Poggi.hu

A sci-fi mibenlétéről olvastam a minap, nem emlékszem szó szerint, de a lényege az volt, hogy a műfaj keretein belül a kevéssé valószínű dolgok válnak lehetségessé. Elsőrangú definíció. Különösen pedig jelen esetben, ugyanis nem vagyok jellemzően sci-fi-barát (bár kivételek természetesen vannak.) Ráadásul sok dolog hajlamos elbátortalanítani: a hátsó borírón szereplő, félelmetes hangzású cyber-noir kifejezés, vagy az az ötlet, hogy a történetek helyszínéül a 2081. év Budapestje szolgál, és az ilyen díszletezés nem szokott túl gyakran jól elsülni.

Levonhatjuk a következtetést; nem volt különösebben valószínű, hogy a megjelenés napján lecsapjak egy elsőkötetes magyar szerző sci-fijére, ám nagyon is lehetségessé vált. Külön öröm, hogy Csepregi Tamás nem bújt angol hangzású álnév mögé ezzel a döntésével mintegy hitelesítve a könyve magyar sci-fi mivoltát. Magyar szerző a magyar jövőben, magyar helyszínen, magyar (és kínai) szereplőkkel dolgozik. A végeredmény pedig működőképes.

A háttérről legyen elég annyi, hogy a huszonegyedik század eleji gazdasági- és energiaválság, az élelmiszerhiány és egy pusztító járvány ahhoz vezetett, hogy a világ nagyvárosai gettósították magukat, hatalmas falakat emeltek, és elzárkóztak a külvilág elől. Megváltozott a klíma és az életmód, de az emberek emberek maradtak, és Budapest is csaknem mindent túlélt.

A Szintetikus álom novellákból épül fel, mégsem merném novelláskötetnek titulálni. A kilenc történet marginálisan érintkezik egymással, közös mellékszereplők tűnnek fel, egy-egy esemény többször is megtörténik, és a kis mozaikkockák együttesen rajzolják meg a Pest-Buda Agglomerátum Rt. körvonalait a gyári munkástól a felsővezetőig, a törvényen kívüli lázadótól a nagyban játszó bűnözőkig. Van itt minden, akció, törtetés, kudarc és siker, nosztalgia és társadalomkritika, ez utóbbi kettő természetesen a történet jelenidejében értendően. Voltak szereplők, akiket megkedveltem, voltak, akiket nem különösebben. A legelső novella Simonja olyannyira a szívemhez nőtt, hogy végtelen csalódottsággal konstatáltam, amikor rá kellett jönnöm, hogy a következő nem róla fog szólni. Néhány napig pihentettem is akkor az olvasást, mielőtt tovább tudtam volna lépni, de örülök, hogy végül megtettem.

Ha mindenképp valami hibát akarnék keresni a könyvben, meg tudnám persze tenni: nem volt igazán egyenletes a színvonal. Az Igazán Nagyon Jó novellák között felbukkan egy-egy egyszerűen Elég Jó is, és a kettő közötti különbség lett légyen bármilyen igazságtalan, mégis szembeötlő. De igazság szerint nem is akarok hibát keresni, és egyébként is ennyi az összes rossz, amit el tudnék mondani róla.

Az egy-két ominózus pillanattól eltekintve gyakorlatilag valamennyi epizód megérintett bennem valamit, és a legkellemesebb meglepetés akkor ért, mikor hirtelen minden szál összeért és új értelmet kapott. Akkor becsuktam a könyvet – ujjamat gondosan a lapok között felejtve – és elégedetten vigyorogva néztem kifelé az ablakon pár percet, mielőtt folytattam volna.

Megszerettem ezt a világot, ezt a hangulatot, ezeket a figurákat; a kínaiakat, a horoszkópot olvasó, szintetikus szürke masszát eszegető, drogmámorban úszó esendő figurákat, az agárversenyekre fogadó és ott vagyonokat elveszítő játékfüggőket, de még azokat a ritka céltudatos és határozott alakokat is, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak, és meg is szerzik maguknak.

Megszerettem ezt a különös hangulatú, különös építészetű hibrid-Budapestet.

Legfőképp pedig megszerettem ezt a szürke, puhafedeles kis könyvet.

Egy rövid, pár mondatos üzenet nagyon sokat elárul az írójáról, a címzettjéről és a kettejük kapcsolatáról, erre már rég rájöttem a munkahelyi levelezések során. Itt voltam, te nem voltál itt, ez történt, amiről tudnod kell. Az első jelentés minden egyes üzenet esetében ennyi, a valóságban éppen úgy, mint Alice Kupiers regény-szerűségében, aki úgy tűnik, szintén felfigyelt a kétsorosokban rejlő lehetőségekre. Ha jók az üzenetek, előbukkan mögülük egy történet.

Ezek az üzenetek a Life on the refrigerator door című kötetben jók. Anya és lánya hagynak egymásnak üzeneteket a hűtőszekrény ajtaján. A tizenöt éves Claire életét kitölti ugyanis az iskola, az első nagy szerelem, az anyjáét pedig a szülésznői munkája és az éjszakai műszakok. Egymás mellett élnek, néha összetalálkoznak, de igazából alig ismerik egymást, csak üzeneteket váltanak. („Hideg van, szükségem van egy új kesztyűre!” | „Itt van tíz dollár, vegyél kesztyűt.” || „Fontos dolgozatot írok holnap, drukkolj nekem!” | „Elmentem dolgozni, remélem, minden rendben ment.”)

Egy napon aztán minden megváltozik. Az anyja hiába írja ki száz és egy alkalommal Claire-nek a hűtőajtóra, hogy beszélniük kell, és hogy legyen otthon, de a lány hol iskolában van, hol a barátnőjénél alszik, és végül egy ilyen kis céduláról kell megtudnia, hogy az anyja egy csomót talált a mellében (amiről az olvasó természetesen azonnal tudja, hogy nem egyszerű csomó, hanem rák, és a betegség lefolyása és kimenetele sem igazán kérdéses).

Ez a két boldogtalan, halálra rémült ember felváltva vigasztalja és bátorítja egymást, Claire kis rajzokkal egészíti ki a leveleit. Hol fenyegetőznek, hol félnek, hol összevesznek, hol kibékülnek: megpróbálják át- és túlélni ezt az időszakot. A legérdekesebb az, hogy maguk a levelek – és nincs más narráció, az egész kötet csak az üzenetekből épül fel – nem mondanak túl sokat. Akadnak köztük bevásárlólisták, vagy kérincsélések egy kicsi plusz zsebpénzért. Mégis kirajzolódik mögöttük a két figura és az ő életük.

Azt mondják, hogy rossz és olcsó írói megoldás elmesélni bármit, ha meg is lehetne mutatni, és Alice Kuipers mégsem tesz mást, csak elmesél, semmit sem mutat meg. Azt írja csak, hogy „Jó volt tegnap este beszélgetni” vagy azt: „Remélem, ma reggel jobban érzed magad”. Említést tesznek olyan dolgokról, amiket az olvasó nem láthatott, és talán nem is igazán fontos leírni őket, hiszen pontosan lehet tudni, miféle történések voltak.

Okosan felépített, jól megszerkesztett, de mégsem túlírt könyvről van szó. Hamar el lehet olvasni, hiszen a legtöbb oldalnak a fele üres, mégsem érződik rövidnek vagy kevésnek: pontosan elég. Olyan dózisban és olyan töménységben adagolja a történetet, hogy még emészthető legyen, de azért letaglózzon. Forma és tartalom jól sikerült házasítása. Engem elég alaposan megérintett.

A Zabhegyezőt háromféleképpen lehet olvasni. Lehet túl korán („ja, és képzeld, felvisz magához egy kurvát, tiszta komoly!”), túl későn („hát elolvastam, és úgy érdekes is volt, meg minden, de azért nagyobb a füstje, mint a lángja, ha érted, mire gondolok”), vagy nagyon szerencsés esetben pont jókor. Valószínűleg azok, akik az első két csoportba tartoznak, lekezelően nyilatkoznak róla, és soha többé nem gondolnak majd rá.

Én a szerencsések közé tartozom. Tizenöt vagy talán tizenhat éves lehettem, az biztos, hogy a középiskola meglehetősen nyomorúságos éveit nyögtem. Böngésztem otthon a könyvespolcot – ritkán teszek ilyet, valahogy azok a könyvek, amiket a szüleim összevásároltak, többnyire nem érdekelnek -, és észleltem, hogy ez az a híres könyv, amit illik ismerni. Hogy leemeltem a polcról, kinyitottam az első oldalon, és nagyjából ötven oldalon át olvastam, amíg Holden fel nem ül a New Yorkba tartó vonatra, kizárólag a sznobizmusomnak köszönhető. De csak addig, onnantól kezdve ugyanis már képtelen lettem volna abbahagyni. Megtörtént a baleset, Holden Caulfield kamaszéveim legmeghatározóbb barátja lett. Újra és újra elolvastam, néha csak egy-két oldalt, néha az egészet. Volt, hogy havonta, volt, hogy két-három alkalommal egy évben. A példányom 1968-as kiadás, a lapjai sárgák, és csaknem törékenyek, és ha a gerincére állítva elengeded, a 151. oldalon fog kinyílni, amikor „Végül letelepedtem egy padra, ahol nem volt olyan tök sötét.” Mert ez volt a kedvenc részem. Ez a jelenet, ez a hang – a zseniálisan eltalált fordítás! -, és persze a könyv egésze rátelepedett az életemre.

Hogy utána mi történt? Elmúlt. Nem merült éppen feledésbe, inkább csak bevonta némi nosztalgikus köd, idealizált emlékképek maradtak belőle a nyomorúságos évek elmúltával. Néha eszembe jutott, hogy talán el kellene újra olvasnom, de mindannyiszor megfutamodtam, mielőtt tényleg elkezdtem volna. Mert mi van, hogyha már nem jelenti ugyanazt, ha már nem is olyan fontos? Mondhatjuk hát, hogy ezúttal csaknem olyan véletlen volt az újabb találkozásunk, mint sok évvel ezelőtt az első. Annyi történt mindössze, hogy eszembe jutott egy részlet, egészen az elején van, erre emlékeztem, de nem találtam meg azonnal. Elkezdtem hát olvasni, és mire megtaláltam a részt, azt, amikor Holden megemlíti, hogy szerinte azok a jó könyvek, amelyeknek a végén azt akarod, hogy az író a legjobb haverod legyen, akit bármikor felhívhatsz, már nem tudtam abbahagyni. (Salingert valahogy mégse akarnám felhívni. Holdent inkább, de őt is csak azért, hogy megtudjam, jól van-e.)

Holden története tudniillik elmegyógyintézetben indul. Nem nagy titok ez, hiszen már az első oldalon elárulja, hogy a „lerobbanása” után került ide, és ezt fogja most elmesélni, közvetlenül csak neked, így, egyes szám másodikban. Elmeséli, hogy éppen kicsapták, és karácsony után már nem fog visszatérni az iskolába. Ez a negyedik intézmény sorozatban, ahol így járt. Összeverekszik a szobatársával, és végül három nappal a szünet kiadása előtt lelép, egy éjszakai vonattal hazaszökik New Yorkba, rossz bárokban iszik, és rossz hotelokban alszik. Három napon át próbál felkutatni olyan embereket a múltjából, akik megérthetik őt, akikre rá tudna hangolódni, és akik rá tudnának hangolódni, és nem talál ilyet. Aztán hazamegy és onnan később a diliházba.

Nem valami komoly cselekmény, ezzel tisztában vagyok. De nem is az a fontos, hogy mi történik, hanem az, ahogy Holden az ég világon mindent megél, intenzíven, átütően, és ahogy mindentől kiborul. Azzal szembesül minden egyes pillanatban, hogy ő nem olyan, mint más emberek, mindenki más képmutató, törtető, álságos és hiteltelen. Holden a világ legnagyobb hazudozója, állandóan történeteket talál ki (Ha újságért megyek, és megkérdeznek: „hova mész?”, fix, hogy azt mondom: „az operába”. Fantasztikus.) mégis ő az őszinteség és a naivitás hangja. Arról álmodik, hogy egyszer lesz valaki, aki majd megérti. Vagy hogy egyszer majd egy olyan helyen fog élni, ahol nem kell megjátszania magát. Álmodozik, emlékezik, és közben bejárja New Yorkot.

Imádom, mikor egyik éjjel az izgatja a fantáziáját, hogy a Central Parkból hová mennek a kacsák, mikor befagy a tó. Jön-e vajon valaki, hogy összegyűjtse őket. Senki nem tudja megmondani neki, ő pedig ettől (is) teljesen kiborul. Mert vannak olyan pillanatok, amikor valami – valami igazán lényegtelen dolog – akkora jelentőséggel bír a szemedben, hogy csaknem belepusztulsz, ha nem tudsz a végére járni. Gondolataidban már a világ megváltása múlna rajta, mégsem képes senki sem komolyan venni a kacsákat.

Újraolvasni a Zabhegyezőt hihetetlen szellemi kaland volt. Ismerős terepen mozogtam, tudtam, mikor mi következik, még ha nem is emlékeztem pontosan minden apró mozzanatra. Tényleg teljesen mást nyújtott, mint sok évvel ezelőtt, de nem rombolt le semmit: mélységet, egy új dimenziót adott csak neki. Belátom, persze, ha most olvasom először, bizony kicsit késő lett volna már. Más volt, mint amire emlékeztem, és más volt ahhoz képest is, amire az első oldalak után emlékezni kezdtem. Kicsit csalódtam, de csak egészen kicsit, és leginkább nagyon csodálkoztam. Mert a Zabhegyező még most is képes megrágni és kiköpni. Jó néhány olyan résszel találkoztam, amit sokkal jobban értettem most, mint akkor (holott tizenhat évesen őrülten tiltakoztam az ellen, hogy a „felnőttek” esetleg jobban értik a kamaszokat, mint ők saját magukat), és volt, ami akkor, dacára annak, hogy nem kevésszer olvastam, egyszer sem tűnt fel. Sokkal mélyebben érintett meg Phoebe jelenléte, Mr. Antolini, a némiképp különös egyszervolt angoltanár, Sally Hayes, Jane Gallagher, de még Maurice, a liftesfiú is. Mostanra azt is látom, hogy Holden sok szempontból nem különb azoknál a kortársainál, akiket megvet (bár régen meggyőződésem volt, hogy tökéletes): ugyanúgy nem foglalkozik a világ rajta kívül eső részével, mint azok, csak azt képtelen megemészteni, hogy másoknak viszont ő lesz másvalaki.

Ami engem illet, mindenféle dolgokat gondolok arról, hogy mi történhetett. De ez nem számít, mert egyáltalán nem fontos, hogy mi történt. Az a fontos, hogy Holden átélt dolgokat, csalódott emberekben, jót akart, és a jó szándékkal kikövezett út a pokolra vezetett.

A kedvenc új felfedezésem viszont az utolsó előtti fejezet legutolsó mondata. Hiszen a regény úgy kezdődik, hogy egyszerűen egyes szám második személyben megszólít Holden, és beszél hozzád. Mindig azt hittem, hogy egyszerűen ülünk egy füstös bárban, és mesél. Soha fel sem merült bennem, hogy nem hozzám beszél. De ez a bizonyos mondat úgy hangzik, hogy „Istenem, bár ott lettél volna!” (Igaz, a magyar fordításból hiányzik az Istenem, de az eredeti szövegben bizony ott van.) És tudom, hogy az „Istenem!” lehet egyszerű felkiáltás is, de számomra nem az. Az én (mai) olvasatomban ez bizony egy megszólítás, a kétszáz oldalon át tartó fohász címzettjének megnevezése. Te voltál az, akihez beszéltem. Te voltál az, akinek mindent megvallottam, és most, hogy végeztem, megpróbálok új életet kezdeni. Ez az egyetlen aprócska mondat, ami eddig mindannyiszor elkerülte a figyelmemet, ezzel a zárójelenettel (Holden ül a szakadó esőben, bőrig ázik, de nem foglalkozik vele, mert elöntötte a szeretet, ahogy a kishúgát nézi körbe-körbe lovagolni a körhintán) egészen már megvilágításba helyezett mindent.

Régen azt gondoltam, hogy a Zabhegyező nincs lezárva, hogy majd, ha Holden valaha ki is szabadul a diliházból, ott folytatja, ahol abbahagyta. Most úgy vélem látni, hogy igenis minden más lesz, mert valami történt. Holden nem „ha” kerül ki a diliházból, hanem „amikor”, és igenis van a számára remény.

Most így sikerült látnom. Majd néhány év múlva újra jelentkezem ugyanebben a témában.