Poggi.hu

…és előre szeretném tisztázni, hogy nem, nem az iskolai tárgyaimról van szó. Azokról majd, ha nagyon nem lesz jobb dolgom, továbbá rendelkezem majd a szükséges mennyiségű türelemmel, akkor esetleg, egy másik alkalommal értekezem. Most nem. Most észosztásra készülök, mert olyasmi már régen volt.

A hétköznapi tárgyakról van szó tehát, azokról, amik körülvesznek bennünket, amik az asztalunkon, a szekrényünkben, a fiókjainkban és a polcunkon sorakoznak, azokról, amik a táskáinkban, a zsebünkben, gyűlnek, az éjjeliszekrényen halmozódnak, azokról, amiket minden áldott nap kézbe veszünk, és azokról, amikről már évek óta azt sem tudjuk pontosan, hogy hol is vannak.

Nem olyan régen, talán néhány héttel ezelőtt beültem valakivel egy kávézóba, és megbeszéltük, mi újság egymással. (Nem olyan szenzációs dolog ez, normális emberrel minden héten megesik, akár többször is. Nem is ez a fontos, hanem az a valami, amit ez a valaki mondott.) A ruhákról beszélgettünk (igen, még én is szoktam néha ruhákról beszélgetni), és elmesélte, hogy van egy kedvenc pólója, a testvérétől kapta, és hogy nagyon ritkán meri csak fölvenni, mert mi lesz, ha tönkremegy.

Nem vitatkoztam vele, mert jellemóriás vagyok mert az nem különösebben udvarias dolog, no meg annyira nem is volt fontos, de azért elgondolkoztam, leginkább azon, hogy mire jó egy kedvenc póló, hogyha soha nem veszi föl. Ezzel az erővel a legkényelmetlenebb, legrondább póló is lehetne, amit valami távoli rigolyás rokontól kapott ajándékba, és csak azért nem dobja ki, mert évente egyszer mégis előszedi, amikor az az illető jön látogatóba, és olyankor fellógatja a fregolira. (Lévén az mégiscsak kevésbé mesterkélt, mintha azt viselné a találkozáskor, ami kissé talán gyanús volna.)

Hasonló eset történt, amikor rendszeresen elszakadt a nyakláncom, és az ékszerész magyarázta, hogy ő ugyan szívesen megforrasztja nekem, de a forrasztás mentén el fog szakadni újra, és vegyek inkább egy másikat. Azt feleltem neki, hogy ez egy bizonyos lánc, és nem szívesen cserélném le. Ő erre kijelentette, hogy a bizonyos láncoknak otthon a helyük, biztos helyen, én pedig akkor is lenyeltem, hogy szerintem semmire sem jó egy otthon tartott ékszer, ha csak arra nem, hogy a betörő megtalálja, amikor feltúrja a lakást.

Miért ne hordhatná valaki minden nap a kedvenc ruháit? Miért ne ehetne minden nap a kedvenc tányérjából, miért ne ihatna a kedvenc poharából, miért ne alhatna a kedvenc ágyneműjében? Hogyne, természetesen a gyakran hordott ruhák hamar elkopnak, a gyakran használt edények hamarabb eltörnek, és így tovább. Hogy is ne tennék? Hiszen tárgyak! A tárgyaknak is megvan a maga életciklusa: egy darabig használjuk őket, aztán elhasználódnak, és akkor vagy megjavítjuk őket, vagy ha azt nem lehet, akkor lecseréljük. És igen, én is tudom, hogy amikor eltöröd a kedvenc bögrédet, az nagyon tud fájni, na de mire jó egy kedvenc bögre, hogyha soha nem használod?

És ha csak egy lépéssel megyünk tovább: miért van valakinek egyáltalán nem-kedvence bármiből is? Miért vesz valaki magának – nyilván az anyagi megszorultságot félretéve, ami evidens – olyasmit, ami nem tölti el örömmel, ami nem tetszik neki nagyon? Miért venné magát olyasmivel körül, amit igazából nem is szeret?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a néhány évvel ezelőtti költözés során lehetőségem nyílt megválni mindentől, amit nem szeretnék magam körül tudni. A szekrényem olyan ruhákkal van tele, amiket szeretek, és amik bármelyikét szívesen fölveszem. A polcomon csak a kedves könyveim sorakoznak. Minden reggel a kedvenc bögrémből iszom a teát (kivéve, ha sietek, mert akkor kevesebbet iszom egy kisebből), és még sorolhatnám, de minek?

A lényeg az, hogy szerintem nem érdemes mindenféle tárgyakat puszta féltésből különleges napokra tartogatni. Egyrészt a tárgyak csak tárgyak, még akkor is, ha történetük van, emberekhez kötődnek, és nagyon fontosak.

Másrészt pedig miért ne lehetne minden nap különleges?

Minden este belépek a blog adminfelületébe, a fejemben változatos napszakokban bukkannak fel mondatfoszlányok, néha egész bekezdések is. Tudom, hogy mit akarok írni, tudom, hogy mit akarok csinálni, tudom, hogy mi a terv, tudom, hogy egészen pontosan mit kellene kezdenem az időmmel.

Aztán mégsem. Mégsem történik semmi. Nem írok meg semmit abból, ami a fejemben jár, nem koncentrálok semmire azok közül a dolgok közül, amikre pedig kellene, és nem jutok egyről a kettőre olyannyira, hogy talán még a nulláról az egyre sem.

És mindennek persze a legfőbb oka a lustaságom. Meg az, hogy olyan szívesen és olyan könnyen hagyom magamnak, hogy eltereljem a figyelmemet.

Olyan könnyű millió és egy dologról tudni, hogy mi rá a helyes eljárás, és olyan dög nehéz a millió és egy közül legalább az egyiknek nekikezdeni.

Aludnom kéne. Talán megyek is. Majd ha nem leszek lusta felkelni a székemről, kimászni az asztal mögül, megtenni azt a másfél lépést az ágyamig, és beledőlni.

Kedves nézőink, mérsékelt információtartalmú bejegyzésünket olvasták.