Hónapok óta gondolkozom már, hogy akarok-e én erről írni egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan, és megéri-e ez az egész, és hogy nem fog-e egyszer csak hirtelen visszacsinálódni, hogyha leírom, vagy hogy mi lesz, hogyha a sok leírástól egyszer csak elhiszem az egészet, és valósággá válik, és akkor aztán pánikba esem. Szóval gondolkoztam, halogattam (mindig voltak nagyon jó ürügyeim arra, hogy pontosan miért is – hogy például legjobb lenne megvárni, amíg az egész hivatalos lesz, vagy ilyesmi), és csak nem írtam meg.
Mostanáig.
Szóval az úgy volt, hogy amikor beiratkoztam az egyetemre, és tartottak nekünk nagyszabású eligazítást, akkor közölték, hogy pontosan tudják, hogy mindenkit csak az Erasmus érdekel, éppen ezért sajnálattal közlik, hogy az nálunk márpedig nincs, nincs a tanszéknek külföldi kapcsolata, szóval tegyünk le róla már azelőtt, hogy beleélnénk magunkat, és esetleg fájni kezdene. Kicsit későn szögezték ezt le, mert addigra már egy egészen picikét fájt, de beletörődtünk, és kész. Ez van. Illetve ez nincs. És egyébként is, szakmai gyakorlatra lehet menni, úgyhogy majd megtanulok németül és elmegyek Drezdába a tartományi könyvtárba Maja kódexet őrizni.
Mint ismeretes, a jó történetek rendszerint úgy kezdődnek, hogy „az úgy volt”, és utána vázolnak valamit, ami teljességgel ellentmond a továbbiakban eljövendő eseményeknek, és a jó történet arról szól, hogy hogyan történhetett ez meg mégis. A következőképp:
Február utolsó napjaiban derült égből érkezett egy e-mail, hogy szakos Erasmus-tájékoztató lesz, minden érdeklődőt szeretettel várunk egy, az e-mail dátumától úgy emlékszem, hogy legfeljebb 48 órával későbbi időpontban. Tanakodtam, csodálkoztam, értetlenkedtem, és 48 órán belül nagyjából ötvenedmagammal megjelentem a színen, ahol kiderült, hogy tulajdonképpen mégis van, illetve lesz nekünk is Erasmus, meg hogy tulajdonképpen mégis vannak, illetve lesznek a tanszéknek külföldi kapcsolatai, és minderre pályázhatunk is már az eljövendő tanévre, egészen március első napjainak valamelyikéig. Azaz akkor, hogyha képesek vagyunk nagyjából azonnal döntést hozni az ügyben.
Na már most aki olvas (rosszabb esetben ismer) már egy ideje, annak valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hogyha beismerem, hogy nem vagyok az a könnyen-gyorsan-fájdalommentesen döntő alkat. Annak ellenére sem, hogy az évek során már megtanultam, hogy a döntések nem a hosszas kínlódás alatt születnek, hanem nagyjából tíz másodperc alatt, és azt is, hogy bármi történjék is, idővel az okos kis fejünk megmagyarázza nekünk, hogy miért is alakult minden jól pontosan úgy, ahogy, azaz hogy a döntéseknek nincs valódi súlya a jövőbeli boldogulás szempontjából.
Mindez természetesen nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy nekem pályázni kell valami olyasmire, ami ennyire nagy és félelmetes. Csakhogy itt van nekem ez a Bakancslistám, és a Bakancslistán félreérthetetlenül szerepel, hogy nekem el kéne nyerni egy Erasmus ösztöndíjat, gyakorlatot, vagy valami hasonló jóságot, és amennyiben ez a célom és tényleg ezt szeretném hosszú távon (márpedig csak így kerülhetett fel arra a listára), akkor nem volna helyes engednem, hogy a rövid távon beszari énem ezt keresztülhúzza. Úgyhogy önként vállalt kötelezettségemnek eleget téve beadtam egy pályázatot, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem.
No jó, az igazsághoz hozzátartozik még, hogy eltöltöttem néhány estét a baráti egyetemek weblapjának tanulmányozásával különös tekintettel a megélhetés költségeire és a felkínált tanegységekre, de igazság szerint ez nem tartott olyan szörnyen sokáig, mert igen hamar szerelemre lobbantam a választott egyetemem iránt. A neheze a szakmai önéletrajz volt két nyelven, a motivációs levélről és egyéb mellékletekről nem is beszélve. De vért izzadva, küszködve és nyöszörögve sikerült időben leadni az egész paksamétát, és utána nem volt más dolgom, mint enyhe gyomorgörccsel várni, hogy elbírálják. (Azt gondolom, hogy nem helyes közölni a nyomorult hallgatóval, hogy „ma délután fogunk összeülni megbeszélni a pályázatokat”; jobb az ilyesmit nem tudni. Kicsit nehéz elképzelni egy olyan szituációt, hogy ülnek egyetemi főemberek az én életrajzom fölött, és azt mondják, hogy „ez igen, ennek az embernek adunk szemtelenül sok ösztöndíjat!”)
Szó szót követett, és úgy egy hónappal később, de lehet, hogy hat héttel, erre bizony már nem emlékszem, kiderült, hogy az egyetemi főemberek mégiscsak úgy határoztak minden józan ész ellenében, hogy ez igen, és hogy adnak nekem szemtelenül sok ösztöndíjat (ami természetesen csak innen nézvést tűnik szemtelenül soknak, és az önerő előteremtésének mikéntje még nem egészen világos előttem), úgyhogy a dolgok jelenlegi állása szerint januárban fogom a motyómat, és egy fél évre elköltözöm Svédországba.
Na persze még semmi sem biztos. Még a svédek is el fogják bírálni a pályázatomat, és esetleg azt mondják, hogy „hát meghülyültek a magyarok, ezt akarják ideküldeni, hát nincs ezeknek eszük?” De ha ez mégsem történne, akkor.
Nyekk. És vupp. És más mindenféle hangeffektek. Hogy mennyire vagyok megrettenve, azt inkább ne fejtegessük. Tekintsünk el annak a taglalásától is, hogy hogyan sikerül majd pontosan lemaradnom a budapesti rendezésű műkorcsolya Európa-bajnokságról, ami tulajdonképpen egy kicsit még vicces is. Javaslom, hogy pillanatnyilag mindezeket a témákat mellőzzük, idővel sor kerül majd mindegyikre.
Pont ebből a megfontolásból – mármint hogy mindenféle témákra, a szokásosnál talán kicsit konkrétabb és/vagy gyakorlatiasabb formában sor kerüljön – jelent már meg ott fönn a menüben ez a bizonyos „Rasmus” nevű fül. (Az Erasmus olyan hivatalos név. A Rasmus meg olyan kedves.) Azaz jelen bejegyzés, azon túl, hogy a szokásostól eltérően információt is közöl, tulajdonképpen rovatindítónak is tekinthető.
Hát így. Drukkoljatok nekem.