Amikor az év elején összefoglaltam, mi is történt velem tavaly, kénytelen voltam rádöbbenni – megjegyzem, igen kelletlenül -, hogy fogalmam sincs, mivel töltöttem hét hónapot az időszámításunk szerinti 2011. esztendőből. Azt tudtam, hogy nemes egyszerűséggel loptam a napot, egyiket a másik után, de nagyon rosszul éltem meg, hogy úgy vesztegettem el az időmet, hogy tényleg el is veszett.
Így esett, hogy január elsején beletúrtam a fiókomba – sok fiókom van, de most arra a fiókra gondolok, amelyiket alig lehet betolni, annyira tele van gyömöszölve üres füzetekkel. Kivettem belőle egy piros, kockás – négyzethálós – füzetet, és felírtam a borítójára, hogy 2012. Ebből, gondoltam, nagy baj nem lehet.
Végiggondoltam, mi minden történik az életemben, hogyan lehet a napjaim adatait kategóriákra bontani, és így tovább. Alig néhány nap elég volt, hogy kialakuljon egy elég jól kezelhető rendszer. Ma is aszerint könyvelem el a történéseket. Aggodalomra semmi ok, nem fogom részletekbe menően ismertetni az eredményeimet, ez a bejegyzés nem arról szól. Egyszerűen csak gondoltam, megemlítem, mert az első füzemnek néhány napja elérkeztem az utolsó oldalára, és megkezdtem a másodikat.
Nincsenek benne éppen őrülten titkos adatok, de azért egyáltalán nem örülnék, hogyha boldog-boldogtalan ezt olvasgatná – bár nem is tudom, mire menne vele. Nem éppen titkosírás, amivel jegyzetelek, de nem mindig írom le az összes betűt (néhányat csak odaképzelek), és ez meg tudja nehezíteni a szövegértést. Akárhogy is, a lényeg az, hogy kicsit elkezdtem elszámolni az időmmel, és ugyan közel sem hozott olyan radikális változást az életembe, mint amikor elkezdtem blogot írni, azért vannak olyan apróságok, amiket észreveszek. Ismételten megfigyeltem, hogy a dolgok puszta leírása megváltoztatja a dolgokhoz való viszonyomat.
Feljegyzem például, hogy mikor kelek és mikor fekszem. Nem az ébredést és az elalvást (ez utóbbit elég nehézkes is volna), hanem azt a pillanatot, amikor kikászálódom az ágyból, és azt, amikor bebújok. Teljesen egyszerű és ésszerű adat mind a kettő. És mégis, egészen más dolog délelőtt tizenegyig ágyban maradni, mint ezt le is írni. Hogy nézne már az ki? Teljesen mindegy, hogy rajtam kívül senki se látja: hogy nézne már az ki?
Van olyan szekciója is a táblázatomnak, amiben a tea- és tejfogyasztásomat jegyzem: a teák feloszlanak fekete, zöld, és pszeudoteákra, ez utóbbiak azok, amik egyes vélemények szerint teák, amennyiben leforrázott szárított növényekből készülnek, de teát nem láttak; a tejfélék csoportosíthatók forró csokira, kakaóra és turmixra. (Üres tejet nem iszom.) És egy dolog tudni, hogy a mértéktelen teafogyasztás káros, de egészen más dolog az ötödik vagy hatodik rovátkát is behúzni valahová. Hirtelen közel sem esik olyan jól.
Szigorú tételes felsorolásban jegyzem mindazt, amit megettem. Kissé liberális a módszer, mert nem számolok mennyiségeket (már csak az hiányzik), csupán azt, hogy hányszor ettem valamiből – és elkülönítem mindazt, amit ténylegesen étkezéskor ettem, és mi az, amit csak úgy, unalomból. (A joghurt például olyasmi, ami rendszeresen vándorol egyik oszlopból a másikba, hol itt tűnik fel, hol ott.) Láss csodát, négy hónap alatt egészen viharosan visszaesett a virsli- és az édességfogyasztásom. Még ilyet!
És még nem is említettem a pénzügyeimet. Felírom, hogy mire költöttem és mennyit. (Ugyanígy feltüntetem az esetleges bevételeimet is, csak abból momentán nincs valami sok. De ami van – még akkor is, ha a nagymamámtól kaptam pénzt a születésnapomra – az ott van.) És hirtelen már nem is olyan fontos megvenni azt bizonyos valamit, ami annyira kéne, mert teljesen hülyén érezném magam, ha fel kéne írnom. Itt fontosnak érzem újfent leszögezni, hogy a feljegyzéseimhez rajtam kívül senki sem fér hozzá. És mégis így működik.
Vannak még mindenféle más, többé-kevésbé érdektelen rovataim. Példának okáért feljegyzem, hogy melyik nap mekkora távolságot tettem meg (ha nem teszem ki a lábam itthonról, vagy csak a retekágyásig megyek el, az nullának számít), de azt nem számolom, hogy ebből mennyi volt gyalog, mennyi busszal, és így tovább, mert év elején úgy gondoltam, nem akarok csak azért gyalogolni valahová, hogy felírhassam (bár a mai eszemmel éppen nem értem, hogy az miért is volna baj), és mert csak az éves végegyenleg érdekel. Listám van arról is, hogy melyik nap kivel találkoztam, és kivel beszéltem telefonon.
Aztán van az „olvas” rovatom. Jó ideje nem olvasok annyit, amennyit szeretek – van is egy elméletem róla, majd ha egyszer nem lesz jobb dolgom, és nem felejtem el addigra, akkor kifejtem -, úgyhogy bevezettem a táblázatomba. És néhanapján azon kapom magam, hogy este csak azért olvasok még egy fél órát az ágyban, amikor már pedig olyan álmos vagyok, mint három másik, és inkább aludnék, hogy ne kelljen kinullázni azt a rubrikát. Annak ellenére, hogy semmi sem múlik rajta, mégis rossz kihúzni. Akkor már inkább olvasok alvás helyett. Legalább egy fél órát. Ne legyen már olyan sok a kinullázott nap.
De nem ezek az igazán trükkös részei az elszámolásnak, de nem ám! Az igazán trükkösek azok, amikért eredendően belekezdtem. A nagy kategóriák: a hasznos és a haszontalan nevűek. Hasznosnak minősül mindaz, ami… hasznos. Valami, amit nem szégyellenék bevallani egy idegennek, ha megkérdezné, mit csináltam aznap. Például dolgoztam. Vagy ilyesmi. Haszontalannak nem az minősül, ami nem hasznos, hanem mindaz, amit valami más helyett, az idő agyonütésére és naplopásra tettem.
Nem akarok túlságosan belemélyedni – kínos is volna -, de azt azért elmondom, hogy milliószor kellemetlenebb bevallani magamnak, hogy ma mi minden marhaságot csináltam, mint csinálni azt a bizonyos marhaságot, holott azért akkor is tudom, hogy „ezt most nagyon nem kéne”, amikor elindítom a Super Nintendo emulátort, és betöltöm a Super Mario Brothers nevezetű örökbecsű klasszikust. Azt nem tudom, mikor lesz elég ez a megkettőzött kellemetlenség ahhoz, hogy ez a statisztika is a virsli sorsára jusson és visszaessen, de azt szerencsére tudom, hogy a hasznos dolgok is hasonlóképpen működnek.
Ugyanis bármilyen örömteli dolog is teljesíteni valamit – a teljesség igénye nélkül: tekerni egy órát a szobabiciklin, lefordítani öt oldalt egy regényből, csokoládés kekszet sütni -, az is megtöbbszöröződik akkor, amikor leírom, és este úgy érezhetem, hogy az adott napom talán nem teljesen hiábavalóan telt el. Hogy akkor éppen nem egyszerűen kipiáltam egyet az életem megszámlálhatóan sok napja közül, hanem valamit kezdtem is vele.
Úgyhogy a konklúzió végül az, hogy szeretek játszani. Hogy úgy is mondhatnánk, hogy kidolgoztam egy jutalmazási-pontozási rendszert a mindennapi életemnek (lehet, hogy meghatározhatnám, mire hány XP jár, és akkor néha még szintet is léphetnék, és lehetne „level up” ünnep, illetve amikor „tápolni” akarok, akkor nem szörnyeket mennék ölni, hanem csinálnék valamit, ami sok XP-t ér), és ki tudja, miért, de mégis működik – na nem valami jól, pláne nem kiválóan. De mégis szembesítem magamat a napi mérlegemmel, és… nincs és. Nem tudom, mivel fejezhetném be ezt a mondatot, úgyhogy befejeztem három ponttal.
De úgy érzem, hogy ez egy jó dolog.
