A jó hír az, hogy nem lesz BKV-sztrájk. A rossz hír az, hogy alig három órával azután, hogy (életemben először) taxit rendeltem, le is kellett mondanom.
A másik jó hír az, hogy elég jól viselem az utazást. Olvasok. Újra van időm sokat olvasni. És ez így is fog maradni, és ez fokozott örömmel tölt el.
Az egyetlen (kettetlen), amit nehezen viselek, az az, hogy reggelente hideg van, és nem nagyon akaródzik kikelni az ágyból. Azért kettetlen, mert igazából azt is nehezen viselem, hogy minden reggel itt fúrnak-faragnak a srácok, de ezt persze el kell néznem nekik. Főleg azért, mert szépen dolgoznak, és előbb-utóbb el fog készülni a ház (és akkor jöhet a macskám is.)
Délelőtt beugrottam a régi helyre, képeztem dobozokat, meg vettem ennivalót a macskának. Mélységesen meg van rám sértve szegény jószág, és hiába van rá meg minden oka, nekem azért nagyon rosszul esik. Remélem megbékél majd, ha ő is ideköltözik.
Ami azt illeti, rettenetesen fáradt vagyok, és ma délután és este elöntött a kilátástalanság; nem látom, hol lesz mindennek vége (most a munkáról van szó, természetesen), hogy ezt a három napot, mielőtt beköszönt az öt napos munkamaraton, mégis, hogy fogjuk végigcsinálni, mikor fogok én mindent elpakolni, és főleg hová, és mindig jönnek újabb és újabb feladatok, amiket meg kell oldani, és belefáradtam.
Holnap reggel be is megyek korán, nyitásra, és elpakolok. Addig egyetlen istencsapása vevő sem zavarhat meg. (Ma már ordítoztam eggyel. És egy kollégával is. Ez már az utolsó hét.)
De az a jó, hogy ahogy bejövök a sárga szobámba, felkapcsolom a karácsonyi izzókat, és elönt valami jó érzés. Hiába a szétszórt dolgok a konyhában, a hűtőszekrény vagy éppen a mosógép hiánya, de olyan szép és olyan jó, és olyan tökéletesen pihentető itt lennem, állnom és néznem a valóra vált álmot.
Valószínűleg persze éppen ilyen szép lenne, hogyha nem kellett volna rá éveket várnom. De mostanában azt tanulom, hogy mindennek van jó és rossz oldala is, és megpróbálom nézni a jót. A filozófiafüzetemben – egyike azon kevés iskolai papírnak, amit nem dobtam ki – bukkantam az alábbi mondatra: „teljes élet csak a halál árnyékában lehetséges”. És ez nagyon szépen egybecseng azzal, amit a héten Elisabeth Kübler-Rossnál olvastam, miszerint nagyon is tudatában kell lennünk annak, hogy az élet véges, minden egyes perc, amit valamivel eltöltesz egy perc a véges sokból, amennyid van. Nem áll a rendelkezésemre számolatlanul az idő, és nem túl okos dolog meglopnom saját magamat.
Úgyhogy ébredés után jár nekem még öt perc heverészés és felmelegedés az ágyban, de nincs szükségem arra, hogy morgolódjak a hideg miatt. Teljesen rendben van, hogy ennyi évet kellett várnom rá, hogy itt lehessek, mert most tizenhat évnyi örömömet lelhetem benne.
Zokniban baktatok fel-alá a nappali két lépcsőjén, és álmélkodom. Kapcsolgatom a lámpákat.
Kaptam egy karácsonyi csomagot.
Mikor fél 10 után néhány perccel elindultam hazafelé, végig a parkolón, át a metróhoz, borzasztóan fáradt, nyúzott és elcsigázott voltam. (Az elcsigázott szó jelentése: felébreszti a csigát. Biztos forrásból tudom.) Nagyon hosszasan zártam a kasszát, nem akart stimmelni a készpénz benne, és alig láttam már ki a lyukon: zárás előtt már két órán át marhaságokat beszéltem a vevőknek.
A parkolóban, azt hiszem, egy pillanatra kihagyott az agyam, hatalmasat estem a járdaszegélyben, lefejeltem a rácsot. Le kellett ülnöm egy percre. Azt hiszem, elalhattam álltomban, pedig ilyet még soha nem tapasztaltam. Ijesztő volt, fájt, de túléltem. A buszon volt egy üres ülés, senki sem ült le rá a Blahától egészen az Astoriáig, és úgy döntöttem, lehuppanok rá. Akkor találkozott a tekintetem egy férfiéval, akinek le tudtam olvasni az arcáról, hogy már pedig ő oda akart ülni, csak mostanra furakodott át a tömegen.
Viszont mivel reggel nyolc óta talpon voltam és rohantam, és nagyon jól esett ülnöm így fél tizenegy idején, nem keltem már fel. Végtére is felnőtt nő vagyok, ő felnőtt férfi, nem az én feladatom udvariaskodni vele – mégis rossz érzésem volt.
Ezek után pedig felmásztam az utcán, siettem, hogy át ne ázzon a cipőm, kinyitottam a kaput, bejöttem az ajtón, és azt éreztem, hogy hazaértem. Hogy ez az otthonom, és hogy nekem itt jó. És sehol sem volt már a leordított kolléga, vagy a vevő, vagy a kasszahiány, vagy a csekkelütés, vagy a lefejelt parkolórács, vagy az ember a hetes buszról, csak az az érzés, hogy a megfelelő helyen vagyok, mert ide tartozom.
Szóval erről szól az otthon, édes otthon. Erről szól, hogy az én házam, az én váram. Ilyen helyekre vonatkozik a honvágy. Ez hiányzott eddig az életemből, valami, aminek feltétlenül örülni tudok, valami, ami más, mint a munka napjai, ami az enyém, ami az életem, ami én vagyok.
Nekem most jó.
Jó éjt, kedveseim.
