Poggi.hu

Megmondom az őszintét, erősen viaskodom magammal. Ennek legjellemzőbb oka az, hogy egyszerre két dolgot is szeretnék, amelyek voltaképpen ellentmondanak egymásnak, ráadásul több ilyen ellentétpárt is fel tudok sorolni, ha kell. Például szeretnék már lefeküdni és aludni, de szeretnék még ébren maradni és csinálni dolgokat is, mondjuk megírni ezt a blogbejegyzést. Aztán szeretnék múlt évet értékelni, mérlegelni és összeszámolni, de közben legszívesebben nem is gondolnék az egész tavalyi évre, szívem szerint úgy tennék, mintha egyáltalán nem is létezett volna, és mindent összevetve igencsak elégedett vagyok, hogy szegény 2013 mostanra a bolygó teljes területén kiszenvedett.

Hogy miért van ez így? Hazudhatnám, hogy nem tudom, de egyrészt hazudni csúnya dolog, és úgy tudom, hogy nem illendő, másrészt nem is nagyon szeretek, noha időnként szoktam, harmadrészt pedig, miután kijelentettem, hogy hazugság volna, nem lenne túl sok teteje megpróbálni. Szóval tudom. És nagyon rosszul esnek mindazon dolgok, amiket tudok a tavalyi évről, magamról, és a kettőnk nem csekély mértékben zűrzavaros viszonyáról.

(Kettőnk zűrzavaros viszonya egyébként túlnyomórészt azt jelenti, hogy olyasmiket csináltam, amiket józan ésszel nézve butaságnak tartok, magamat pedig elkövetésük okán akaratgyengének; illetőleg azt is, hogy egyes dolgokat egyáltalán nem csináltam, amiket amúgy hasznos lett volna. De a nevezett tünetegyüttes az elmúlt évek mindegyikéről elmondható volna, úgyhogy talán ideje lenne azt is megfontolni, hogy miért ragaszkodom egy olyan viselkedésmintázathoz, amelyikkel sem elégedett nem vagyok, sem boldoggá nem tesz, ráadásul még hasznosnak sem tekinthető. Talán amikor legközelebb nyitnám a számat, hogy azt mondjam: „no de a bőrömből kibújni azért csak nem tudok”, megállnom és mérlegelnem, hogy miért is ne tudnék kibújni, és miért is ne próbálhatnám meg legalább. Nem azért, hogy olyan másik ember legyek, amelyik jobban megfelel bármiféle kimondatlan társadalmi elvárásoknak, hanem pusztán azért, hogy megpróbáljam, nem érezném-e jobban magam esetleg akkor, hogyha kicsit másként élnék, gondolkoznék, észlelnék és viselkednék.)

Mi mindenről nem szeretnék megemlékezni? (Mondanám, hogy mi mindenről szeretnék azonnal megfeledkezni, amint leírtam ide, de nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy a felejtés a legjobb gyógymód.) Mi az, ami nagyon nem tetszett, és mi az, amiért mégsem tudok békében elbúcsúzni ettől az elmúlt évtől, és nem tudok fejest ugrani 2014-be? Úgy mondják, mindig az váltja ki a leghevesebb gyászreakciót az emberből, amikor olyasmit veszít el, amivel ambivalens viszonyban állt. Meglehet. Ahogy az is könnyen meglehet, hogy az egész dráma valójában közel sem akkora dráma, nincs itt semmiféle veszteség, hiszen az évek fordulónapja egy teljességgel önkényes dolog, logikus ésszel nem jelent semmit, de valamiért mégis az emberiség jelentős része érzi, hogy a puszta megállapodásos évszámváltás miatt egy kicsit tiszta lappal indulhat, én pedig feltétlenül igényt tartok a saját akár csak kicsit tiszta lapomra. Tessék, történelmi pillanat: nem különbözni akarok mindenki mástól bármi áron, hanem pont, hogy azt csinálni, amit mások.

Szóval mi is történt 2013-ban?

Az első dolog az volt, eluralkodott az életemen az egyetem, olyan mértékben, amilyenben nem is számítottam volna rá. Amikor rászántam magam, hogy igába hajtom a fejemet, és csak azért is egyetemre megyek és diplomát szerzek (mert engem aztán több munkaadó ne hajtson el azzal, hogy bárcsak lenne diplomám, és mert nálam sokkal butább embereknek is van, akkor pont nekem ne lenne) fogadkoztam hevesen, hogy majd én megmutatom, hogy az egyetem nem olyan komoly dolog, nem olyan, mint dolgozni, nem olyan, mint rendesen életet vezetni, az csak iskola. És egyébként is, frusztráltak az egyetemista és az egyetemet végzett ismerőseim is, akik  állandóan panaszkodtak rá, hogy mennyi a dolguk, nem érnek semminek a végére, lehetetlenek a követelmények, és így tovább, ráadásul úgy viselkedtek, mintha minden diplomás tagja volna egy titkos társaságnak, amelyiknek ismerik a szabályait, átestek a rítusain, és van köztük valamiféle közösség, amelyből a diplomátlanok kiszorulnak.

A panaszkodás bűnébe beleestem, nem is kicsit, noha az igaz, hogy egy percre sem feledkeztem el arról, hogy ez csupán azért nagy dráma, mert komolyan veszem, és bármikor tudtam értékelni, hogy azért ez – mindenféle ez – sokkal jobb, mint mondjuk decemberben könyvesboltban dolgozni. És sose gondoltam, hogy lehetetlenek volnának a követelmények, csak azt, hogy többet kellene annál nyújtani, mint amennyit erőfeszítés nélkül tudok, és hogy nincs kedvem erőlködni. Mindazonáltal igencsak szégyenkezem a sok hisztiért, nyűglődésért és panaszkodásért, és mentségemre csupán az alábbiakat tudom felhozni:

Egyrészt a furcsa időzítés következtében egy éven belül három vizsgaidőszakot/félévet teljesítettem (januárban, júniusban és decemberben), és ez nem naptárfacsarás, hanem tényleg így jött ki valójában is. Másrészt úgy adódott, hogy egész évben alig tartottam szünetet: januárban majdnem egy hét, júliusban három nap és szeptemberben egy hét pihenőm volt összesen, illetve valamennyi kis szusszanás most itt, az év végén, amikor próbáltam kialudni magam – minden mást szigorúan beosztott az egyetem és a munka. Harmadrészt pedig azt gondolom, hogy tényleg az elmebajt, de legalábbis az önsanyargatás magas fokát közelíti az, amit a múlt félévben teljesítettem, de már az is kihívás volt, amit az ezt megelőzőben. Ezen felül pedig, negyedikként, csak annyit mondhatok, hogy a munkamódszeremhez, úgy tűnik, hozzátartozik a folyamatos siránkozás, panaszkodás, és ellenkezés. Nem kell feltétlenül komolyan venni, bár a megértésért hálás vagyok. Enélkül a folyamat nélkül ugyanis nincs meg az a diadalérzetem, hogy valami komoly és nehéz dolgot teljesítettem, a jelentőségtudat pedig kulcsfontosságú. Ha még én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor az egésznek nincs semmi értelme. Ha én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor nem fogom csinálni.

A titkos társaságról amúgy, sajnálatos módon, az derült ki, hogy igazi, tényleg létezik: tudom, mert egy kicsit már most is odatartozom. Másik világ ez, mint az, ami ott kinn a valóságban van, és ami néha egy picit hiányzik is. De még emlékszem, hogy milyen érzés kirekesztettnek érezni magam, és igyekszem, hogy ne éreztessek ilyesmit senkivel, ha megtehetem.

A második dolog ez az egész svéd-história lett. Zűrzavaros történet ez is, csak úgy, mint az elmúlt évben jó néhány eset, és nemcsak az Erasmushoz köthető részei, a még mindig tisztázatlan részletek, az adminisztráció, bürokrácia, félreértések, nem kellőképp konkrét megegyezések, nyelvi akadályok és ki tudja még mi minden más furcsaság, hanem a nyelvtanulás és minden rettenetes kavarodás, ami akörül történt. A kérdésre, hogy jelenleg tudok-e olyan nyelvül, tiszta lelkiismerettel válaszolhatom, hogy nem, a legkevésbé sem. Hogy pontosan mennyire tudok vagy nem tudok, az már sokkal izgalmasabb felvetés: valószínűleg kicsit jobban, mint amennyire hiszem, és valószínűleg valamivel kevésbé, mint amennyire jó volna, és sokkal kevésbé, mint amennyire kellene ahhoz, hogy legalább egy egészen kicsit jobban érezzem magam. Azt hiszem, ennek mind a kudarcokhoz és korlátokhoz van köze, meg ahhoz, hogy mi az, amit elég akarni, mi az, amihez már nem elégséges az akarás, mert azon felül dolgozni is kell érte, és hogy mi történik akkor, hogyha az akarat és a kemény munka együtt sem elegendő.

Tudom, hogy ez nagyon rejtélyesen hangzik (vagy ki tudja, talán nem is rejtélyes, talán csak semmitmondónak érzem, de valójában teljesen egyértelmű), de azért ilyen, mert ez az ügylet nem zárult még le a fejemben. Nem tudtam még pontot tenni a végére, és annyira közel van még, hogy valódi rálátásom sincs rá. És ha lenne, akkor se biztos, hogy el szeretném mesélni. Egy része bizalmas, egy része kellemetlen, egy része kifejezetten kínos, és… szóval nem.

Viszont a kudarcokhoz, akarathoz és munkához szorosan kötődik egy másik fájó pont is, amiről beszélni kell. (Kell ám a fenét, de akarok.)

A harmadik dolog, ami történt, az tulajdonképp pontosan az, ami nem történt. Elképzeltem, hogy szuperhős vagyok, és bármire képes (és egy kicsit még mindig azt hiszem, hogy a szuperhősség csírája ott lapul bennem, csak kicsit jobban kellett volna gondozni, és valamivel több erőfeszítést tenni a felnevelésére) és olyan rengeteg munkát vállaltam el erre az évre, hogy az valószínűleg kettőre is elég lett volna. Aztán pánikba estem, elment az életkedvem, minden félresikerült, és végül az a nagyon szomorú egyenleg alakult ki, hogy egyikkel sem készültem el. A kudarcok, visszalépések, nevezzük, ahogy akarjuk, a kissé kínostól a viharosan látványosig terjedő skálán mozogtak, és azt gondolom, ezt is emésztenem kell még egy kicsit. És ha majd higgadt leszek, nyugodt és felelősségteljes (azaz várhatóan nem az eljövendő harminc évben), akkor talán el kell gondolkoznom rajta, hogy mit is rontottam el, hol volt a hiba, és hogy egy fenékkel pontosan hány lovat is tud megülni valaki, aki esetleg mégsem szuperhős.

Igazából itt az a baj, hogy nem nagyon hiszem el még mindig azt, hogy mindaz, amit mind el akartam végezni, emberileg lehetetlen lett volna. Egyértelműen érzem a felelősségemet, és úgy gondolom a lelkem mélyén, hogy ha egy kicsit is jobb vagyok, erősebb, ügyesebb, fegyelmezettebb, professzionálisabb, lelkesebb, teherbíróbb, szóval mindent összevetve alkalmasabb, akkor meg tudtam volna csinálni kompromisszumok nélkül mindent. Mert voltak üresjáratok, voltak hasztalanul eltöltött órák ebben az évben, amiket töltettem volna hasznosan is. És részint kereshetek (és találhatok is) bőven mentségeket, magyarázatokat, nem tudom eldönteni, hogy ezek reálisak-e vagy sem, és a bűntudatomon és önutálatomon nem segítenek se így, se úgy. Haragszom. Magamra. Nem a világra, pedig az talán egyszerűbb lenne, de akkor sem.

És ez az egész ügylet egyébként oda is elvezet, hogy mennyire veszem komolyan ezt az egészet, amire elvileg az életemet tettem, vagy akarom tenni: mennyire gondolom komolyan, hogy könyveket akarok csinálni? Mennyire veszem saját magamat komolyan, mint fordítót, mint szerkesztőt, akár, a valóságtól egészen elrugaszkodott képzetben, mint írót, de legalábbis mint szöveggyárost? Mert ez is ugyanoda vezet, mint az egyetem: nekem kell komolyan venni, mert azon múlik minden. Ha én sem veszem komolyan, akkor ki fogja?

És csak úgy, mint az egyetem kapcsán is, illetve egyes órák, tárgyak, szakok kapcsán is új, eddig ismeretlen értékválság alakult ki körülöttem: nem látom jól, hogy mi mennyit ér, mivel érdemes és mivel nem érdemes foglalkozni, és hogy nem szörnyen nevetséges dolog-e, hogyha az ember valami komolytalant vesz rendkívül komolyan pusztán abból a meggyőződésből, hogy amíg így tesz, nem rémül meg nagyon. Amíg van mit komolyan venni, addig nincs tanácstalan űr, addig van, ami kitölti.

Néha azt gondolom, a józanság ritka pillanataiban, hogy igazából tényleg nem tehettem mást. Hogy igen, valóban hoztam ugyan kompromisszumot, mert felállítottam egy prioritási sort, amin az egyetemet helyeztem előre, és a fontos dolgok között szerepelt az is, hogy valahogy átvészeljem egészségesen ezt az időszakot, amibe, akárhogy szépítem is, beletartozik például az evés, az alvás, vagy akár a gyaloglás is, az, hogy időnként befekszem a kádba néhány órára, és még az is, hogy leülök a tévé elé sorozatot nézni (azaz mindaz, amit néhány bekezdéssel ezelőtt üresjáratnak tituláltam, és kineveztem eredendő gonosznak). A túlélés érdekében folytatott agymosást előbbre helyeztem a fizető munkáknál. Ez részint szégyenletes, szakszerűtlen dolog, és rosszul is érzem magam miatta, mert kicsit azt gondolom, hogy ezen felülkerekedhettem volna akkor, hogyha nem én vagyok, hanem az az én, aki lenni szeretnék, csak nem vagyok (és amely differencia folyamatosan frusztrál). Részint meg érthető, pont azért, mert sajnos én én vagyok.

(De ez azért szörnyen drámainak hangzik, és nem is tudom, hogy teljesen helytálló-e. Mármint hogy tényleg olyan nagy szükség van-e erre, és hogy tényleg annyira szörnyű-e a helyzet, hogy erőnek erejével kellett dolgoznom azért, hogy ne csavarodjak be – ami talán nem is sikerült kifogástalanul -, vagy egyszerűen csak lusta vagyok.)

Részint meg azt is gondolom, hogy alig olvastam megint az idén, pedig azügyben aztán igenis lelkes és elkötelezett vagyok, és mégsem maradt arra sem időm. (És tudom, hogy a hetvenvalahány könyv egy év alatt sokaknál nem az „alig” kategóriájába esik, de amikor én olvasok, akkor nem így olvasok.) Szóval talán tényleg volt itt egy kis időprobléma. De az is lehet, hogy nem.

Szóval itt ez a bizonyos negyedik dolog: valami kis micimuci, amit nem tudok tisztázni magamban, és ezt, úgy tűnik, kénytelen leszek továbbvinni az újévre, nem hagyhatom őrizetlenül elrejtve egy láda mélyén, hátha elfelejtődik, és eltűnik. (A micimuci közeli rokona az izének, csak azzal ellentétben nem kedves. A micimuci amolyan diszkrepanciát jelent, problémát, zavart az erőben, bosszantó apróságot, homokszemet a fogaskerekek között.) Ugyanis a dolgok nem tűnnek el. Még azok a dolgok sem, amikről már biztosra vettem volna, hogy eltűntek az életemből, már sok-sok évvel ezelőtt. Talán azt hittem, hogy elég erősen megfegyelmeztem már magam, professzionális vagyok, ura a helyzetnek, olyasvalaki, aki boldogul segítség nélkül, aki soha nem magányos, aki felülkerekedik az irracionális érzelmein, aki tud bánni a szavakkal, ha úgy hozza a helyzet, aki praktikusan és logikusan gondolkodik és világosan érvel. Értek egyes kellemetlen felismerések. Például arról, hogy milyen körülmények között és mennyire látványosan tudok összeomlani.

Itt is azzal küszködöm, mint a svéd kapcsán is, meg még valószínűleg igen sok más kapcsán szintúgy, hogy mennyire kell erőltetni a dolgokat, és mennyire lehet hagyni, hogy pusztán azáltal, hogy a látóteremben vannak, és időről időre valamelyest foglalkozom is velük, lassacskán a helyére kerüljön minden részlet. Nem tudom, békén hagyhatom-e magam, vagy vegyem elő a drákói szigoromat és legyen-e inkább vasfegyelem. Eddig azt hittem, hogy tudom, de már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudom, hol van a teljesítőképességem határa.

Talán inkább a jó dolgokat kellett volna összeszámolnom. Egyrészt az valamelyest rövidebb lett volna. Másrészt talán valamivel érdekesebb is. Ráadásul akadt is belőlük, ha nem is bőségesen. De azt gondolom, hogy erre volt nagyobb szükségem, mert a jó dolgok olyanok, hogy általában megértem őket, különösebb nehézség nélkül is. Igaz, legtöbbször nehezemre esik elhinni, hogy megérdemlem őket, vagy hogy tényleg nekem szánták őket, és ezért megpróbálom valamilyen módon visszautasítani őket, de ennek ellenére is eljutnak néha hozzám.

Úgyhogy ötödikként – végül ugyan, de a túlélésem szempontjából legfontosabbként – meg kell emlékeznem mindazokról, akik nem hagyják, hogy visszautasítsam az Igazán Jó Dolgokat, amik időnként mégis történnek velem. Voltak itt elszórtan kisebb-nagyobb diadalok, mosolyok, könnyes mosolyok, pillanatok, mondatok, szavak, emberek, történetek, kalandok, de még ölelések is. Tényleg voltak.

És valójában ezek az Igazán Jó Dolgok olyasmik, amiket érdemes lenne számon tartani. Ha kívánhatok valamit ettől az évtől, akkor a leginkább azt szeretném, hogyha egy év múlva ilyenkor nem zavarodottságot és bizonytalanságot, hanem Igazán Jó Dolgokat számolhatnék – és bármilyen elcsépelten is hangzik, de ugyanezt kívánom Neked is. És ha elolvastál idáig, ha itt voltál velem, és fogtad a kezem, amíg ezt mind elsírtam, akkor nyugodtan elhiheted, hogy komolyan is gondolom, és hogy meg is érdemled.

Ne aggódj! Az Igazán Jó Dolgokat könnyű felismerni. Hogy is lehetne nehéz? Még nekem is sikerülni szokott.