Egyszer

Közzétéve 2010. március 5. | Szerző: poggi

Hiszem, hogy eljön majd a nap, mikor nem fogok halálra rémülni az ablakomban a kinti sötétben tükröződő önmagamtól.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Megtört az átok?

Közzétéve 2010. március 4. | Szerző: poggi

Tudtátok, hogy a Május 35 színtiszta szatíra? Én gyanítottam már egy ideje, de most meg is bizonyosodtam róla.

Egyébként meg a Komfortos Mennyországot olvasom (és ugyan senki sem hiszi el, hogy fogalmam sem volt róla, mikor kihoztam a könyvtárból, hogy épp most készült belőle film, pedig így volt), és időről időre sikoltozni tudnék tőle. Pedig szeretem az ilyesmit. Már nem a nemi erőszakot meg a darabolós gyilkosokat, de a rettenetes könyveket sok halállal.

Nem szoktam ilyesmit csinálni, de jól beleolvasgattam a végébe, mielőtt megpukkadok.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Napsütés, pillangók?

Közzétéve 2010. március 3. | Szerző: poggi

Ma egy kicsit jobb volt. Sütött reggel a nap. Jókedvűen keltem fel. Takarítottam délelőtt, két lapátnyi port távolítottam el a szobámból. Szellőztettem (fél délelőtt nyitva volt az ablak) és különösebb komplexusok nélkül eltengettem az időmet.

Nem olvastam, nem gondolkoztam, nem foglalkoztam igazán semmivel, csak tekergettem kicsit a bűvös kockámat, de azt se sokáig. Csak úgy, az íze kedvéért.

Aztán bemásztam a városba, voltam könyvtárban, bár nem hoztam ki semmit. Eljátszottam a gondolattal, hogy be se megyek, mert nincs kedvem semmihez, pedig áprilisra meg kéne tanulnom, hogy kell rádiójátékot írni. Aztán eszembe jutott két könyv, hátha benn vannak (nem voltak), és böngésztem, hátha megszólít valami érdekes.

Ehelyett valaki érdekes szólított meg, akit évek óta nem láttam, de annál többet gondoltam rá, ha nem is állandóan, de időről időre, olyan „hm, írni kéne neki” és „talán felhívom valamikor” módon, ami mindannyiszor áldozatul esett a lustaságomnak, a telefonálási komplexusomnak (mi van, ha tökre nem is ér rá, vagy csak esze ágában sincs beszélni velem, és jólneveltebb annál, hogy ezt megmondja) vagy az olyan gondolataimnak, hogy „dehogy strapálom én magam, végtére is kettőn áll a vásár, ha ő nem keres, én se keresem, pukkadjon meg!”

Nem volt sok ideje, talán egy húsz percet beszéltünk, de nagyon-nagyon jót tett, és ezt meg is tudtam mondani neki. Hiszem, hogy fontos megmondani az embereknek, hogyha örülünk nekik, a találkozásnak, vagy annak, amit mondtak, vagy annak, amilyenek. Most is, mint már annyiszor, újra elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy elsodródjanak mellőlem az emberek, pedig tudom, hogy nincs bennem elegendő kitartás és lendület ahhoz, hogy egy-egy kapcsolatot felszínen tartsak.

Álmodozni persze azért lehet. :)

És most megyek aludni, mert reggel nekem kell nyitni a bazárt.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Megint

Közzétéve 2010. március 2. | Szerző: poggi

Évek óta panaszkodom, tudom. Most még mindig jobb, mint tavaly volt, amikor már elég durván háborgott a gyomrom, és utána egy hétig nem hagyott alább. Ehhez képest most csak dolgozni voltam, és univerzálisan éreztem rosszul magam.

Vélhetőleg az elmúlt két hét alváshiánya többet kivett belőlem mentálisan és érzelmileg is, mint hittem volna. Már reggel, mikor fölkeltem, is éreztem, hogy ez egy hosszú és nehéz nap lesz, és sajnos nem kellett csalatkoznom a megérzéseimben.

Hogy miért volt hosszú és nehéz? Hosszú azért volt, mert nem akart eltelni, mert szerintem megállt az idő, és csak azért nem indult el visszafelé, mert egész álló nap figyeltem az órámat, hogy meg ne merészelje próbálni. Nehéz pedig azért volt, mert időnként hullámokban elöntött a boldogtalanság és a kilátástalanság. Pontosan tudtam és éreztem, hogy nem akarok ott lenni, ahol vagyok, de ha megkíséreltem belegondolni, hogy hol lennék és mit csinálnék, ha nem kellene… nos, az sem volt semmivel sem jobb. Rám tört, hogy csapdába estem, és fogalmam sincs, hogy merrefelé lehetne kimászni belőle. Tudom, hogy hinni kell a dolgok jobbra fordulásában, és igazán igyekszem is hinni, csak ma nagyon nehezemre esett.

Este, mikor hazaértem, akkor ért az első kellemes élmény. A Facebook falamat kedves emberek kitapétázták jókívánságokkal és kedvességekkel. És persze, erről tudom, hogy nagyrészt az tehet, hogy a FB nem rest mindenkit figyelmeztetni ilyesmire, de ez nem számít. Éppen mindegy, hogy azért gondolok valakire, mert eszembe juttatták, vagy mert magamtól eszembe jutott. A gesztus számít, és ez tett boldoggá.

Pocsék vagyok az emberekkel. Még csak nem is elmarom magam mellől őket, hanem egyszerűen hagyom, hogy elkopjanak. Nem keresem őket, és nem vagyok hozzá elég érdekes, (arról nem is beszélve, hogy tele vagyok gonosz gondolatokkal, még azokról az emberekről is, akiket szeretek, és akik engem szeretnek) elég szeretnivaló, vagy egyáltalán, elég elérhető, hogy mások ne hagyjanak engem elkopni. Így aztán állandóan magamra maradok, egy percig sem kétkedve abban, hogy önhibámból, és mikor hirtelen azzal szembesülök, hogy egy tucat ember ennek ellenére gondol rám, és vesz két másodpercet arra, hogy egy kedves gesztussal megörvendeztessen, az…

…hát, szavakat nem találok rá, de örültem. És köszönöm mindenkinek.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Olimpia, február, non-fiction és egyéb kínjaim

Közzétéve 2010. március 1. | Szerző: poggi

Nem tudom, mire föl állítják, hogy a február az év legrövidebb hónapja. Nekem ez nem tűnt fel. (Kivéve mikor igen.) Visszatekintve nagyon is rövidnek tűnik, csak út közben tűnt talán hosszúnak? Nem tudnám megmondani.

Igazából elszoktam az írástól, csaknem kóros mértékben, és ez még csak nem is a legnagyobb baj. Elszoktam az olvasástól is, ami azt illeti. Hogy pontosan fejezzem ki magam, elszoktam az irodalomolvasástól. Nem akarja bevenni a gyomrom (igen, tudom, hogy nem megenni kell.)

Meg aztán az Olimpiát sikerült olyan pocsék időzónába tenni, hogy hajnali fél kettő és hat közé estek a versenyek, ami egyébként gyakorlatilag az egyetlen olyan szerencsés időpont volt, hogy mindent meg tudtam nézni élőben, csak aludni nem nagyon tudtam mikor. De hát mindent nem lehet egyszerre.

Szóval most fáradt vagyok, és nem tudom, hova lett az idő, és még olvasni se tudok, csak csupa nagyon depresszív non-fictiont, úgymint olvasás- és oktatásszociológia, pszichológia és társai. Már voltak hiperaktívok, pszichopaták, alternatív oktatási modellek, autisták, rák és fejlődési rendellenességek, meg sok halál.

Ideje volna kilábalni ebből az egészből. De először is aludni kell sokat. Az a sejtésem, hogy ez a legfontosabb, és ez fog első sorban segíteni.

És hogy utána? Nem tudom. Azt se tudom, mikor lesz majd „utána”. Addig is… nem tudom. Várok? Alszom?

Egyszer késztetést érzek, hogy mindent leírjak, ami csak eszembe jutott, amire csak gondoltam, amiről álmodozom, amit tervezek, de egy pillanattal később már nem látom értelmét az egésznek, és lusta vagyok egyáltalán belekezdeni is.

Nincs értelme a mondatoknak, amiket írok, ami azért nagy kár, mert egy csomó mindenfélén gondolkozom napközben, meg értékesnek tűnő gondolataim is vannak, de valahogy ilyenkor vagy nem találom őket értékesnek, vagy nincs kedvem és türelmem leírni őket, de sokszor még megfogalmazni sem.

Egyébként is, meglehetős gyakorisággal járok úgy is, hogy abszolút nem azt mondom – nem azt a szót használom – amit elterveztem. Ezért is gyanítom, hogy az írás és a beszéd egyáltalán nem ugyanaz a folyamat, és nem is ugyanannak a tevékenységnek a kétféle különböző megnyilatkozása. (Vagy csak gyorsabban gépelek, mint ahogy beszélek, de… hát, ez valószínűtlen, mert sokszor annál is gyorsabban beszélek, mint ahogy gondolkodom, és ez az írással még nem fordult elő.)

És egyébként ma meg akarták venni tőlem Rényi Miklóstól a Szigeti Veszedelmet. (Nem adtam oda, mert irigy vagyok.)

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!