Poggi.hu

Az van, hogy iszonyatosan utálok fázni. Értem én, hogy olyan cuki és romantikus dolog rajongani, hogy esik a hó, mert az olyan szép, de én utálom azt is: hideg, nedves, és lapátolni kell.

És meg lehet kímélni attól a nagyon ostoba kérdéstől, hogy „most miért, a negyven fok jobb lenne?” Nem, nem lenne jobb. A negyven fokot is utálom, és nem látom be, hogy csak azért, mert fázni utálok – nagyon -, azt szeretnem kéne, hogyha megsülök. Nem.

Ami engem illet, szerintem az ideális kültéri hőmérséklet 15 és 32 fok közé esik. Ennél se hidegebb, se melegebb. Fázom, basszus. És utálom, hogy fázom.

Sok érdekes derült ki az elmúlt napokban. Például, hogy bár a lelkem alapvetően angol (mielőtt megittam volna a teámat, nem kezdődhet el a nap), néha egész délutánokra hajlandó vagyok spanyol-lelkű lenni. Vagy hogy… most nem is tudom. De érdekes dolgok történtek, csak nehezemre esik rendet teremteni a benyomások között, vagy egyáltalán, bármit is felidézni.

Eleinte csalódott voltam, hogy ennyi az egész, ez volna minden? Ez lenne egy nagy Európa-bajnokság? Hiszen pont olyan, mint bármelyik verseny, mennek, futnak, esnek, kelnek, örülnek, szomorkodnak – mindet láttam már eleget. Aztán rájöttem, hogy milyen jó nekem, hogy tudok úgy élvezni egy B versenyt is, mint egy EB-t.

Aztán mi még? Justus és Kalle. A többszörösen összetört szívem. A lelkem állva tapsoló kanadai szegmense. A mindenféle érdekes népek, akikkel összehozott a sorsom a jégcsarnokban és a szálláson is.

Tőmondatok. Adott esetben akár állítmány nélkül is. Kaland kaland hátán.

Jut eszembe, majd ha hazaérek, rendet teszek a Bakancslista környékén is.