Korán kelni

Valahogy soha senki nem szeret korán kelni. Akárhány embert megkérdezek, mindenki inkább aludna sokáig. Lehet, hogy egyszerűen az ismeretségi körömmel nem stimmel valami, torz a mintavétel, ezt nem tudhatom.

Pedig megvannak a maga jól körülírható előnyei a korán kelésnek. Na nem az 5 óra előtti időpontokra gondolok, amik egyértelműen embertelennek minősülnek, és még az 5 és 6 óra közé eső időpontok is csak kifejezetten ritkán fogadhatók el, mondjuk valami utazás vagy fontos esemény miatt.

De a reggel 6, fél 7, 7 óra körüli időpontokban történő ágyból kimászásnak van egy nagyon kellemes folyománya, miszerint szabadon rá lehet csodálkozni, hogy „nahát, már tök régen felkeltem, és még mindig olyan korán van!” Ehhez képest ha az ember sokáig aludt, akkor nincs nagyon más választása, mint elkeseredetten észlelni, hogy „basszus, még csak most keltem, és máris olyan késő van!”

Amíg a második verzió azt sugallja, hogy már úgyis késő, a mai napnak lőttek, minden mindegy, az első arra sarkall, hogy kezdj valamit azzal a sok időddel, amid még mindig van a mai napból. Nem mindegy. Nagyon nem.

És tudom, szeretünk sokáig fennmaradni. Én is szeretek, alapvetően legalábbis. Vagy szerettem régen, amikor még nem voltam ilyen rigolyás öreglány. De tulajdonképpen mi is jó a sokáig ébrenlétben? Mert én este fél tízkor már nagyon fáradt vagyok, és a puszta ébrenlét kedvéért nem feküdni le igencsak ostoba dolog. (Ennek ellenére megteszem, nem is ritkán, de nem is vonom kétségbe önnön ostobaságomat.) És a fáradság mértékében nagyon kevéssé játszik csak közre az, hogy hasznos vagy haszontalan napot tudhatok magam mögött: estére így is, úgy is elfáradok.

(Hogy a fáradtság aztán nem szükségképpen járul hozzá a könnyebb elalváshoz, meg hogy bármennyire is álmos vagyok, amíg a macskámat nem sikerült begyűjteni a kertből, addig nem alszom, jelen pillanatban mellékes tényezők.)

Szóval annak ellenére, hogy nagyon tud fájni, amikor az ébresztő 06:08-kor, 06:28-kor vagy 06:58-kor megszólal (Miért, talán nem tudtad, hogy csak 8-asra végződő időpontokban lehet felkelni? És hogy az 5:58 nem jó helyettesítése a 6 órának, mert az még 6 óra előtt van, ami lélektanilag borzalmas, ezért kell helyette a 06:08-at használni?), azért alapvetően hiszek a reggel felkelésben a délelőtt vagy késő délelőtt vagy délben vagy kora délután felkelés ellenében.

Ez nem volt valami érdekes, ugye? Annyi baj legyen.

Kategória: Mindennapok | 2 hozzászólás

Az igazán rémisztő eset

…amikor tele a szám egy hatalmas korty teával, és hirtelen elfelejtem, hogyan is kell lenyelni.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Életed utolsó reggele

Van az a sokat idézett, igencsak kétes értékű tanács, miszerint amikor reggel a tükörbe nézel, jól teszed, ha megkérdezed magadtól, hogy ha ez volna életed utolsó napja, akkor is ugyanazt tennéd-e, amit ma tenni készülsz. Amennyiben túl gyakran válaszolsz nemmel, valamit rosszul csinálsz, és váltani kell, így az életbölcsesség.

Annak az elemzésétől most tekintsünk el, hogy mennyire értelmes egy olyan élet, amelyiknek minden napját úgy éljük, mintha az utolsó volna – gyanítom, hogy nem nagyon. (Mondjuk én lehet, hogy telefonálgatnék, vagy felülnék az első vonatra, és a legkevésbé sem érdekelne, hogyha nincs jegyem. Kikötnék valahol és meghalnék valahol, nem nagy ügy.)

Az ellenben jobban izgat, hogyha feltételezzük, hogy ez a tanács követendő, akkor miért csak az „igen” és a „nem” válaszokkal számolunk a minden reggel felteendő kérdésre. (És miért feltétlenül a „nem” a rossz válasz? Hiszen az átlagember életének napjai közül a legtöbb nem élete utolsó napja. Olyan többnyire csak egy van.)

És vajon mi a helyzet az én válaszommal, miszerint „igen, mert rohadtul fogalmam sincs, hogy mi mást csinálhatnék”? Az talán jobb, mintha egyszerűen nemet mondanék?

Na, hát ezért nem szoktam reggel tükörbe nézni.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

26

Hozzávetőleges időrendben:

  • 7 db Facebook üzenet
  • 2 db privát üzenet
  • 3 db telefonhívás
  • 2 db email
  • 2 db SMS
  • 2 tábla csokoládé
Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Igazság szerint

Nagyon szeretnék ám írni. Jót tenne a lelkemnek. Nem hiszem, hogy megártana, ha végiggondolnék egyes dolgokat, és a végiggondolásnak rendszerint igen jó módja a blogírás.

Ha túl sok érdekes nem is történik velem mostanában (vagy egyáltalán, az elmúlt években), azért vannak mindenféle témáim és gondolataim. Ezek közül egy csomó fel is van írva, többé-kevésbé végiggondolva, és így tovább.

De valahogy türelmem nincs. Erőm. Kitartásom. Lelkesedésem. Valahogy soha nem sikerül átlendülni az „akarom” állapotába a „szeretném, ha akarnám” fázisából.

Mondanám, hogy majd, talán, amikor nagy leszek, de lassan el kell fogadnom, hogy már nagy vagyok. Hogy valamikor az elmúlt hónapokban egyszerre eltelt az a sok év, amiket valahogy út közben nem vettem észre, és most hirtelenjében rám nehezedett az egész súlya.

Mi a csodát csinálok? Itt vagyok (ma)holnap huszonhat évesen, és azon gondolkozom, hogy most már talán tényleg el kellene kezdeni főiskolára járni, vagy talán jó lenne, hogyha most már elkezdenék igazából is dolgozni és pénzt keresni, hogy otthonteremtést és önálló életet kellene akarnom, és ehhez képest ugyanott vesztegelek, ahol tartottam, mikor frissen érettségizve kisétáltam a gimnáziumból.

Persze, tanultam mindenfélét, dolgoztam is néhány évet, kerestem az utamat, rájöttem egynémely fontos dologra, és amúgy is későn érő alkat vagyok, amint ez már többször kiderült – még akkor is, hogyha egész kiskoromban annyiszor hallottam, hogy olyan koraérett vagyok – és időre volt szükségem, amíg találtam egy olyan irányt, amerre el mertem / merek / talán el merek majd indulni.

Igazság szerint még mindig alapvetően gyáva vagyok és lusta, ami, köztünk legyen szólva, nem a legjobb kombináció.

Ennek köszönhető, hogy ki tudja, mióta – tíz éve, nyolc éve, öt éve, húsz éve? – parkolok a leállósávban. Valamiképp azt várom, hogy a világ addig megálljon, a dolgok változatlan formájukban megvárják, amíg megtalálom, hová is illeszkedhetnék be a világ folyásába, de ezen várakozásomban rendszerint csalatkoznom kell. Állandóság helyett azt láthatom, hogyan húznak el mellettem a többiek. Eleinte csak a rokonok és a nálam idősebb barátok voltak, aztán feltűntek és eltűntek a kortársaim, és mostanra eljutottam odáig, hogy a nálamnál adott esetben jelentősen fiatalabb ismerősök. Mindenki sorban elszelel valamilyen jövő felé, valamilyen irányba, én pedig csak vesztegelek itt, sajnálom magam, és fogalmam sincs, mihez kezdjek.

Pedig tudom, hogy a valami mindig több a semminél. Hogy a bármilyen elmozdulás is többet ér a mozdulatlanságnál. És ismerem a történeteket a fiatalkori kudarcokról és hogy a küzdelmek erősítenek meg, és az összes többi frázist. De a helyzet az, hogy szó sincs küzdelmekről. Sokkal inkább reszkető várakozásról, hogy egy Külső Hatalom, és Okosabb Lény megmondja végre, mi a teendő, nehogy nekem kelljen kockáztatnom. Kicsit úgy, mint a régi jó számítógépes játékoknál, amikor az 576 KiloByte magazin meg a PC Guru leközölték a hozzájuk tartozó végigjátszást, és az ember tudta, hogy ha azt követi, akkor győzni fog, mert mások már kipróbálták a saját bőrükön, és az elkövetett hibákból okulva megfogalmazták a helyes útvonalat.

És mindamellett, hogy szeretném, ha akarnék mozdulni, ez még bizony nem akarás. És amíg akarás nincs, semmi sincs.

Addig csak önsajnálat van és vesztegelés. Meg a fejfájás a közelgő fronttól, ami nyilvánvalóan a legjobbat hozza ki belőlem.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!