Poggi.hu

– És sakkozol még?
– Izé.
– Mi izé?
– Soha nem is sakkoztam. Most se.
– Az nem te vagy?
– Nem, az nem én vagyok.
– De ugyanúgy hívnak!
– Igen, és gyakorlatilag egyidősek is vagyunk. De akkor sem én vagyok.
– Pedig én tökre azt hittem.

Volt régen az a sorozat, nem emlékszem, mi volt a címe (nem mintha a Google nem lenne a barátom), amiben volt valami szőke lány, Eve vagy Evie vagy valami hasonló (Ívinek hívták a szinkronban, az biztos), akinek a papája marslakó volt, vagy valami hasonló.

Ívi tizenötödik, vagy tizenhatodik vagy valami hasonló születésnapján jelentkezett egy különleges képessége, amikor összeérintette valamelyik ujjait, akkor meg tudta állítani az időt. Aztán ha a tenyerét érintette össze, akkor újra tudta indítani. (Vagy pont fordítva. Most tényleg kőkorszaki történelemről van szó, ezek ilyen halovány, általános iskolás koromból származó emlékképek.)

Néha-néha próbálkoztunk vele, főleg olyankor, hogyha nagyon ki kellett volna menni pisilni óra kellős közepén, vagy ilyesmi, de persze sose sikerült.

Aztán jól elfelejtettem az egészet, és csak mostanában jutott eszembe. És nagyon irigylem a dolgot. Nem lehetne, hogy az én apukám is egy kicsit marslakó legyen, így visszamenőleg? Tudnék mit kezdeni egy kis megállított idővel…

Fölébredek, kiesek az ágyból, ránézek az órára, fél kilencet mutat. Pánikba esem, azt hiszem, hogy tegnap van, azt hiszem, hogy elkésem, eszembe jut, hogy közel se tanultam annyit, amennyit kellett volna, és most még arra a kevésre sem emlékszem, és már rég úton kellene lennem, mit kell egyáltalán magammal vinnem ma, és egész nap érezni fogom, ha nem tudom reggel meginni a teámat, és amúgy se fogok már odaérni kezdésre, és mi lesz így, te jó ég.

Aztán rájövök, alig néhány kétségbeesett másodperc után, hogy ma van, a tegnap tegnap volt, elmúlt, és már emlékszem is, és eszembe jut, hogy már nem is értem, mi volt tegnap a bajom, mert ugyan, mi van akkor, ha. Eszembe jut, hogy emlékeztettek: a 85% nem megalázóan alacsony eredmény egy összecsapott feladatra. Eszembe jut, hogy mennyire értelmetlennek tűnik ma már olyasmin rágódni, hogy vajon ha nem négy napot, hanem egy hetet készülök, mi történt volna, és hogy ha nem lesz öt egészes átlagom, amit tulajdonképpen egy percig sem gondoltam komolyan, csak egy kicsit mégis lehetségesnek tűnt, akkor sem dől össze a világ.

Aztán harmadjára eszembe jut, hogy alig néhány perccel ezelőtt teljes bizonyossággal hittem, hogy tegnap van, amitől, minden más iskolai és dolgozói és egyéb kötelezettségtől teljesen függetlenül újra csak megrémülök.

Nyah.

Lehet, hogy többet kéne aludnom.