Az úgy volt, hogy azt mondták a hangok, hogy most, vagy soha. És én úgy gondoltam, hogy akkor már inkább most, mint soha.
Tudom, hogy ez rém sejtelmesen hangzik, de majd összeszedem magam, és mindent leírok. Vagy, ha mást nem is, akkor a mindennek a publikus részét.
Különös dolog fényképezőgéppel megfigyelni olyan embereket, akiket sok éve ismerek, és hirtelen nagyon közelről látom a rezdüléseiket. Milyen grimaszt vág, mikor valaki más megszólal, mennyire leolvasható az arcáról az unalom vagy éppen az érdeklődés, mennyire árulkodó a testbeszéd, egy félrehúzódás, néhány poénnak is felfogható, de valójában nagyon is szúró és gúnyosnak szánt megjegyzés. Hogy a féltékenység miféle arcokat tud ölteni.
És döbbenetes, hogy ezt eddig mennyire nem vettem észre.
Talán kellett hozzá egy objektív.
Letesznek eléd egy várat. Mondjuk építőkockából. Mondjuk egy összeillő készlet építőkockából, amiket eredendően ehhez az egyféle várhoz gyártottak, minden porcikája formára van csiszolva, és gyönyörűen mutat együtt. Majdhogynem sorsszerűen.
Minden darabkáját megnézheted, megfogdoshatod, megforgathatod, meg is kóstolhatod, ha nincs jobb dolgod, szétszedheted darabjaira, ha úgy tetszik. Hozott anyag.
Aztán kapsz egy doboz legót, és azt az utasítást, hogy építsd meg belőle ugyanezt. De hasonlítson ám, megszólalásig!
Ne lássék rajta, hogy ez műanyag, amaz meg kő, hogy ezek össze-vissza színűek, azok harmonikusak, ezek kis kerek dudorokkal illeszkednek egymáshoz, míg azokat a teremtés is egymásnak rendelte. Ha sikerül találnod öt legót, ami egymás mellett nagyon hasonlít arra, amilyen két szomszédos építőkocka, még örülnöd is szabad három másodpercet, de ajánlom, hogy ne szálljon a fejedbe!
Na, hát ezt csinálja a műfordító minden nap, hivatásszerűen.
Olyannak érzem az életem, mintha vendégségben volnék, és valaki más életét próbálnám ki, csak a vicc kedvéért. Mintha minden súlytalan volna, nem is az enyém, és nem számítana.
Ismeretlen a lakás, ahol élek – panzió. Ismeretlen a munkahelyem, ahol évek óta dolgozom – szakmai gyakorlat. Ismeretlen a város, ahol az egész életemet leéltem – turizmus. Ismeretlenek a kedvenc ételeim – kísérletezem az egzotikus konyhával. De még a kedvenc könyveim is idegenül hatnak, és nem ismerem a macskámat sem.
Nem tudom, miféle dimenzióba kerültem, de jó lenne hazakeveredni belőle. Valami olyan helyre, amit ismerek, és amit a magaménak érezhetek.
