A TED-ről és a flash mobokról

Nagyon kevés dolog érdekel mostanában. Vagy köt le. Vagy érint meg. Vagy ilyesmi. Tényleg nagyon kevés. Valamiképp minden olyan semmilyen, értelmetlen, kisszerű és súlytalan. A világ csak megy tovább, és nem történik semmi. Este lemegy a nap és reggel felkel újra, a növények nőnek, az emberek öregszenek, radikális változás nem történik. Pitiáner az egész mindenség, és ennek fölötte állok.

De van két dolog, ami mégis közel tudott férkőzni hozzám. Egyik sem új találat, mindkettőről tudok már egy ideje, de mostanra lett fontos.

Az egyik a TED. Azt hittem, már tényleg mindenki ismeri, de aztán sorozatban akadtam olyan emberekre az ismeretségi körömben, akikről biztosra vettem, hogy függők, akik még csak nem is hallottak róla, úgyhogy pár mondatban elmesélem. Nem tudom pontosan, miféle szervezet, vagy miféle emberek ezek, de már sok-sok éve azzal foglalkoznak, hogy összetrombitálnak mindenféle területről olyan szakembereket, szakértőket és beszélőket, akik hatalmas konferenciák keretében elmesélik, hogy ők mit csinálnak, ez miért fontos, és hogyan változtatja meg az ő munkájuk vagy az ő szemléletük a világot. Ezeket a beszédeket lehet megtekinteni a weblapon, és az angolt nem beszélők kedvéért rengeteg videó elérhető magyar felirattal is (egyre több, az önkéntes fordítók folyamatosan dolgoznak az ügyön). A terjedelmük rendszerint 20 perc körül van, azaz annyi, amennyit a modern ember is képes koncentrálni, és a témáknak olyan széles a spektruma, hogy mindenki találhat kedvére valót.

Mindenesetre csak a vicc kedvéért álljon itt az egyik kedvencem – és ez rövid is, nincs három perc. Messze nem ez a leginspirálóbb, de tényleg rövid. (A teljes méretre váltó gomb ott van a jobb felső sarokban, csak nem egészen látszik.)

A teljesség igénye nélkül még sorakozzék itt néhány másik kedvencem, egy a kreativitásról, egy másik a rendetlenségről, egy harmadik az oktatásról és egy negyedik nagyszerű és különleges és meglepő darab a boldogság és a döntések összefüggéseiről.

A másik a flash mobok intézménye. A flash mob (kissé suta magyar megfelelője a villámcsődület) a saját, egyáltalán nem szabatos definícióm szerint azt jelenti, hogy sok ember észrevétlenül megjelenik valahol, aztán valamilyen jelre egyszerre valami többé-kevésbé bizarr tevékenységbe kezd, amit néhány perc elteltével abbahagy és továbbáll, mintha mi sem történt volna. Erre is álljon itt egy gyönyörű példa:

…és egy másik is (igen, tudom, hogy ez egy reklám, de akkor is tökéletes):

És most már tényleg nincs más hátra, minthogy eláruljam, miért pakoltam tele videókkal ezt a bejegyzést. Elmondom, de rövidre fogom, mert nagyon személyesnek és egyúttal nagyon fontosnak is érzem. Ezek a videók valami szokatlan melegséggel töltenek el, megindítanak és megérintenek, úgy, ahogy mostanában semmi sem képes.

Mert van bennük valami, ami homlokegyenest szembemegy mindazzal, amit az életről gondolok és tapasztalok minden áldott nap; olyasmiket, hogy az élet mennyire unalmas, hogy csupa olyasmit csinálok, ami igazából a legkevésbé sem érdekel és nem fontos számomra, hogy minden vagy szomorú vagy jelentéktelen, hogy a dolgok csak következnek egymás után, de nem vezetnek sehová.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Társadalmi igazságtalanság

Ha fekszel az ágyban, és a macskád odajön melléd, akkor hatalmas kegyet gyakorolt, és a minimum, amit tehetsz, hogy hálád jeléül legalább dédelgeted, simogatod és dicséred. Legalább.

Ha a macskád fekszik az ágyban, és te odamégy mellé, akkor nagyon tolakodó magatartást tanúsítasz, és kihágásodat a legjobb esetben is karmolással, fújással, sértődéssel és a hasfaladról történő elrugaszkodással fogja jutalmazni. A legjobb esetben.

Mert az igazság nem leledz az földön.

Kategória: Mindennapok | 3 hozzászólás

A nyár, a nyár

Olyan jó, hogy itt a szép idő, meg az összes többi, bár igaz, ami igaz, hogy így estefelé már egyre nehezebben bírok megmaradni odabenn. És láss csodát, idén megint rájöttem arra, amit minden évben elfelejtek, aztán minden évben újra rájövök, miszerint van ez a jó kis hinta a teraszon, ott van mellette egy remek ablakpárkány, ami kiválóan alkalmas poharak és/vagy tányérok tárolására, fél méterre onnan a konnektor, ami egyes kivénhedt netbookoknak létfontosságú, és mindennek tetejébe valami nagyon halovány w-ifi jel is kikúszik néha, bár nem mondhatnám, hogy stabil – és hogy ez a hely voltaképpen ideális arra, hogy kivonuljak kicsit, ha nem is a természetbe, de ki. Éppen csak annyira, hogy kicsikét máshol érezzem magam.

Szóval úgy találtam, hogy megérett az idő az első idei teraszon ücsörgős estére, lefekvéshez készülődő madarak hallgatására, elgondolkozásra, blogírásra, ilyesmire. És most, hogy itt ülök, és az abnormálisan picike billentyűzeten próbálom kifejezni magam, valahogy minden olyan békés. Sötétedik, hűvösödik, csöndesedik, és ez a sok fokozatos megnyugvás olyan finom. Otthonos.

Ez az a pillanat, amikor az iskolások elkezdik szagolni a közelgő nyári szünetet, felgyulladnak a kis lámpácskák, amik azt jelzik, hogy hamarosan valami nagyon jó fog történni, és ettől még a magamfajta nemiskolások is kicsit jobban érzik magukat a bőrükben, mint egyébként.

Néha kicsit nevetségesnek találom, hogy milyen jelentős hatást tud gyakorolni rám az időjárás, vagy akár csak a napszakok váltakozása. De olyankor emlékeztetem magam, hogy tulajdonképpen nincs ebben semmi megmagyarázhatatlan, hiszen test is vagyok, nem csak lélek, anyag, nem csak fogalom, és hogy az anyagi részem is az enyém, nem csupán egy gépezet, ami arra szolgál, hogy a tudatomat hurcolja egyik helyről a másikra.

Rádöbbentem, hogy létezem. Azt hiszem, ez a mai frenetikus felismerésem, és talán ez az a furcsa érzés is, amiért szeretek kiülni esténként a teraszra hintázni.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Szélcica

Édeske cukrászda, Nagymaros

Kategória: NézegetÅ‘s | Hozzászólás most!

A piros füzet

Amikor az év elején összefoglaltam, mi is történt velem tavaly, kénytelen voltam rádöbbenni – megjegyzem, igen kelletlenül -, hogy fogalmam sincs, mivel töltöttem hét hónapot az időszámításunk szerinti 2011. esztendőből. Azt tudtam, hogy nemes egyszerűséggel loptam a napot, egyiket a másik után, de nagyon rosszul éltem meg, hogy úgy vesztegettem el az időmet, hogy tényleg el is veszett.

Így esett, hogy január elsején beletúrtam a fiókomba – sok fiókom van, de most arra a fiókra gondolok, amelyiket alig lehet betolni, annyira tele van gyömöszölve üres füzetekkel. Kivettem belőle egy piros, kockás – négyzethálós – füzetet, és felírtam a borítójára, hogy 2012. Ebből, gondoltam, nagy baj nem lehet.

Végiggondoltam, mi minden történik az életemben, hogyan lehet a napjaim adatait kategóriákra bontani, és így tovább. Alig néhány nap elég volt, hogy kialakuljon egy elég jól kezelhető rendszer. Ma is aszerint könyvelem el a történéseket. Aggodalomra semmi ok, nem fogom részletekbe menően ismertetni az eredményeimet, ez a bejegyzés nem arról szól. Egyszerűen csak gondoltam, megemlítem, mert az első füzemnek néhány napja elérkeztem az utolsó oldalára, és megkezdtem a másodikat.

Nincsenek benne éppen őrülten titkos adatok, de azért egyáltalán nem örülnék, hogyha boldog-boldogtalan ezt olvasgatná – bár nem is tudom, mire menne vele. Nem éppen titkosírás, amivel jegyzetelek, de nem mindig írom le az összes betűt (néhányat csak odaképzelek), és ez meg tudja nehezíteni a szövegértést. Akárhogy is, a lényeg az, hogy kicsit elkezdtem elszámolni az időmmel, és ugyan közel sem hozott olyan radikális változást az életembe, mint amikor elkezdtem blogot írni, azért vannak olyan apróságok, amiket észreveszek. Ismételten megfigyeltem, hogy a dolgok puszta leírása megváltoztatja a dolgokhoz való viszonyomat.

Feljegyzem például, hogy mikor kelek és mikor fekszem. Nem az ébredést és az elalvást (ez utóbbit elég nehézkes is volna), hanem azt a pillanatot, amikor kikászálódom az ágyból, és azt, amikor bebújok. Teljesen egyszerű és ésszerű adat mind a kettő. És mégis, egészen más dolog délelőtt tizenegyig ágyban maradni, mint ezt le is írni. Hogy nézne már az ki? Teljesen mindegy, hogy rajtam kívül senki se látja: hogy nézne már az ki?

Van olyan szekciója is a táblázatomnak, amiben a tea- és tejfogyasztásomat jegyzem: a teák feloszlanak fekete, zöld, és pszeudoteákra, ez utóbbiak azok, amik egyes vélemények szerint teák, amennyiben leforrázott szárított növényekből készülnek, de teát nem láttak; a tejfélék csoportosíthatók forró csokira, kakaóra és turmixra. (Üres tejet nem iszom.) És egy dolog tudni, hogy a mértéktelen teafogyasztás káros, de egészen más dolog az ötödik vagy hatodik rovátkát is behúzni valahová. Hirtelen közel sem esik olyan jól.

Szigorú tételes felsorolásban jegyzem mindazt, amit megettem. Kissé liberális a módszer, mert nem számolok mennyiségeket (már csak az hiányzik), csupán azt, hogy hányszor ettem valamiből – és elkülönítem mindazt, amit ténylegesen étkezéskor ettem, és mi az, amit csak úgy, unalomból. (A joghurt például olyasmi, ami rendszeresen vándorol egyik oszlopból a másikba, hol itt tűnik fel, hol ott.) Láss csodát, négy hónap alatt egészen viharosan visszaesett a virsli- és az édességfogyasztásom. Még ilyet!

És még nem is említettem a pénzügyeimet. Felírom, hogy mire költöttem és mennyit. (Ugyanígy feltüntetem az esetleges bevételeimet is, csak abból momentán nincs valami sok. De ami van – még akkor is, ha a nagymamámtól kaptam pénzt a születésnapomra – az ott van.) És hirtelen már nem is olyan fontos megvenni azt bizonyos valamit, ami annyira kéne, mert teljesen hülyén érezném magam, ha fel kéne írnom. Itt fontosnak érzem újfent leszögezni, hogy a feljegyzéseimhez rajtam kívül senki sem fér hozzá. És mégis így működik.

Vannak még mindenféle más, többé-kevésbé érdektelen rovataim. Példának okáért feljegyzem, hogy melyik nap mekkora távolságot tettem meg (ha nem teszem ki a lábam itthonról, vagy csak a retekágyásig megyek el, az nullának számít), de azt nem számolom, hogy ebből mennyi volt gyalog, mennyi busszal, és így tovább, mert év elején úgy gondoltam, nem akarok csak azért gyalogolni valahová, hogy felírhassam (bár a mai eszemmel éppen nem értem, hogy az miért is volna baj), és mert csak az éves végegyenleg érdekel. Listám van arról is, hogy melyik nap kivel találkoztam, és kivel beszéltem telefonon.

Aztán van az „olvas” rovatom. Jó ideje nem olvasok annyit, amennyit szeretek – van is egy elméletem róla, majd ha egyszer nem lesz jobb dolgom, és nem felejtem el addigra, akkor kifejtem -, úgyhogy bevezettem a táblázatomba. És néhanapján azon kapom magam, hogy este csak azért olvasok még egy fél órát az ágyban, amikor már pedig olyan álmos vagyok, mint három másik, és inkább aludnék, hogy ne kelljen kinullázni azt a rubrikát. Annak ellenére, hogy semmi sem múlik rajta, mégis rossz kihúzni. Akkor már inkább olvasok alvás helyett. Legalább egy fél órát. Ne legyen már olyan sok a kinullázott nap.

De nem ezek az igazán trükkös részei az elszámolásnak, de nem ám! Az igazán trükkösek azok, amikért eredendően belekezdtem. A nagy kategóriák: a hasznos és a haszontalan nevűek. Hasznosnak minősül mindaz, ami… hasznos. Valami, amit nem szégyellenék bevallani egy idegennek, ha megkérdezné, mit csináltam aznap. Például dolgoztam. Vagy ilyesmi. Haszontalannak nem az minősül, ami nem hasznos, hanem mindaz, amit valami más helyett, az idő agyonütésére és naplopásra tettem.

Nem akarok túlságosan belemélyedni – kínos is volna -, de azt azért elmondom, hogy milliószor kellemetlenebb bevallani magamnak, hogy ma mi minden marhaságot csináltam, mint csinálni azt a bizonyos marhaságot, holott azért akkor is tudom, hogy „ezt most nagyon nem kéne”, amikor elindítom a Super Nintendo emulátort, és betöltöm a Super Mario Brothers nevezetű örökbecsű klasszikust. Azt nem tudom, mikor lesz elég ez a megkettőzött kellemetlenség ahhoz, hogy ez a statisztika is a virsli sorsára jusson és visszaessen, de azt szerencsére tudom, hogy a hasznos dolgok is hasonlóképpen működnek.

Ugyanis bármilyen örömteli dolog is teljesíteni valamit – a teljesség igénye nélkül: tekerni egy órát a szobabiciklin, lefordítani öt oldalt egy regényből, csokoládés kekszet sütni -, az is megtöbbszöröződik akkor, amikor leírom, és este úgy érezhetem, hogy az adott napom talán nem teljesen hiábavalóan telt el. Hogy akkor éppen nem egyszerűen kipiáltam egyet az életem megszámlálhatóan sok napja közül, hanem valamit kezdtem is vele.

Úgyhogy a konklúzió végül az, hogy szeretek játszani. Hogy úgy is mondhatnánk, hogy kidolgoztam egy jutalmazási-pontozási rendszert a mindennapi életemnek (lehet, hogy meghatározhatnám, mire hány XP jár, és akkor néha még szintet is léphetnék, és lehetne „level up” ünnep, illetve amikor „tápolni” akarok, akkor nem szörnyeket mennék ölni, hanem csinálnék valamit, ami sok XP-t ér), és ki tudja, miért, de mégis működik – na nem valami jól, pláne nem kiválóan. De mégis szembesítem magamat a napi mérlegemmel, és… nincs és. Nem tudom, mivel fejezhetném be ezt a mondatot, úgyhogy befejeztem három ponttal.

De úgy érzem, hogy ez egy jó dolog.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!