Mostanában kicsit elegem van saját magamból.
Igazából nem csak mostanában, és nem is kicsit, de ebből semmi sem új. Fáraszt, hogy állandóan meg akarom váltani a világot, van a fejemben holmi mértéktelen bölcsességről tanúságot tévő felismerés, fel is jegyzem egy-két szóban, ha csak el nem veszítem a Fölöttébb Értékes Gondolatot, mire hazaérek (mert rendszerint gyaloglás és buszozás közben támadnak ezek a nagy megvilágosodások), és aztán várom az alkalmat, amikor megírom őket.
De minek?
Olyan kamasznak, olyan nevetségesnek, olyan szánalmasnak érzem magam, amikor kimondok valamit, amit rettentő jelentősnek találok, ám könnyen megeshet, hogy valójában banális. Minek igyekszem? Minek kapálózom? Hogy vegyetek már észre, értsetek meg, ismerjétek fel, hogy milyen nagyszerű és különleges és csodálatos vagyok és imádjatok? Minek? Ha valaki észrevesz, megért, és felismeri mindezen dolgokat, akkor úgyse hiszem el neki. Azért kapálózom, hogy magamat győzzem meg? Nevetséges. Én egyszerre hiszem el ezt is, meg ennek az ellenkezőjét is.
Nem vagyok én senki. Nem vagyok észosztóbajnok, nem is szeretnék az lenni (kivéve, amikor mégis, de nem ez a lényeg).
Akárhogy is, sorakoznak a fejemben és a jegyzeteimben a jobbnál jobb témák, amelyek közül nem egyet már milliószor átgondoltam, és némelyik még egy-egy átgondolás során értelmesnek is tűnt, de csak nem születnek belőlük bejegyzések. Néha azért, mert úgy érzem, ki se tudnám fejezni szavakkal azt, ami olyan izgalmas gondolat volt. Néha azért, mert nevetségesnek érzem az egészet. Néha azért, mert lusta vagyok, máskor meg azért, mert félek beleélni magam valamibe, és szabadon átengedni magam az érzelmeknek, amiket pedig erőnek erejével kizárok magamból. Néha… nem is tudom, mi van néha.
Máskor nem jelentős gondolatokról álmodozom, meg világmegváltó bejegyzésekről, csak úgy írnék valamit, valami vicceset, érdekeset, vagy bármit, ami történt velem, na nem mintha olyan sok minden történne.
Meséltem már azt, amikor a múlt héten elmentem kenyeret venni?
De mégis.
A valóságom hideg és érdektelen. A gondolataim banálisak. Én pedig unom, ezt az egészet mélységesen unom. Magamat a leginkább.
