Eláruljak egy nagy titkot? Fogalmam sincs, hogyan kezdődött. Arra sem emlékszem, mikor, hogyan és kitől tanultam meg, csak azt tudom, hogy mire iskolába kerültem, már tudtam olvasni. Említettem korábban is, hogy az emlékezetem nem kifogástalan, így hát magamtól nem tudok sokat, csupán néhány anekdotára támaszkodhatok, amiket feljegyzett a családi legendárium.
- Kezdő könyvmoly
Például hogy még nem is tudtam járni, éppen csak állni, és máris lepakoltam a képes újságokat a kiságyam fölötti polcról. Vagy amint a mellékelt ábra is mutatja, kora ifjúságomban is kitartó élvezettel tanulmányoztam a nagyszüleim alsó polcán díszelgő Magyarország Története sorozatot (bár gyanítom, hogy ennek az elsődleges oka abban keresendő, hogy nagyon szép, színes borítójú könyvekről van szó.)
Tényleges emlékeim évekkel később kezdődnek, és azok sem tekinthetők száz százalékig megbízhatónak. Példának okáért úgy emlékszem, hogy rendszerint az apukám olvasott nekünk esti mesét, holott valójában ez csak csütörtök esténként esett így, amikor az anyukám a Twin Peakst nézte, különben ő mesélt.
Tudom, hogy a Minden napra egy meséből a bátyám mindig a Király kenyere című mesét kérte, amit ki nem állhattam, bár nem emlékszem, hogy miért, vagy hogy egyáltalán miről szólt.
Diáztunk is. A polcra akasztottuk a lepedőt és vetítettünk. Itt legalább nem volt vita: egyetértettünk, hogy a legjobb mese a világon A telhetetlen méhecske. Aztán nem sokkal lemaradva következik A csúnya kislány, a Télapó és ezüstmackó és mindkét Harcsabajusz kapitány.
Ezekből az esti mesés időkből rémlik a Kököjszi és Bobojsza, akikről a mai napig boldogan olvasok (a Gilikotitól most tekintsünk el, azt egyszer olvastam tízéves korom körül, és azóta is haragszom rá, bár nem egészen tudom már, hogy miért) és A téli tücsök meséi, amit boldogan újraolvasnék, ha megtalálnám belőle a példányomat. Tudom, hogy ha nagyon akarok, vehetnék egy újat, de nem akarok, mert az új kiadás akkora, mint egy ház, nem lehet kényelmesen olvasni. Van még valami nagyon homályos emlékképem az Oz, a nagy varázslóról, de ahhoz egyértelműen hozzá tudom kapcsolni az anyukám hangját és a kiváló hangjátékot is (amit megközelítőleg annyiszor hallottam, mint ahányszor A két Lottit olvastam).
Tudom még azt is, hogy mikor négyévesen kórházban feküdtem, a nővérke olvasott fel valami mesét délutánonként, és egy maci szerepelt benne, volt egy bőröndje, állt a peronon és várt a vonatra, és arra emlékszem, hogy hiába figyeltem nagyon, nem értettem, mi történik. Szerintem akkoriban még magát a ‘peron’ szót sem ismertem.
Az első könyvem igazából két könyv volt, keménytáblás lapozó. Két egérről szóltak, és mindenféle tárgyakról a ház körül. Két-három kép és szó szerepelt bennük oldalanként – és azt is tudom, hogy még elég óvodás fejjel is szerettem lapozgatni, sőt, olvastam is belőle, és az anyukám kicsit mérges volt amiért nem tettem még túl magam rajta. És tudom, hogy az első versem szintén lapozóban, tíz oldalon, hihetetlenül ronda rajzokkal Sebők Éva Állatszállodája volt (amit mind a mai napig el tudok szavalni).
Az első önálló olvasmányaim már más tészta, abból legalább valamire emlékszem, ha nem is túl sokra. A két Lottiról már több ízben írtam, de most elmesélem újra, hogy én választhattam ki a könyvesboltban, és hogy miközben olvastam, nem győztem csodálni, hogy ezek milyen bátor, nagy, kilencéves lányok, és hogy én nagyon sokára leszek csak ennyire nagy, és ennyire bátor talán soha. Bármennyire szerettem is, a többi Kästner jelentősen később következett csak, magam sem tudom, miért. Az Emil és a detektíveket sokáig nem szerettem, A repülő osztályban meg zavart a sok előszó.
És emlékszem a Harisnyás Pippire is, ami még a régi kiadásban, egy, elég vastag kötetben volt meg nekem, és második osztályos koromban veszítettem el, amikor hittanórán a pad alatt olvastam, és Krisztina néni elvette. Nem tudom, visszaadta-e (gyanítom, hogy igen), de talán akkor maradt a padban, vagy máshol, máskor hánytam el, de nem láttam többet. Csak évekkel később, az új kiadás megjelenésekor tudtam csak meg, mi lett a vége.
Azt is tudom, hogy az első könyv, amit félbehagytam – gyötört is miatta rendesen a bűntudat – a Mogyoró volt Szalay Lenkétől. Talán kicsi voltam még hozzá, mert mikor évekkel később végül rászántam magam, nagyon megszerettem és sorban végigolvastam az összeset.
Aztán voltak a számolós könyvek is, nevezetesen a Gyurka számolni tanul (ebből két példányunk is volt, szégyen és gyalázat, hogy a költözés óta egyiket se találom) és természetesen Pipacska és Kockapaci kalandjai a Vidám Matematika II.-ben. (Mindig nagyon zavart, hogy II. és hogy nekünk nincs meg az I.) Mindkettő nagy horror volt egyébként, Gyurka skarlátos volt, azért kellett otthon maradnia és unalmában tanult meg számolni, Pipacskához és Kockapacihoz pedig Lufipaci érkezett látogatóba, de szétfújta őt a szél, és el kellett menni összegyűjteni.
Nagyon nagy hatással volt rám egy kis pöttyös is, Cili Werthekamtól a Varázsszemüveg. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy mikor először olvastam, még nem voltam szemüveges. (Ugyanez a helyzet az Emma meg énnel is, ami kicsit kilóg a sorból, mert nem gyerekkönyv, pedig azokból igazán nem volt hiány.) A delfines sorozatból is kerültek ki kedvencek, leginkább talán A rabló lánya (Astrid Lindgren) és a Ne hagyd magad, Florian! (Lene Mayer-Skumanz). Az utóbbi egyetlen hiányossága, ami akkoriban nagyon zavart az egyik rajz. A szövegben téglából bakot építenek egy kerékpárnak, hogy annak segítségével mindenféle áttételekkel hajtsanak meg egy fazekaskorongot. Nem nagyon értettem ezt a bak dolgot, és gyanítom, hogy az illusztrátor sem, mert valami nagy marhaságot rajzolt oda, ahogy tudtam, hogy nem működhet, de nem tudtam elképzelni, hogyan működik mégis: ez a nem-értés mélységesen frusztrált.
Volt egy másik könyv is, nem delfines, de ugyanakkora és nagyon hasonló külsejű, ez volt A boszorkánykönyv Leonie Kooikertől. Ezt talán csak három-négy alkalommal olvastam el, de nagyon élveztem. Senki sem tiltotta nekem, de mégis olyan érzés volt, mintha valami nagyon tilosat tennék, mikor olvasom, nagyon izgalmas.
Igen, a három-négyszeri olvasás kisiskolás koromban kevésnek számított nálam. A kedvenc könyveimet – és a legtöbb bizony kedvenc lett – újra meg újra el kellett olvasnom. Egyszerűen muszáj. Hogy miért alakult ki ez a kényszer, meg nem mondhatom, de nagyon szerettem visszatérni azokra a helyekre, ahol korábban már jártam. Voltak elég hosszú időszakok a gyerekkoromban, amikor egyáltalán nem is olvastam „új” könyveket, nem mertem vállalni a kockázatot, hogy ismeretlen helyre látogassak képzeletben.
Nagyon tudtam félni a könyvektől, nem is magától a történettől, hanem az érzelmektől. A két Lottit millió és egy alkalommal olvastam, de a ‘Lotti álma’ és a ‘Lotti elmegy Gerlach kisasszonyhoz és megtiltja neki, hogy feleségül menjen az apukájához’ epizódokat talán csak egyszer vagy kétszer. (Nyilván ma már nagyon bátor vagyok, és el merem olvasni.) Janikovszky Éva hatalmas szerelem volt, de a Már óvodás vagyokban mindannyiszor átugrottam ‘A doktor néni táskája’ című fejezetet – a negyvenedik oldalon kezdődik: megjegyeztem, hogy tudjam, mikor kell átlapozni.
Kilenc-tíz éves koromtól kezdve aztán már jobban emlékszem, hogy hol olvastam egyes regényeket, és dereng, miket ajánlgattunk egymásnak a legjobb barátnőmmel. A teljesség igénye nélkül neki köszönhetem például Az élet játékát, az Anne-sorozatot, a Matildát. De megmondom őszintén, ezt az időszakot már nincs nagy kedvem kifejteni, leginkább azért, mert nem lenne ez más, mint címek sorolása, és annak hangoztatása, hogy mennyire borzasztóan szerettem az adott könyvet.
Mert ilyen türelmes, kedves gyerekolvasó voltam. Mindenféle könyveket szerettem. Akárhányszor is. A rémisztő és nemszeretem-részek átlapozásával, természetesen.
A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: I/1-2.