáboroknak ma névnapjuk van, ezért felhívtuk D.B.-t, hogy ezt a hírt vele is tudassuk. Aztán történt, hogy ő hívott vissza, és majdnem másfél órát eltelefonáltunk… :) Meg kell, hogy mondjam, jól esett. Bár sokszor rémesen nehezen jövünk ki, mikor nap mint nap látjuk egymást, amikor nincs itthon, rengeteget tudunk beszélgetni, és én a magam részéről azt is állíthatom, hogy feltöltődöm tőle energiával. Remélem, ő is.

Jól elfáradtam. Na nem a telefonálástól, és nem is a Halló, halló!-tól, és még csak nem is az egész napi munkától vagy a kevés alvástól, csak azt hiszem, ezektől együttvéve. De mindez mit sem számít, hiszen van végre megint korcsolya a tévében, holnap este lesz női kűr, hurrá :) Az elejét ugyan tuti nem fogom látni, de talán a második csoport végétől igen. Korcsolya a tévében, korcsolya a tévében, KORCSOLYA A TÉVÉBEN! :)

Egyébként nem volt ennyire vidám a napom. Jó, persze, a nagy részében az volt. Kivéve azt a részét, amikor a napok óta félkész állapotban tengődő pánikroham úgy érezte, hogy beüt, én pedig amellett, hogy pocsékul éreztem magam tőle, még ki is borultam teljesen. Jó tanács az eljövendő generációk számára: ha amúgy is légszomjad van, ne kezdj el sírni, mert még rosszabb lesz tőle. Ja, és a vérnyomásod meg a pulzusod is még jobban megemelkedik. És optimális esetben még karikákat is láthatsz. Ne tedd. Én viszont rájöttem fuldoklás és karikanézegetés közben több dologra is. Egyrészt arra, hogy soha többet nem akarok ilyesmit átélni – nagyon is boldog voltam, hogy ennek vége szakadt. Másrészt arra is rájöttem, hogy nem vagyok hajlandó még egyszer rászokni addiktív gyógyszerekre. És végezetül, nem vagyok hajlandó a kettő között feszülő ellentmondásba beletörődni. Kell lennie megoldásnak.

Egyrészt pihennem is kéne. Nem csak így kusza összevisszaságban, ahogy a szabadnapjaim el vannak szórva. Másrészt kéne levegőt szívnom, és természetes fényt látnom. És nem is tudom, kicsit kiszabadulni ebből az állandó hajtásból. Nappal bolt, este Mézesfalás, éjjel fordítás, hajnalban alszom, reggel megyek a boltba. Nem mintha nem élvezném külön-külön mindegyiket, de ha arra gondolok, hogy e mellé szeptembertől még egy egyetemet is be szeretnék iktatni (ahova ugyan úgy tűnik, hogy föl se vesznek, de attól még szeretnék), beleborsódzik a hátam. Mert ez egy kicsit azért túlzás. Még akkor is, hogyha az volt a terv, hogy minden egyes másodpercemet kitöltsem valamivel, hogy ne legyen idom elkeseredettnek és magányosnak és depressziósnak lenni. (Ami persze ezáltal éjszakára tolódik, és lehetetlenné teszi az éjszakai pihenésemet, ami a tavaszi fáradtsággal és a pánikkal együtt aztán végképp állandó ásítozáshoz vezet. Remek helyzetjelentés volt, gratulálunk.)

Nem baj. A holnap jó lesz. Holnap sonkát fogok enni ebédre és vacsorára is talán. És holnap nem lesz rohamom. És holnap talán nem fogok annyi hülyeséget beszélni, mint most. És egyébként is: holnap minden más lesz.

Aztán ha jön a hétvége, akkor le fogom rendezni a sok Mézesfalásos jelentkezőt, hétfő estig kitolom a cikkek beérkezésének határidejét, és kedden este kiválasztom a stábot. Aztán még kicsit foglalkozom a németesekkel is, és akkor végre, március 25. helyett április 10-én beindul majd az új prodzsekt. És attól kezdve kicsit majd inkább háttérbe szorulok :) De jó is lesz!

Most pedig elmegyek aludni. Kezd kiütni a tea, én pedig engedek neki. Talán ma éjjel végre egy jót is fogok aludni. Még közel hat és fél óra áll rendelkezésemre reggelig. Azért az elég jó, nem igaz?

Mi mindent hordtam én itt össze múlt éjjel? Döbbenetes. Nem mintha nem lenne majdnem minden egyes szava igaz. A Szaharáról, a jegesmedvékről, meg a fogaskerekekről a homokban. De ami a mai napról szőtt jövendöléseimet illeti, azok bizony tévesek voltak, és ezért nem tudok elég hálás lenni bárminemű felsőbbrendű transzcendens hatalomnak, amiben ugyan nem hiszek, de jobb híján neki is lehet hálásnak lenni.

Bár nem mondhatnám, hogy frissen és kipihentem ébredtem, de jókedvűen igen. És bár zsúfolt reggelem volt, és kicsit késve indultam el, mégsem késtem. És ez az egész mai nap annyira csütörtökszerűtlen volt, hogy egészen estig eszembe sem jutott, hogy csütörtök van. Mert a csütörtökök, mint tudjuk, a hét legundokabb napjai. Nos, ha ennek a hétnek is a csütörtök volt a legundokabb napja, akkor nagy várakozással tekintek a hétvége elé :)

A fejem ugyan fáj, és levegőt nem kapok, de nem bánom. Vagyis persze, hogy bánom, de a fejemre telepedett rózsaszínes árnyalatú ködön csak részleteiben hatolnak át ilyesmi tényezők. A betevő Halló, halló!-nézés közben (ja igen, szereztem újabb kölcsön DVD-t, ezúton is köszönet és hála érte) elkortyolgattam a Jó éjszakát! fedőnevű teámat, és készen állok rá, hogy bebújjak az ágyba, és reggelig ki se keljek belőle.

Mondjak még jobbat? Annyira széles jókedvem támadt délutánfele, hogy úgy döntöttem, sütök ma palacsintát, ami ugyan nem nagyon ritka alkalom, de átlagosan havonta egyszer szokott előfordulni. Lesz mit vinni holnap ebédre. Bár nem is tudom, milyen mennyiséggel készüljek, ha tekintetbe veszem az elmúlt idők étkezési tendenciáit, miszerint „én odaadom az én kajám felét a tied feléért cserébe, és utána egyszerre leszünk rosszul a sok hülyeségtől, amit bezabáltunk”. :) Még hogy a munkahelyek kiábrándító, fárasztó, elkeserítő helyek, amik leszívják az ember energiáit… hát nem :) Azon gondolkoztam, mikor álltam a zuhany alatt, és próbáltam megszabadulni az égettolaj-szagtól, hogy D.B.-nek most jó, mert megtalálta a maga társaságát, vannak barátai, és talán meg se kell játszania magát, mert hasonszőrűek között van, és magára talált. Talán én is most kezdek végre hasonszőrűek közé keveredni és megtalálni a helyem. Nem annyira, mint tavaly a Könyvesiskolában, annyira azt hiszem, hosszú távon amúgy is lehetetlen, de annyira, amennyire a jelen szituáció engedi.

Tulajdonképpen attól eltekintve, hogy rendszerint nagyon magányos vagyok, főleg egy átbeszélgetett és végignevetett délután vagy este után, és hogy nem tudok aludni, és hogy nagyon sokat fáj a fejem, és hogy sokkal több a főálláson kívüli munkám és feladatom, mint amennyire kapacitásom van, nem is olyan nagyon rossz nekem. :) Mármint, ismétlem, ha mindezektől a jelentéktelen apróságoktól eltekintünk. Meg még néhány másiktól, amiket most elmulasztottam felsorolni :)

Most mindenesetre megyek aludni. Mert néha azt is kell :)