Ami azt illeti, nem volt éppen kellemetlen élmény itt ébredni. Elaludni sem. Bár a sarkoknál nem tudtam, hogy melyik sarkok számítanak, csak a mértaniak, vagy a mintázatiak is, esetleg a bútorok (már két könyvespolcom is áll, az íróasztalomnak pedig fiókja is van. És gerendák, párosával a plafonban. Ami ferde). És csak a szobának olyan alakja van, hogy a sarkainak a száma valahova a [22;25] intervallumba esik, de az sincs kizárva, hogy azon kívül, csak eddig ilyen számolási eredményeket kaptam.
Aztán letettem a szemüvegem és inkább aludtam.
Tudjátok, hogy mi nincs még ebben a szobában? (Szekrényen, fotelen, könyveken, ruhákon, képeken, elefántcsordán, rotációs kapán, és számtalan másik haszontalan tárgyon kívül, természetesen.) Függöny. Este egy narancssárga fényű utcai lámpa süt be, reggel pedig a napnak kéne, de persze neki esze ágában sincsen. De jön ő még az én utcámba! Főleg, hogy az én szobám az utcafrontra néz, és sokkal kiegyensúlyozottabb panorámát nyújt, mint szegény ősömé, akié viszont a kertre. Ami sok mindenre hasonlít jelen állapotában, de kertre nem igazán. Pedig van a végében budi.
Viszont, hogyha egyszer minden elrendeződik majd, akkor az övé lesz szebb. Nekem viszont kiváló kilátásom nyílik a szembe-szomszéd színes műanyag székeire, a balra-szembe-szomszéd napkollektorára és a jobbra-szembe-szomszéd kerti törpéjére. És a ház előtt parkoló üzemképtelen személygépjárműre is, hogy el ne felejtsem.
Olyan rutinfeladatokkal küzdöttem már meg az „új helyen”, hogy például fürödtem és hajat is mostam, mindezt egy kétes állagú citromfüves szappannal, ugyanis sampont nem találtam még. A kádban nincs még zuhanyrózsa, és már attól a gondolattól is viszketek, hogy maradhatott rajtam szappanmaradék.
Már aludtam is. És legjobban a reggel lepett meg (és nem arra gondolok, hogy amikor az építési munkások berontottak a szobámba (éppen az ágyam alatt kutakodtam a szemüvegem után, égnek meredő csíkos pizsamába bújtatott fenékkel), és azt ordították, hogy „Te, Bandi bácsi, itt laknak!”), amikor egy darabig gondolkoznom kellett, hogy hol vagyok. És aztán kerestem a fényforrásokat, hogy lekapcsoljam magam után őket. Csak a fények kintről jönnek.
Arra gondolok, hogy amikor bemegyek a fürdőszobába, nem kell lámpát gyújtanom. Mert van odabenn ablak. És a déli égre néz. És bejön rajta a világosság. És most sem kellett lámpát gyújtanom. És amikor lementem a konyhadzsungelbe reggelizni, akkor se kellett. Természetes fény van, elég bizarr élmény. Talán ettől érzem panziónak, nem tudom. Ma még egyszer sem kellett lámpát kapcsolnom, mégis számtalanszor megtettem rutinszerűen.
És persze – persze – hiányzik a macskám. Mindent megértek, tényleg, de a macskám kell. Tudom, hogy igen ingerszegény életet élt szegénykém az elmúlt években, csaknem teljes életében, eltekintve az első öthetes fázistól, amikor nem tudom, mi történt vele. De azóta, és azt merem állítani, hogy életében nem látott még autót. Nem látott még olyan kutyát, amelyik nem a Vitéz. Ad absurdum, még másik macskát sem. Nem alakult még ki benne veszélyérzet, és nem tudom, hogy fog ez majd helyreállni. Tudom, hogy nem buta jószág (de, az…), és hogy bíznom kell benne, és ha igazán szeretem, el kell engednem és visszatér hozzám, kivéve, ha közben kivasalja egy autó, megeszi egy kutya vagy feldarabolja a helyi domináns kandúr.
Na, hát erről beszélek. Ezért is van az az okos terv, hogy amikor majd kijön Piros is, akkor egészen addig marad a lakásban, amíg már nem érzem úgy, hogy ki merem engedni. Amíg nem mozog magabiztosan a házban, és tudomásul nem vette, hogy itt lakunk.
De az tegnap estig nem került szóba, hogy most nem hozzuk a dögöket. Nagyon csúnyán veszekedtünk, azt hiszem. Olyasmik hangzottak el, hogy „megértheted, hogy nem akarom az itteni állapotokat oda is exportálni” és az is, hogy „és akkor a macskát se exportáljuk?”, meg az is, hogy „ki tudja, mit hugyozna össze, meg is ölném” és az is, hogy „te összetéveszted a kutyával”. És akkor mérgesedtek el a dolgok, mikor az is elhangzott, hogy „jó, mindent értek, de mégis, mikor hozhatom a macskámat”, amire már nem érkezett konkrét válasz, csak további győzködés, hogy a macska marad, ahogy a „napok, hetek, hónapok?” kérdés is csak további ordítozáshoz vezetett. Nem kívánom részletezni a szituációt (ennél jobban), de eléggé megviselt. Arról nem is beszélve, hogy a két marha azt látta, hogy az elmúlt két hétben a lakásban állandósult a felfordulás, aztán elkezdtek eltűnni a tárgyak, most pedig mi is eljöttünk, ők pedig ott maradtak. Ha ettől nem hülyülnek meg, akkor semmitől. Ezt még egy csekély értelmű vörös macska is felfogja.
Rossz volt a macskám nélkül aludni.
Pedig szegénykém akkor is teljesen bepánikolt, amikor előhoztam a macskaszállító dobozt. De szerintem ez még mindig rosszabb így, mintha visított volna egy órát a kocsiban, aztán itt lenne.
Lassan elkocogok itthonról. Korán van még, ha még mindig a „régi helyen” laknánk, ha most indulnék, még reggeli műszakba is beérnék, de most még innen se kell indulnom. De elmegyek, veszek sampont, macskaalmot és majonézes tormát. Esetleg előtte még telefonálok is egyet, hogy mi más kell még. Esetleg.
Azt hiszem, a rendes számítógépemet még nem rakom össze egy darabig. Se a hangfalat, se a monitort, se semmit. Jót tesz, hogy nem zümmög és morgolódik idebenn. Annyira sok helyet foglal! Nem csak fizikailag, érzelmileg is. Térkitöltő jellege van. Most pedig még élvezem az ürességet. A tereket. De az is biztos, hogy az asztalom nem fog egészen így maradni, mert nagyon utálom, hogy háttal ülök a szobámnak, amikor élvezni akarom. Szóval, egyelőre alakulási fázisban vagyunk.
Zen. Ez a terv. A dolgok úgy lesznek, ahogy kialakulnak.
És erre besütött a nap. :)
Nem utasítom el azt a lehetőséget, hogy a hiba az én készülékemben van, én vagyok az érzéketlen, értetlen, éretlen vagy ki tudja milyen, ami miatt képtelen vagyok megérteni, hogy a Twilight mitől akkora siker, amekkora.