Första vecka

Kicsit nehezemre esik elhinni, hogy máris egy hete, hogy itt vagyok. Egyrészt a város egyes utcái, csomópontjai, motívumai már teljesen maguktól értetődő, evidens díszletekké váltak, amikről tudom, hogy hol vannak és mi velük a teendő, másrészt viszont az egésznek még mindig nincs semmi értelme, alig csináltam valamit, nem oldódott meg még szinte semmi (főleg nem a szállás), egyedül a facebook ismerőseim száma gyarapodott jelentősen, noha ez, az ismerkedés módját figyelembe véve a legkevésbé sem tekinthető reprezentatív mérőszámnak.

Szóval egy hete jöttem, szerintem pontosan egy hete szóltam haza először, hogy megérkeztem, és hogy egészben vagyok no meg halálra rémülve. Lényegében ezek a dolgok nem is nagyon változtak azóta: még mindig meg vagyok érkezve, még mindig egészben vagyok, és még mindig meg vagyok rémülve, noha nem halálra. Azt azért gyanítom, hogy az embert nem olyan könnyű elpusztítani, és hogy ha valamit nagyon elrontok is, akkor sem történik tragédia. Akkor sem, hogyha nem sikerül a svéd szintfelmérőm (tulajdonképp még jó oldala is van, mert akkor több órám lesz), akkor sem, hogyha véletlen minden tárgyamból megbukom, és akkor sem, hogyha ez vagy az vagy amaz. Három térképem is van a városról, nem fogok elveszni, továbbá van egy hónapra érvényes buszbérletem is (pillanatnyilag szükséges volt megvenni, szerintem ha ez lejárt, akkor már tényleg csak gyalogolni fogok, esetleg váltok ilyen alkalmi, előre megváltott buszjegy-kártyát), még azt is tudom, hogy mikor kezdődnek az óráim (holnap). Előbb-utóbb elő fognak kerülni a papírjaim, előbb-utóbb el kell kezdenie érkezni az ösztöndíjaknak is (az Erasmus első felének hamarosan, a második felének egy hónap múlva, a tanulmányinak meg majd márciustól kezdve minden hónap elején). Február elejére még a lakásproblémáim is meg kell, hogy oldódjanak, már befizettem a lakbért.

És megfigyeltem egy csomó dolgot, amelyekről nem tudom megítélni, hogy univerzális, általános svéditások-e, vagy csupán helyi specialitások, de azért megosztom őket a nagyérdeművel: egyrészt azért, hogy valami hasznosat is közöljek, másrészt pedig azért, hogy vissza tudjam majd nézni, milyen éleselméjű és szemfüles voltam már az első napjaimon is.

1. Valami rejtélyes oknál fogva a lakóházak ablakába kislámpákat tesznek. Lehet, hogy csak az utcai ablakokba, lehet, hogy nem, ezt nem tudom, de rendszerint lámpaernyős kislámpák, és este, de sokszor már délután is mindegyiket felgyújtják. Jó fényképet nem sikerült még készítenem a jelenségről, de ami késik, nem múlik.

2. Vannak olyan szakaszok a járdán, ahol egyszerűen nem marad meg a hó, és semmi köze nincs se a szélirányhoz, se a napsütéshez, se semmihez. Felmerült az okos kis buksimban az eshetőség, hogy biztos padlófűtés van az utca alatt, micsoda sci-fi, de az derült ki (egy finn meg tudott erősíteni benne), hogy ez errefelé szokás. Padlófűtés. Az utcán.

3. Ahol viszont nincs padlófűtés, ott szórják az utcát. Nem nagyon láttam, hogy takarítanának, bár ez nem jelenti azt, hogy nem teszik (noha többször voltam már kinn korán az utcán, szeretem nézni, hogyan ébrednek a városok), de szórnak. Mégpedig nem sót és nem is homokot, noha a nagy tartályokra „sand” van írva, de valójában murva van bennük. Nagyjából annyira homok, mint mondjuk a macskaalom (amit szintén sandnak hívnak.) Az alaposan felszórt szakaszokon remekül lehet menni, csak csikorog az ember lába alatt, és beakad a kő a cipőtalpakba. A kevésbé alaposan felszórt utak meg a murva között csúsznak mint a megveszekedett.

4. Rövidebb távokon – néhány buszmegállón – érdemesebb gyalogolni. Időben is jobban kijön az ember. És külön remek, hogy a svédek tényleg szívesen gyalogolnak, és senki sem néz rád furán (a cserediákokat kivéve), hogyha a busz helyett a lábbuszt választod.

5. Mindenféle gyalogutak is vannak a városban. Például arra a részre, ahol a kollégiumok vannak, remekül át lehet vágni a behavazott erdőn. És az emberek tényleg mászkálnak arra. Át a behavazott erdőn. Sokan. Rendszeresen. Mindenféle napszakokban.

6. Vannak madarak, és noha hasonlók, kicsit mégis másfélék, mint odahaza. Vannak énekesmadárszerűségek, amik kisebbek, mint egy pesti galamb, de nem sokkal, vannak szarkák, amik sokkal nagyobbak, mint az otthoniak és elég gömbölyűek, és iszonyú szépek, és vannak valami varjúszerűségek is, amik viszont elég kicsik, elegánsak, és szintén nagyon kerek fejük és testük van. Ezen felül laknak kacsák a város közepén átfolyó vízen, ami állítólag folyó, de mivel ezt csak a közepesen jó angolsággal beszélő idegenvezető bácsi mondta, egyelőre vannak fenntartásaim.

7. Gondolnak a hozzám hasonló vakegerekre. Minden középület lépcsői, ideértve az áruházakat meg az egyetemet is, gondosan meg vannak festve; egészen konkrétan rikító színekkel jelölik az első és az utolsó lépcsőfokokat, hogy az ember lássa, mikor kell utoljára lépni, és nem bukik orra, hogy gyalogbéka módjára kiterüljön. Remek szokás. A másik remek szokás, hogy szinte minden zebránál van nyomógomb és kereplő is: ha a lámpa piros, azt mondja, hogy katt, katt, katt, katt, ha viszont zöld, akkor lelkesen kiabálja, hogy tikitaki-tikitaki-tikitaki. Még nézni se kell, elég hallgatni, ami igen praktikus nagy szélben vagy szakadó hóban.

8. Viszont az autósokkal nem árt az óvatosság, félelmetesen udvariasak. Akkor is, hogyha eszed ágában sincs átkelni az utcán, nem is vagy gyalogátkelőhely közelében se, csak éppen álmélkodsz valamin, és mégis minden autó megáll, és türelmesen várja, hogy megmozdulj. Aki olyan nyuszi, mint én, az inkább átkel mindenhol, minthogy megpróbálja megértetni az autósokkal, hogy ő csak bamba, nézelődő külföldi.

9. Gyakorlatilag semmihez sem kell készpénzt használni. Egyes dolgokhoz lehet, de nem nagyon muszáj. És a kártyát is csak a legritkább esetben kell kiadni a kezedből. A közértben amíg a pénztáros a termékeket blokkolja, az ember beteszi a kártyáját a terminálba, megadja a pin kódját, és mire vége a blokknak, nincs más dolga, mint az összeget is okézni. Gyors és hatékony. Tetszik.

10. Az egyetemen az utcaszintet a második emelet megjelöléssel nevezik, következésképpen a negyedik emelethez például csak két emeletet kell fölmenni. És nem, nincsen alagsor, csak a könyvtári épületben, és ott is csak egy. (És igen, tudom, hogy egyes országokban nem ismerik a földszint koncepcióját, de ez akkor is fura.)

11. A Borås Tidning nagyon-nagyon rossz és nem vicces képregényeket közöl. Na jó, a Ferd’nand aranyos szokott lenni, de abban meg nincs szöveg, nem tesz valami sokat a svéd nyelvi kompetenciámért. Az még kérdés, hogy a svéd humor nem létezik-e, vagy van, csak nagyon rossz, vagy egyszerűen csak a helyi napilap képregénymelléklete nem tükrözi kellőképp a maga teljességében.

12. Elég egyértelmű, akár úgy is mondhatnánk, hogy funkcionális és fantáziátlan utcaneveket vonultatnak fel. Lilla Brogatan (Kis híd utca), Stora Brogatan (Nagy híd utca), Järnvägsgatan (Vasút utca), Stora Torget (Nagy tér) és Södra Torget (Déli tér). Ez utóbbi nem mellesleg az a pont, ahol néhány kivételtől eltekintve az összes városi buszjárat találkozik, így ismeretes Busstorget néven is, de ezt inkább le se fordítom.

13. A svédek gyanúsan édesszájúak. Legalábbis a kávéhoz fogyasztott kanelbulle (fahéjas csiga) iszonyúan édes, de döbbenetes módon mondjuk a hagymaszósz is, amivel a serpenyős marhahúst löttyintik le, de ugyanígy a majonéz is. Meg valamelyik nap, már nem is tudom, mit ettem a menzán, ami majdnem olyan volt, mint valami európai ennivaló, csak éppen nyakon volt öntve almaszósszal. Nem rossz egyébként, szerintem meg fogom tudni szokni gond nélkül, csak furcsa.

14. A buszmegállóban mindenki az utca felé áll, nem pedig oldalt, hogy minél előbb lássák a közeledő buszt. Mintha elhinnék, hogy észre fogják venni akkor is, amikor megérkezik, és hogy nem ér attól oda hamarabb, ha már a sarkon befordulni is látják.

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy meg fogom tudni szeretni ezt a várost. Viszont még nem nagyon érzem, hogy ez valódi lenne, és ez kicsit aggaszt. Oké, hogy még csak egy hete jöttem, és hogy az nagyon kevés idő, de ha másként nézem, mondjuk úgy, hogy mennyi időt szoktam eltölteni egy-egy idegen városban, mielőtt hazajövök (mondjuk Berlin másfél nap, Drezda két és fél nap), akkor ez azért rengeteg. És az a gyanúm, hogy részint az időjárás miatt (hideg van), részint meg azért, mert azt hiszem, hogy sok időm van még (holott alig pár hónap) nem kalandozok teljes erőbedobással, és engedményeket adok magamnak. Meg persze, vannak olyan kavarodások, hogy nincs még egészen rendben a szállás, nem kezdődött még el az egyetem, és vannak dolgok, amiket vásárolnom kéne. De akkor is, ez nincs így jól. Magamévá kell tennem ezt a várost: gyalog és fényképezőgéppel is. Szóval ezen az egészen hamarosan javítani kell. Bizony.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Címke: , | 5 hozzászólás

Kalandvágy és kockázatvállalás

Azt tanultuk az eligazításon, hogy a legtöbbet azok a hallgatók profitálnak a külföldön töltött félévükből, akik nem félnek kockázatot vállalni (ami szerintem butaság, nyugodtan félhetnek, csak ez ne tartsa vissza őket a vállalástól), és akikben egészséges kalandvágy buzog, és akik nyitottak az új tapasztalatokra és túláradó a toleranciájuk. Mivel pedig szófogadó vagyok, és azt teszem, amit a tekintélyében és beosztásában fölöttem álló személyek javasolnak nekem (kivéve, hogyha szerintem az marhaság, vagy éppen nincs hozzá kedvem), ezért arra jutottam, hogy amikor a lányok felvetettek egy elég érdekes alternatívát arra nézvést, hogy hol és hogyan töltsük el a hónap hátralevő részét nagyon olcsón, noha nem teljesen szabályosan, de mégis úgy, hogy legyen tető a fejünk fölött, úgy döntöttem, miért is ne.

A lányok kifejezés egyébiránt azt a három lányt jelöli, akikkel jelen pillanatban – és valószínűleg január fennmaradó részében is – osztozunk egy elég szűk befogadóképességű szobán. Ha minden a terv szerint megy, akkor ez holnapra egy mostanitól eltérő szűk befogadóképességű szoba lesz, ha viszont nem megy minden terv szerint, akkor esetleg csövezni fogunk a város számos parkja közül valamelyikben egy padon. Reménykedjünk kollektíven az első verzióban, mert kicsit hidegnek érzem a klímát ahhoz, hogy a szabad ég alatt éjszakázzunk.

Ne kérdezzen senki részleteket, és akkor nem kell hazudnom. Maradjunk annyiban, hogy ez az egyezség esik a kockázatvállalás kategóriájába.

A kaland kategóriájába más dolgok esnek. Például az a tapasztalat, hogy milyen az, amikor négy lány az összes csomagjával bezsúfolódik egy taxiba, és az összes holmijuk konkrétan kitölt egy nagyméretű furgont – és ha ez nem lenne elég, a tökig megpakolt furgont vezető fiatal srác nagy lelkesedésében kicsit túl erősen nyomja a gázpedált, ezért lemeszelik a rendőrök gyorshajtásért potom kétezer koronára. Nem volt feldobva szegény, de mi meg attól nem voltunk feldobva, hogy a rendőrökkel történő kommunikáció első öt percében nem kapcsolta le a taxiórát, úgyhogy szerintem egál. Mindenesetre ilyet se pipáltam még.

Igazából ennél viccesebb volt ám, csak kicsit fáradt vagyok. Gyanítom, hogy nagyon hamar eljön a pillanat, hogy ágyba bújok és lámpát oltok, már csak azért is, mert holnap még számos teendő vár rám, mielőtt szerdán elkezdődne az egyetem. Át kéne menni reggel az új szállásra, eltölteni ott pár órát (megint csak ismételni tudom magam: ha nem kérdeztek, nem kell hazudnom), és még előtte el kéne döntenem, hogy miféle buszjegyet-bérletet-csomagot kéne vásárolnom (gyanítom, hogy az a megoldás lesz belőle, hogy veszek egy ilyen előre feltöltött kártyát, amivel szükség esetén olcsóbban lehet utazni, mintha jegyet vennék. Ez jó megoldásnak tűnik egyrészt azért, mert szeretek gyalogolni, de ha lenne havibérletem, akkor valószínűleg inkább felszállnék a buszra, másrészt meg azért, mert iszonyú drága a közlekedés, én meg még annál is iszonyatosabban sóher vagyok. De az is lehet, hogy majd számolom, hogy mennyit buszozok, és minden hónapban újrakalkulálom a kiadásaimat.) Aztán vissza kéne jönni a városba (vagy busszal vagy busz nélkül), lehetőség szerint ebédelni egyet a menzán, vásárolni hajszárítót és esetleg egy fülhallgatót, meg valami kaját, és néhány másik apróbb háztartási kelléket), befizetnem a lakbért februárra, bemenni a házinéni/házibácsi irodájába és megtárgyalni, hogy mikor tudnék beköltözni a végleges szobámba, és valamikor, valamiképp, a délután során valamikor találkozni a lányokkal, merthogy eléggé nem kéne külön-külön közlekednünk, ugyanis csak egy kulcsunk van.

Egyelőre minden kicsit komplikáltabb a kelleténél, az az igazság. De az is az igazság, hogy nincs nagyon mit tenni, egy új városban, egy újfajta életben, egy idegen országban, új emberek között az ilyesmi valószínűleg majdhogynem kötelező és szükségszerű; az első heteknek sajnos muszáj vacaknak lenniük.

De azért alakulnak a dolgok. Elvileg vannak is a városban olyan jótét lelkek, akik szeretnének otthonukban erre hajlandó külföldi cserediákokat szórakoztatni, szóval valami ilyesmire beneveztem, meglátjuk, mi lesz belőle. Még ki kéne találnom azt is, hogy mi lesz végül a svéd nyelvtanulásommal, menni fog-e az egyetemen, vagy menjek-e inkább a népfőiskolára, vagy hogyan oldjam ezt meg. (Gyanítom, hogy az otthoni csoporttársak beszámolói – bár már nagyon várom őket, úgyhogy igazán elkezdődhetne otthon is a szorgalmi időszak – önmagukban nem lesznek elégségesek ahhoz, hogy tartani tudjam velük a lépést.) Valami feltétlenül lesz.

Igazság szerint dolgozom egy listán, egyelőre csak fejben, de intenzíven. Kicsit arról szól, amivel a tavalyi évben gondjaim voltak, névleg arról, hogy a prioritásaim tisztességes és átgondolt módon kövessék egymást, és tudjak annak megfelelően dönteni, ha éppen döntési helyzet adódna. Az aktuális versenyzők az élmezőnyben a nyelvtanulás, a szakos egyetemi tanulmányok, az utazások-kalandok-megnéznivalók és az ismerkedés svédekkel és külföldiekkel egyaránt. Ez utóbbi tekintetében abban biztos vagyok, hogy nem bírok minden este minden buliba elmenni, nem nekem való, és nem is vágyom rá, de azt is gondolom, hogy időnként egy-egy összejövetelre meg mégiscsak el kéne menni, lehetőség szerint azokra, ahol olyan tevékenységek történnek, amiket nem utálok, és olyan tevékenységek nem, amelyeket viszont igen. Az egy dolog, hogy feszegessem a határaimat, az meg egy egészen másik, hogy rendszeresen olyasminek tegyem ki magam, amitől kifejezetten rosszul érzem magam.

Az egyik azt jelenti, hogy igenis meg kell próbálnom beszélni svédül az emberekkel, ha úgy adódik, változatos szituációkban, különben kárba veszett erőfeszítés volna mindaz, amit az elmúlt hónapokban tettem, és fölösleges lenne a sok feláldozott testnedv (vér, verejték és könnyek) is. A másik azt jelenti, hogy nem megyek viszont ittas emberekkel sötétbe, zajba táncolni és ugrabugrálni és bulizós fényképeket készíteni. Szerintem ez jó terv.

Szóval drukkoljatok szállásügyben, meg drukkolhattok mindenféle más ügyben is, amiben csak akartok. Én meg abban a biztos tudatban mehetek aludni, hogy az izgulás és drukkolás fáradságos munkáját van, aki átvállalja tőlem.

(Meglepő módon sokszor egészen kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, és bár nem akarom elkiabálni, gyakran van olyan érzésem, hogy a végén úgyis minden rendben lesz. Sokszor meg persze kétségbeesem, nyűgös vagyok és hisztizni és toporzékolni akarok, és úgy érzem, mintha valaki becsapott volna, vagy kihasznált volna,  vagy elvett volna tőlem valamit, ami pedig az enyém, noha semmi ilyesmi nem történt.)

Így valahogy. Jó éjt.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Hozzászólás most!

#829

Ha valaki két hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy ilyen boldoggá fog tenni a kettős határozottság, simán hülyének nézem. Fura dolgok ezek.

Kategória: Két mondat, Kaland | Címke: | Hozzászólás most!

Narnia felfedezése

Kategória: Kaland, NézegetÅ‘s | Hozzászólás most!

Fokozódó nemzetközi helyzet

Elmeséljem, hogy néz ki egy nagyszabású cserediák-parti? Elég rémisztő. Adva van egy nagy terem, el van sötétítve, hangos zene szól, és nagyjából ötven tanácstalan külföldi lófrál fel-alá, próbálják változatosan gyenge angolsággal túlordítani a hangzavart, kevés sikerrel, próbálnak csevegni, noha már olyasmit is nehéz tisztázni, hogy kit hogy hívnak, melyik országból jött és mit tanul, nemhogy komplexebb kérdéseket, minthogy család, állatok, és ki hol talált most szállást, és mit gondol az elmúlt két nap programjairól. Adott esetben még három emberből kettőnek egy üveg vagy egy doboz valami van a kezében, amely üveg vagy doboz vagy a Systembolagetből származik, ami a nemzeti alkoholbolt, vagy valahonnan máshonnan, amelyik esetben rendszerint émelyítően rágógumiszagú energiaitalok. A reménytelen beszélgetés helyét aztán rövidesen átveszi az az érdekes népi játék, hogy az emberek egymás kezébe nyomják a facebookra bejelentkezett mobiltelefonjukat azzal a felszólítással, hogy keresd meg és jelöld be magadat; érdemes megjegyezni, hogy ezt a feladatot nagyban megnehezíthetik olyasmik, mint mondjuk az alapos biztonsági beállítások, illetve az, hogyha a kezedbe kapott telefon mondjuk görög nyelvű, vagy akár kínai.

Szerintem egy hős vagyok, hogy két és fél órán át elviseltem, és azt hiszem, még nem is szenvedtem látványosan. Igazából kedvesek az emberek, komolyan, de nagyon nem nekem való se a zaj, se a sötét, se a tömeg, se az ordítás, se az alkohol- és energiaital-szag tömény elegye.

De ne szaladjunk ennyire előre. Az elmúlt két nap igencsak eseménydús volt, akkor tartottak ugyanis orientációt nekünk: ez nagyjából annyit tesz, hogy mindössze két nap alatt meg akarták tanítani nekünk, hogy hogyan éljünk túl Svédországban. Ha még lenne erőm mondani ilyesmit, azt mondanám, hogy hihi.

Hej och välkomna!

Az egész ezzel a táblával kezdődött, és azzal a kellemes érzéssel, hogy ezt a teljesen bonyolult mondatot, amelyik az egyetem falán fogadott, sikerült teljes egészében megértenem, bár gyanítom, hogy ez talán akkor is sikerült volna, hogyha nem töltöm az elmúlt félévet svéd-indukált konstans stresszben. Így viszont azt is tudom, hogy milyen jelek utalnak arra, hogy egynél több újonnan érkezett hallgatót köszöntenek, és még arról is van sejtésem, hogy hogyan kellene ezt kimondani hangosan, ha a szükség úgy hozná. De egyébként ilyen sikerélményem volt néhány, hogy egészen jól megértem, mi van a falakra kiírva, noha néha ezeket a sikerélményeket némiképp negálta, mikor rájöttem, hogy az illető feliratok némelyike angol nyelvű.

Nos, az eztán következő két nap tömény információdömping volt, egymást váltották az emberek, és mindenki végtelen sok fontos dolgot akart megosztani velük az egyetem működéséről, a svéd társadalom felépítéséről és működéséről, a lehetőségeinkről, a ránk vonatkozó szabályok tömkelegéről, végtelen sok papírt kaptunk, amelyeknek a jelentős része hasznosnak tűnik, időnként áttereltek bennünket egyik épületből a másikba, aztán azon belül egyik emeletről a másikra, aztán a másikról vissza az egyikre, és így tovább. Érdemes megemlíteni azt is, hogy minden egyes programpont tíz, esetleg tizenöt perc hosszú volt menetrend szerint (és döbbenetes módon a valóságban is lényegében vagy pontosan ennyit vagy kicsit kevesebbet vettek igénybe, úgyhogy mindkét nap minden megközelítőleg pontosan zajlott), az egyetlen húszpercesre tervezett elfoglaltság a fika volt; ha jól értem a dolgot, ez annyit tesz, hogy az ember megáll, pihen, és békében elfogyaszt egy kávét (de a tea is megengedett) és eszik hozzá valami süteményszerűséget, esetleg szendvicset, és mindezt optimális esetben másokkal együtt teszi meg, akikkel beszélget közben. A mi választott süteményünk (hozták nekünk nagy tálcán) egyébként a nagyon kedves nevű kanelbulle volt, ami vastagon megcukrozott fahéjas csigát jelent, valahol az ehetetlenül, émelyítően édes határvidékén, de még pont az ehető tartományban. (Ettől eltekintve finom dolog.)

Elmesélném azt is, hogy mi mindenre okítottak ki bennünket, de nem vagyok benne biztos, hogy nagyon érdekes lenne. A lényeg az, hogy várhatóan amit itt tapasztalni fogok, annak semmi de semmi köze nem lesz ahhoz, amit otthon tapasztalni szoktam. Egyrészt összesen négy (vagy ha úgy alakul a svéd nyelvvel, akkor öt vagy hat) tárgyam lesz, és egyszerre mindig csak egy (plusz ha úgy alakul, akkor természetesen az esedékes svéd is, szóval azzal együtt kettő). Amikor az egyikkel végeztünk, akkor kezdődik majd a következő. Ez már kapásból elég furán hangzik, de nagyon kellemesen. Ez egyébként nem azt jelenti, hogy csak az órák vannak, azt ígérték, hogy elég komolyan gondolják, hogy heti negyven óra munkát igényel tőlünk a félév teljesítése – meglátjuk. A következő érdekesség ott jelenik meg, hogy összesen hárman vagyunk a szakunkon cserediákok, és a négy tárgyunkból hármat csak mi fogunk teljesíteni, a negyediken osztozunk majd a bennszülöttekkel. Erősen klubfoglalkozási jelleget érzek itt kibontakozni… A harmadik nagyon izgalmas fejleményt meg nem is biztos, hogy el tudom mesélni. Valahogy úgy kezdődött, hogy Malin, aki a cserediákok itteni gondviselője kivetített szép nagy, színes skálákat. A skálák végpontjain elhelyezett egy-egy közvélemény-kutatási tesztekbe illő egymásnak ellentmondó kijelentést, olyasmiket, minthogy „Az egyetemen az oktató a főnök, az van, amit ő mond” és hogy „Az egyetemen a hallgatók és az oktatók egyenrangúak és közösen határozzák meg, miről fog szólni a kurzus”, és még számos normálisnak hangzó és azzal ellentétes, anarchiát idéző szürreális kijelentést. Kaptunk kis időt, hogy mérlegeljük, hogy az otthoni egyetemünk mit szokott nyújtani, és hogy melyik helyzetben szoktuk kellemesen érezni magunkat: utána megmutatta, hogy ők itt hogy szoktak ezekhez a kérdésekhez viszonyulni. Nyilván senki nem lesz meglepve, hogyha elárulom, hogy a szürreális anarchia irányában jócskán eltolódtak ahhoz képest, amit én normálisnak találok. Hazudhatnám, hogy nem rémültem meg, de ki hinné el nekem?

Megettem ezen felül életem első rendes svéd ebédjét. Nem tudom, hogy tényleg olyan finom volt-e, vagy egyszerűen csak ilyen érzés az, amikor az ember négynapi büdös halpasztás szendvics után főtt ételt kap, de meg kell, hogy mondjam, finom volt. Hivatalos nevén úgy hívták a menüt, hogy Plommonspäckad fläskkarré med potatisgratäng och äpplemos, ez korlátozott olyan nyelvű felfogóképességem és az ennivaló elfogyasztása közben szerzett tapasztalataim alapján szilvával töltött sertésvalami (talán szelet), valamiféle sült jellegű krumplival (ami a szótár szerint felfújt, de én soha életemben ilyen felfújtat nem láttam még) és almapürével (ami szerintem inkább volt szósz, de nem vagyok egy gasztronómiai guru). Egyébként meglehetősen édes kaja volt, lehet, hogy a svédek ilyen édesszájúak, és mindent édesen esznek. Ez az egész ebéd-téma amúgy mindösszesen azért érdemel ennyi figyelmet, mert étkezési politikám van. A szabály azt mondja ki, hogy olyasmit eszem, amiről értem, hogy micsoda: tehát nem felismerem, ha ránézek, hanem tényleg megértem. Nem tudom, mi motiválna jobban a szókincsem fejlesztésére, minthogy ne kelljen minden nap ugyanazt a büdös halpasztát ennem. Annyi engedményt tettem magamnak, hogy a heti menüt érvényes előre tanulmányozni és kiszótárazni, már csak azért is, mert a menzán valódi svéd kajákat adnak, és olcsón. (Na persze svéd-kategóriában mért olcsón, de akkor is.)

Ezen felül kaptunk rendkívül feltűnő neonsárga karszalagot a diákönkormányzattól, hogy messziről fel lehessen ismerni bennünket, van nagyjából egymillió program a héten és a jövő héten, hogy kellőképp foglalkoztassanak és összeszoktassanak bennünket. Ezek egy része késő esti időpontra esik és az alkoholfogyasztásra és táncolásra helyezi a hangsúlyt, de akad közöttük délutáni és alkoholmentes is. Meglátjuk, mihez lesz kedvem és mihez nem, mire érzem majd alkalmasnak magam és mire nem. Részint erősködik bennem a hangocska, hogy ismerkedni kell, barátkozni és kapcsolatot építeni, részint viszont azt gondolom, hogy nem kell olyasmit erőltetni magamra, amiről már volt időm megtapasztalni, hogy nem nekem való. Szóval majd kitalálom, mi legyen, hogy legyen – gondolom. Egyszer majd csak kialakul minden, és remélem, hogy még azelőtt, hogy elkezdenék mindent megbánni.

Összesen egyébként hetven-nyolcvan körül vagyunk külföldiek, ennek is a legnagyobb része európai. Van egy komolyabb kínai kontinges, és egy dél-amerikai lányról tudok. Többen jöttek együtt valakivel vagy valakikkel, hogy egymásnak társasága legyenek. Vannak nagyon kalandvágyó finnek és norvégok, akik egybehangzón állítják, hogy valami újra vágytak, azért jöttek Svédországba, ami egy kicsit mókás számomra, de leginkább csak kedves. Soha ennyiszer nem kellett még elmondanom embereknek, hogy tulajdonképp mit is tanulnak és mit is csinálnak a könyvtárosok: furcsa dolog, mert azt hiszem, hogy otthon is hasonlóképp tanácstalanok az emberek, és fogalmuk sincs róla, csak nem szokták megkérdezni (legfeljebb azt, hogy mit kell azon évekig tanulni, hogy az ember belepecsételjen a könyvekbe). Azt viszont, érdekes módon senki sem kérdezte meg, hogy miért nem iszom alkoholt, egyszerűen mindenki tudomásul vette, és senki sem csinált belőle ügyet, ami meg pont otthon volna elképzelhetetlen; mindig minden társaságban magyarázatot követelnek. Tulajdonképp, ha így nézem a dolgot, akkor sokkal szívesebben beszélgetek emberekkel arról, hogy mit csinál egy könyvtáros, mint arról, hogy miért vagyok absztinens.

Szóval így.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Hozzászólás most!