Soha nem olvastam még semmit Kingtől – ami azt illeti, félek is tőle. Nem kezelem túl jól a rémisztő dolgokat, azoktól rosszul alszom. Annak idején, tizenkevés éves koromban a bátyám, ki tudja, milyen gonosz megfontolásból kezembe adott egy Lovecraft-kötetet: azzal jártam úgy pórul, hogy nem mertem letenni a könyvet, de továbbolvasni még annyira sem. Borzalmas élmény volt. Előtte sem hittem, hogy a horror az én műfajom lenne, de akkor egyszer és mindenkorra meg is bizonyosodtam róla. Nem szeretek félni.
Igen ám, de sok okos ember mondta azt, hogy bár Stephen King olyan, amilyen, de ez a könyve jól és okosan szól az írásról. A boltban sokáig rejtegettünk egy utolsó példányt ketten, hogy „majd elolvassuk”, és hogy „majd megvesszük”, de annyi problémát okozott, hogy azonnal el kellett vinni, és végül nem én, hanem a kolléganőm fizette ki. Megígérte, hogy majd elolvashatom, aztán az egész feledésbe merült, hiszen ennek már csaknem fél éve.
Aztán néhány héttel ezelőtt a könyvtárban az Antarktisz-expedíciók után kutattam, és eltévedvén kissé az ETO-számok labirintusában, Stephen King gyakorlatilag rám vetette magát, és végül megadtam magam neki. Nem merném bizton állítani, hogy megbántam. Vagy hogy nem bántam meg.
Az első részt – önéletrajzi vázlatok – meglehetősen untam. A krónikus és traumatikus gyermekkori fülgyulladások leírása átcsapott az alkoholizmus és drogfüggőség leírásába, és egyik sem érintett meg mélyen. Volt némi kellemetlen felhangja is a narratívának, miszerint milyen igazán elsőrendű fickó az, aki képes volt kilábalni a függőségeiből, és közben megőrizte a családját és a hírnevét. (Egyébként tényleg elsőrendű és kiváló fickó az ilyen, és minden elismerésem az övé, de ettől még nem kedveltem meg jobban.)
Az írásról szóló rész a könyv közepén már jobban tetszett. Sok dologban nem értek vele egyet, de ez legyen az én bajom, neki több babér termett már ezen a téren, nekem pedig jogom van saját véleményt alkotni. King szerint a regény egy történelmi lelet, egy dinoszaurusz csontváza, vagy bármi hasonlatos, amire ha egyszer véletlen rábukkanunk, megpróbáljuk a lehető legteljesebb formájában, a legkevesebb sérülést okozva neki kiásni. Ugyanez magyarul azt jelenti, hogy a történet készen van valahol, és addig írjuk, amíg minden része napvilágra nem kerül. Az elején még nem kell tudni, mi lesz belőle, hiszen a végére úgyis ki fog derülni. Azt is mondja, hogy az első változatot érdemes zárt ajtók mögött készíteni, senkit sem engedve be az alkotás folyamatába, hiszen ez annyira sérülékeny időszak, hogy bármiféle negatív hatás hatványozottan rosszul hatna az írásműre. Azt is mondja, hogy amikor viszont elkészül a szöveg – ha nem az első változata, akkor a második -, azt igenis meg kell mutatni másoknak. Megbízható barátoknak, házastársnak, annak a személynek, akinek gondolatban címezzük az írást. (Ezt a gondolatot, hogy minden író egyszemélyes közönségnek dolgozik, olvastam már korábban, először Vonnegutnál.)
A kár az, hogy az okos tanácsokat, stílusgyakorlatokat, és a tényleg érdekes részeket valahol elrejtette a könyvben. Eltakarták az önéletrajzi jegyzetek (amik között azért volt érdekes is, mondjuk a különböző újságírói próbálkozások és hasonlók, vagy az első könyve megjelenése), és még néhány másik apróság.
Olyasféle apróságok, mint mondjuk az, hogy konkrét szerzőket és könyveket cikiz, hogy azok milyen pocsékul vannak megírva, milyen rossz könyvek, és milyen tehetségtelen szerzők. Megemlíti, hogy egy-egy író hogyan ír vagy hogyan ír újra vagy hogyan javítja a kéziratait, és hogy ezek az írók mind rosszul csinálják. (Mintha bizony lenne univerzális módszer rá. Vagy van, csak nekem, no meg ezeknek az elítélt íróknak nem szólt róla senki?) Ha azt írja, hogy „van olyan író, aki” vagy azt, hogy „ismerek olyat, aki” azzal nincs baj, ám legyen, de nem éreztem tisztességesnek, hogy a kollégái iránt semmi lojalitást nem mutat, mintha mindannyiuk felett állna, főleg, hogy nem egy általam kedvelt és nagyra tartott íróról is lenézően nyilatkozott.
A harmadik elterelő motívum még különösebb volt: mintha egyes bekezdések csak azért kerültek volna a szövegbe, hogy a regényeit reklámozzák. Ez a könyvem erről szól, ez a másik arról szól, ez pedig amarról, amelyikben egyébként kitűnően alkalmaztam ezt vagy azt vagy amazt a technikát.
A könyv zárófejezete, metafikciós fordulattal a saját keletkezésének körülményeit tárgyalja, hogy 1999-ben hogyan ütötte el Stephen Kinget egy kisteherautó, hogy ki vezette a járművet, és hogy az író a baleset során pontosan miféle sérüléseket szenvedett. Tudom, hogy majdnem meghalt. Tudom, hogy az elmúlt tíz évben számtalan komplikációval kellett szembenéznie. Azt is tudom, hogy egy ilyen sokk, egy halálközeli élmény, és a maradandó sérülések végképp fel tudják borítani valakinek az életét – az lenne a csoda, ha nem így történne. Elismerésre méltó az a törekvés, hogy meg kívánta osztani az eljövendő világgal és a felnövekvő írógenerációval mindazt, amit az írásról tud. Biztos vagyok benne, hogy nem kis fegyvertény volt ezt kerekesszékből, komoly fájdalmak közepette véghez vinni. De valahogy sok volt.
Összességében véve nem rossz olvasmány. A könyv középső részében találtam érdekes gondolatokat, ám a függelékekben bújtak meg messze a legérdekesebb darabkák. (Az egyik egy novella eredeti és javított változatát mutatja, egy másik pedig azon regények listája, amiket King az elmúlt években olvasott, és amik elnyerték a tetszését.) Igazából csak azt sajnálom, hogy a közel 300 oldalnak a nagy részét nem a számomra érdekes részek töltik ki, és kár, hogy a gyanútlan, nem King-rajongó olvasót ezekre senki sem figyelmezteti.