Hűha

Közzétéve 2009. szeptember 22. | Szerző: poggi

Két órán belül indulunk. Ideje lenne csomagolnom.

Németország, reszkess! Ha az eljövendő napokban természeti katasztrófákról hallotok a bajor Alpokban, akkor tudjátok, hogy én voltam. :)

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Jég

Közzétéve 2009. szeptember 2. | Szerző: poggi

Jó kis hét volt. Szabadságon voltam múlt hétfő óta (és nem olyan régen, mintegy öt perce tudatosult bennem, hogy holnap már megyek dolgozni). Ráadásul háromszor annyit írtam az FSU-ra, mint szerintem eddig összesen, és őrülten hiányoznak a szmájlik. Rémes.

Gyors leszek, mert reggel még tojásos nokedlit kell csinálnom a nokedliből, hogy tudjak kaját vinni magammal. (Újabb sokként ért az imént, hogy nem elég, hogy dolgozni megyek holnap, de ráadásul reggel megyek.)

Szóval a héten az történt, hogy egy sort se olvastam, legalábbis könyvből nem (protokollokat annál többet), viszont hosszú órákat töltöttem el a Gyakorló Jégcsarnokban ordítva, videózva és jéggé fagyva. Jippi.

Kapitális élmény volt, de igazán. És nemcsak azért, mert jó verseny volt – egyébként az volt, minden kétséget kizáróan -, hanem a többiek miatt. A többiek alatt természetesen mindazokat értem, akik tudják, hogy mi történik, ha Csipkerózsikát álmából egy kakadu ébreszti fel. :) Értem továbbá mindazokat, akik ismerik a fáradtságnak azt a bizonyos formáját, amit a jégcsarnokban eltöltött napok végére lehet érezni a fejfájással, éhséggel, szomjúsággal, hólyagfeszüléssel és mindent felülmúló nyűgösséggel. No meg azzal a makacssággal, hogy ugyan rémesen szenvedek, de azért sehol másutt nem akarnék lenni, csak itt.

Mindannyiunkra a rokonok, barátok, munkatársak úgy néznek, mint egy földönkívülire, amikor ez az egész korcsolya-dolog szóba kerül. Az egyik elkezd nekem a hatvanas évekről beszélni, a másik azt mondja, hogy „dupla leszúrt Rittberger”, és még mindig nagyon viccesnek találja, a harmadik azt mondja, hogy az nem is sport, a negyedik meg azt mondja, hogy csak akkor érdekli, ha csinos lányok vannak. De a legtöbben még ennyit se mondanak, csak üres tekintettel merednek rám, mikor kiderül, hogy ez a betegségem van, ami azt okozza, hogy korcsolyát nézek. És ilyenkor rémesen UFÓnak érzem magam. Mert ugyan nekiállhatok élhibás Lutzokról beszélni, meg arról, hogy mi a meglátásom az ugrások leminősítéséről, és hogy mennyire helytelen ötletnek találom, hogy a junior női kűrből kihagyták a spirálsort… ezt néhányan még meg is hallgatják, de akkor is.

Hihetetlen élmény olyanokkal találkozni, akik megértik és válaszolnak. Akikkel el lehet diskurálni a második pontszámban adott értékekről. Meg ilyen dolgokról. Mert amikor hirtelen elönt az érzés, hogy „igen, vannak még másik UFÓk is a bolygón!” az már majdnem olyan, mintha tartoznék valahova.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

…a könyv, a mese

Közzétéve 2009. augusztus 24. | Szerző: poggi

Írhatnék néha, tudom én. Akár gyakrabban is. De mégis, miről? Ami a munkahelyemen zajlik, arra még gondolni sem szeretek, nemhogy megörökíteni az utókor számára. A napoknak abban a részében, amelyiket ébren töltöm, nem dolgozni vagyok és nem eszem, akkor olvasok. Terápiás jelleggel. Szinten tartás végett. Nem úgy, mint az alkoholista, aki egyszer berúgott, és utána már csak őrzi az állapotot. Én a saját életemnek a felszínén kívánok maradni a könyveim által. Mielőtt valami alattomos áramlás lehúzna a víz alá, és belefulladnék.

Múlt héten jött egy csomagom az Amazontól – az első olyan, ami időben megérkezett, bár ez sem volt gond nélkül. Belecsomagoltak ugyanis valamit, amit én egyáltalán nem rendeltem. Benne volt tizenkét könyv, egy DVD és még valami. A sertésinfluenza vírusa. De már köszönöm, egészen jól túl vagyok rajta. Csak a fejem fáj még mindig, és a csuklóm meg a bokám.

Nem olyan régen – vagy éppen régen? – a kezembe került egy könyv. Az volt a címe, hogy „Segített a könyv, a mese”. Az ugyanezen a címen futó pályázat anyagait gyűjtötte egybe, mindenféle emberek vallottak arról, hogy az ő életükben miféle szerepet tölt be a betű, milyen helyzetekre kínált már megoldást, meg ilyesmi. Csupa Nagy Érzelem és Magvas Gondolat. De azért jó volt. Jó volt azt látni, hogy igen, a könyv fontos mások életében is.

Igaz, olyat, amit én vallottam volna, senki sem vallott. Iskolai fogalmazás-szagú dolgozatok voltak ezek, olvasónapló-szemelvények, és Így Birkóztam Meg Az Élet Nagy Kihívásaival-történetek. Nekem nincs ilyen történetem, illetve van, de az általános sokkal érdekesebb. Hogy mi az én általános vallomásom? A következő:

Az életem unalmas, annyira unalmas, hogy még engem sem érdekel. Ha mégis elkezdek gondolkozni rajta, egyre rosszabbul és rosszabbul érzem magam. Kínomban eszem, vagy gyalogolok, vagy vásárolok, vagy bámulok ki az ablakon, alszom, és nem tudok mit kezdeni a fölös agyi kapacitásaimmal. Úgyhogy olvasok. Vadul teszem egyik kirándulást a másik után valaki más agyvelejébe, néha napjában többet is. A lényeg az, hogy valami elterelje a gondolataimat saját magamról. A könyv erre alkalmas, és erre való. Úgyhogy olvasok. Nem azért élek, hogy olvassak, de azért élek még, mert olvasok, és azért olvasok, hogy éljek. Ez az én történetem. Semmi nagyszabású líra. Semmi megváltás.

A rend kedvéért elárulom, hogy létezik még két alternatív eset, amikor nem alszom, nem eszem, és nem dolgozom, de nem is olvasok. Vagy írok, vagy korcsolyát nézek. Hah, királyság.

Igaz, mostanában még a könyveimről se írok. Mire összeszedném a gondolataimat az egyikről, már réges-régen túlhaladtam rajta, és három regény távlatából már nehezebben emlékszem. Csak a vicc kedvéért álljon itt mondjuk azon könyvek listája, amiket azóta olvastam, hogy legutóbb blogot írtam (07.29.) érzékeltetendő a szokás kóros mivoltát. És hogy legalább a könyvekről írjak – valamit. (A szerzőjüket meg a címüket.) A rend kedvéért inkább ábécé- mint időrendben, és minden szokásos értékelés és kommentár nélkül, azok ugyanis csak az én titkos adatbázisomban találhatók meg.

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes, Bosnyák Viktória: Tündérboszorkány, Meg Cabot: Mediator: Love you to death, Meg Cabot: Mediator: High stakes, Meg Cabot: Mediator: Mean spirits, Meg Cabot: Mediator: Young blood, Meg Cabot: Mediator: Grave doubts, Meg Cabot: Mediator: Heaven sent, Robert Cormier: The bumblebee flies anyway, Frank Cottrell Boyce: Milliók, Chris Crutcher: Staying fat for Sarah Brynes, Paul Davies: Hogyan építsünk időgépet?, Daniel Keyes: Az ötödik Sally, Astrid Lindgren: Pirosházi történetek, E. Lockhart: The treasure map of boys, Lois Lowry: Find a stranger, say goodbye, Mosonyi Alíz: Szekrénymesék, Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse, Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak, Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás, Erich Segal: Oliver története, Takami Kósun: Battle Royale, Gabrielle Zevin: Elsewhere. Összesített oldalszám 6091, ebből angol 2476.

Hogy ez mire volt jó, azt nem tudom, ne is kérdezzétek. Inkább örüljetek, hogy van itt betű.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Kontrasztok

Közzétéve 2009. július 29. | Szerző: poggi

Nem szoktam bolti történeteket mesélni, általában jó okkal. Ma mégis kivételt kell tennem. Negyven körüli, magas, kopasz, kicsit pókhasú, kopasz, kissé elálló fülű, alapvetően kedves kinézetű férfiember szólított meg, éppen nem is voltam rossz passzomban, nem voltam semmivel sem elfoglalva, szívesen segítettem neki.

A Zen kiút a depresszióból című könyvet kereste, amiből gép szerint volt példányunk. Na nem sok, de annyi, amennyinek azért illene meglennie. Kértem, hogy jöjjön velem, megkeressük, de elhárította a lehetőséget, azt mondta, inkább megvár ott, ahol van. (Akkor jegyeztem meg az ismertetőjeleit, hogy megtaláljam majd újra a könyvvel. Egyébként pocsék megfigyelő vagyok.)

Az a meglehetősen kínos helyzet állt elő, hogy nem találtuk a könyvet. Kérdeztem az illetékes kollégát, hogy mégis, hol keressem, filozófiában, vallásban, pszichológiában, ezotériában? Azt mondta, ezek közül valahol. Néztem kinn a polcon, benn a szekrényben, a raktárban, és semmi. Kínunkban már nevetgéltünk, hogy hát igen, már többen keressük a kiutat, de még mindig nem találjuk!

Tíz perc is eltelt, mire meglett. És mikor visszamentem, a vásárló már nem volt ott. Azt mondták a kollégák, hogy biztos megtalálta egyedül is a kiutat, ha nem is a depresszióból, hát a boltból. De én ezt az egészet szörnyen nem találtam viccesnek. Alapvetően persze, amúgy is csúnya dolog viccelődni a vásárlókon, nem is nagyon szoktunk*, de néha muszáj, mert ki kell valahogy bírni reggel tíztől este kilencig. De nem szoktunk, tényleg.

Ez pedig most végtelenül bántott. Nem tudom az illető hátterét, nem tudom, kinek és miért akarta ezt a könyvet megvenni, és végképp nem tudom, miért nem várta meg, míg megtaláljuk. Talán azt hitte, elfeledkeztem róla? De hát négykézláb túrtam a salgót a raktárban!

Így leírva az egész nevetségesnek tűnik. Talán az is. De nekem borzasztó rosszul esett.

Ezért volt jó este, mikor egy másik vásárló telefonált a város egy igen távoli pontjáról, hogy megvan-e nekünk egy bizonyos könyvből az utolsó példány. A jó hír az volt, hogy megvan. A rossz hír az volt, hogy nem véletlen maradt utolsó példány: a gerincére legalább egy alkalommal ráesett, és fel volt gyűrődve (az ilyet bolti szlenggel élve ütődöttnek szoktuk titulálni), illetve egy másfél centis szakaszon fel is szakadt. A hátsó borítójának mindkét sarka szamárfüles volt, az első borítónak csak az alja, fölül viszont meg volt gyűrődve. Ezt mind elmeséltem a vásárlónak a telefonba, aki azt mondta, hogy „Nagyszerű, félretenné nekem? Azonnal indulok érte!” És jött, és boldog volt a selejtes, és értékesítésre alkalmatlan állapotú könyvével.

Azt hiszem, a két történet közül egyik sem érdekes különösképpen. Meglehetősen hétköznapi. De az igazság az, hogy a napok túlnyomó többségében még ennyi se történik velem.

*a szerkesztő jegyzete: dehogynem szoktunk viccelődni a vásárlók rovására! Csúnya dolog, vagy sem, szoktunk, és meg merem kockáztatni, hogy minden kereskedelemben és/vagy szolgáltatásban dolgozó szerencsétlen ember szokott. És tudod mit? Jár is nekik. Minden joguk megvan rá.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

The day when the escalator stopped

Közzétéve 2009. július 28. | Szerző: poggi

Mindig nézegettem a metróban a mozgólépcsőnek a megállítógombját. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy megnyomom, mert milyen buli lenne már, majdnem akkora buli, mint meghúzni a vészféket a vonaton. Valami olyan, amitől erősnek és fontosnak érezhetném magam.

Állítottam már meg egyszer mozgólépcsőt, de akkor senki más nem volt rajta, csak a néni, aki szorult helyzetbe került, becsípődött a szatyra és elszaladt a gyerek, akire vigyáznia kellett volna. Kiabált, hogy valaki állítsa már meg a lépcsőt, és én megállítottam. Nem nagy ügy, ott voltam a közelben, és kész. Nem éreztem magam se erősnek, se hatalmasnak, se befolyásosnak. Egyszerűen csak vállat vontam, és mentem tovább.

Még csak bele se gondoltam, hogy veszélyes dolog ez a mozgólépcső, hogy iszonyú gyorsan megy és kemény és recés és beakadós dolgokból épül fel. Egészen a mai napig.

Ma, életemben másodszor is megállítottam a mozgólépcsőt. Ma sem éreztem magam se erősnek, se hatalmasnak. Sokkal inkább sebezhetőnek és halandónak. És ma már félek. Részint persze jó tudni, hogy amikor a helyzet azt kívánja, helyén van az eszem, és a reflexeim tudják, hogy mit kell tenni, még ha én, fejben nem is tudtam.

Egy idősebb nő, nagymamakorú lehetett talán, és egy szekérderék gyerek álltak alattam a lépcsőn. Volt egy nagyobb, és vagy három-négy kicsi? Sokan voltak, és izgágák. Fel-alá rohangásztak, a nő pedig kiabált velük, hogy maradjanak nyugton. Talán csak utólag gondolom, hogy valami rossz előérzetem volt, de mintha lett volna. Mégsem szenteltem nekik túl nagy figyelmet. (Olvastam.)

Aztán a lépcső alján két gyerek megbotlott, orra esett, a nagymama rájuk, és utánuk én álltam. Egy lépcsőfokkal följebb léptem, aztán filmszakadás. Pár pillanat telhetett csak el, de legközelebb már négykézláb álltam a gyerekek fölött, a hátamon még egy-két ember, a könyvem vagy fél méterrel odébb a földön. A gyerekek sivalkodtak, a lépcső állt. Egy papucs néhány fokkal fölöttem billegett, bár ezt nem tudom, hogy láthattam, de láttam.

A másik emberek azt mondták, hogy kiabáltam, hogy valaki állítsa meg a lépcsőt, de meg se vártam, hogy bárki bármit csináljon, mert rátenyereltem a gombra, többször is. Nincs okom kételkedni benne, hogy így történt. Nem emlékszem. Azt se tudom, hányan voltunk ott a földön, és azt sem, hogy hányan látták egyáltalán, hogy mi történt. Nem tudom, hányan káromkodtak, vagy estek orra, mikor megálltunk. Talán jobb is.

Ott és akkor a következő metróra még gond nélkül fel tudtam szállni, még a könyvemet se hagytam ott (még csak meg se sérült szerencsére), de a leszállásnál már gondjaim voltak, és a térdem még mindig remeg.

De gondolom, hamarosan kiheverem, az ember előbb-utóbb minden szarságot kihever.

Brr.

A mai naptól hivatalosan is utálom a mozgólépcsőket.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!