Nagyon informatív, avagy bonyodalmak minden mennyiségben

Az eredeti tervem az volt (lásd a vonatkozó bejegyzést) hogy nagyon hasznos és nagyon informatív, minden jelenlegi és eljövendő erasmistának hasznos blogot fogok írni, mert az közhasznú, meg ilyesmi, és egyébként is, úgy örültem volna, hogyha indulás előtt találok egy ilyet. Aztán nem találtam, és megmondom őszintén, a kedvem is elment tőle egy kicsit. Részint azért, mert a félév során alig maradt időm bármire, részint pedig azért, mert valahogy nem alakult a dolog olyan jól, mint vártam, és mivel minden egyes nap az egyetemen az ismerősök újra meg újra kérdezték, hogy mi a helyzet, mik a fejlemények, most akkor megyek-e vagy mi van, és utána minden egyes nap megbeszéltem ugyanezeket a dolgokat otthon is, és még az egy-két érdeklődő barátnak és ismerősnek is, egyszerűen nem maradt már energiám, hogy leírjam újra ugyanezt, szóval inkább letettem róla.

Másrészt meg arra jöttem rá, hogy nem való nekem az objektív hírközlés, a fontos információkra szorítkozás, meg ilyesmi. Úgyhogy, ha nem is ígérem, de gyanítom, hogy ha lesznek is egyszer-egyszer olyan bejegyzések, amelyek talán megfelelnek ennek a kritériumnak, nem ez lesz a jellemző. Aki kalandokat, fényképeket, szorongásokat meg ilyesmit akar, az sokkal jobb eséllyel keresgélhet nálam. Aki viszont információt keres, annak azt javaslom, hogy szorítkozzon a „hasznos” nevű címkére, amit itt és most, ebben a bejegyzésben vezettem be, de ami valójában nem jelent mást, mint annyit, hogy „esetleg hasznos lehet”.

Most sem akarom bepótolni a komplett adminisztráció körüli kavarodás történetét a maga teljességében, csak egyszerűen nagy vonalakban. A részleteset úgyis megteszik sokan mások, és egyébként is, az eljárás és a szabályok egyetemről egyetemre másfélék, és minden másként alakul a fogadó országtól és egyetemtől függően szintén. Az egyetlen, amit mondani tudok így elöljáróban az, amit nekem is nagyon sokan mondtak, és készséggel el is hittem nekik: ez általában nem szokott ilyen bonyolult lenni. (No de persze általában nem is én vagyok a dolgok kellős közepén, és valljuk be, hogy körülöttem a dolgok mindig bonyolultak. Ez részint annak tudható be, hogy rendkívül fejlett a bolhából elefánt generátorom, és ha valami véletlenül nem lenne bonyolult magától, akkor teszek róla, hogy mégis az legyen. Most ellenben nem ez volt a helyzet.)

Hogy pályázatot adtam be, és hogy ezt a gesztust végeredményben a bakancslistám számlájára írom, már elmeséltem korábban, lásd a föntebb hivatkozott bejegyzést. Ez nagyjából tavasszal történt. Nyáron meg semmi sem történt, eddig nagyon békés és vidám a helyzet. Ősszel pedig az történt, hogy el kellett volna kezdeni intézkedni, jelentkezni – a jelentkezésnek ebben a konkrét esetben, a Högskolan i Borås esetében számos lépcsője van: először az otthoni küldőegyetem jelzi, hogy ők kit szeretnének küldeni, ezt a svédek elbírálják, ha kapacitásuk szerint fogadni tudják a hallgatót, akkor adnak a számára hozzáférést a tárgyfelvételi és jelentkezési felületükhöz, ahol már ő maga adja meg az adatait és bizonyítványait. Ha ez is megtörtént, akkor elbírálják, hogy jöhet-e az illető, és hogy melyik tárgyakat hallgathatja, és küldenek neki végtelen sok emailt, tele vegyesen angol és svéd nyelvű mellékletekkel. Ennek az ütemezése normális esetben október közepétől november közepéig esedékes.

Az én esetem sok szempontból nem volt normális. Hiába kezdtem el már szeptemberben az otthoni koordinátorom nyakára járni, valahogy nem történt semmi. Nem tudom, ő mit csinált a színfalak mögött, könnyen lehet, hogy ügyködött valamit, ahogy az is lehet, hogy nem: egy biztos – aznap, amikor az első fázis határideje lejárt, ő még nem fért hozzá ahhoz a felülethez, ahol engem fel kellett volna kínálnia. Teltek-múltak a napok, a hetek, végre kaptunk egy loginnév és jelszó párost, ám az sajnos nem a miénk volt, hanem a Bukaresti Egyetemé, azaz megtörtént az eset, amiről azt hittem, hogy csak a népmesében történik: tényleg össze tudják téveszteni Bukarestet Budapesttel. További levelezések és akadozások jöttek, két-három héttel jártunk a határidő után, amikor kiderült, hogy a két tanszék között voltaképpen nincs is aláírt szerződés. Aztán lett.

Mire bekerültem a rendszerükbe, már a külföldi hallgatók jelentkezésének az elbírálása is lezárult, én meg még be se tudtam lépni a programba, hogy tárgyakat vehessek fel, erre csak december közepén, valamikor a szorgalmi időszak végefelé került csak sor. (December közepén értem el a szorongásnak azt a fokát, amikor éppen 47 kreditnyi tárgyat próbáltam két és fél hét alatt teljesíteni, és közben a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy egy hónapon belül melyik országban leszek.)

Olyasmiről, mint szállásfoglalás, repülőjegy, és hasonlók nem is álmodhattam akkor még: ezek költséges tételek, és például a kollégiumi (na jó, diákok számára közvetített bérelhető szobában történő) elhelyezésnek előfeltéte lett volna a fogadónyilatkozat az egyetemtől. A repülőjegy meg mégiscsak nagyobb összeg, az ember ilyesmit nem vásárol úgy, hogy nem tudja, utazik-e vagy sem.

Szóval ami rajtam múlt, az december közepén megtörtént. Utána nem volt más, amit tehettem, mint hogy vártam, és néhány naponta írtam az itteni koordinátoromnak, aki nem válaszolt, és megint nem válaszolt, és megint nem válaszolt. A levelezéssel töltött hónapok során azt tanultam meg, hogy néha az embernek gorombának kell lennie, és az esetleg segít, úgyhogy múlt hét elején megelégeltem a dolgot és goromba voltam – és a gorombaság használt. Múlt hét szerdán, azaz nem egészen egy héttel indulás előtt megkaptam azt a kupacnyi emailt, amit kellett, és el tudtam kezdeni szállást foglalni, repülőjegyet venni, na meg vásároltam egy nagy bőröndöt, írtam egy listát azokról a dolgokról, amiket el kellene hozni, és a papírjaimmal rohangásztam be az egyetemre aláírásokat gyűjteni, hogy esetleg kapjak ösztöndíjat is. Ez az utóbbi volt egyébként az egyetlen egyszerű és zökkenőmentes része az egész ügyletnek: bementem az irodába, odaadtam a papírjaimat, mondták, hogy rendben van, és fog érkezni az ösztöndíj, én meg ott maradtam leesett állal, fel sem fogva igazán, hogy ezt így is lehet.

Most olyan finomságok vannak, hogy szállásom csak februártól lesz (és még nincs kifizetve, de azt hamarosan megoldom, amint rájövök, hogy ez a számla, amit kaptam, pontosan hogy is egyenlíthető ki), addig meg meg kell húznom magam valahol. Ez a valahol jelen esetben egy hostel, ahol egyszerre két-három napot fizetek ki, és bízom benne, hogy valami adódik, merthogy igen költséges dolog (fél hónapot itt tölteni másfélszer annyi pénzbe kerül, mint egy hónapot a rendes szobámban) noha úgy tűnik, hogy errefelé minden igencsak költséges amúgy is. Meg még nem egészen biztos, hogy most hány tárgyam és hány kreditem is lesz, de ezek elvileg, ha az eligazításon ma még nem is derültek ki, holnap majd ki fognak, amikor összefutok az itteni koordinátorommal, akivel többet leveleztem tavaly, mint mindenki mással együttvéve.

Mondanám, hogy legyetek ügyesebbek és okosabbak mint én, ha ilyen helyzetbe kerültök, de igazából nem tudom, hogy mit rontottam el, és mitől lett ez ilyen rendezetlen és bizonytalan, amilyen – vagy hogy egyáltalán elrontottam-e valamit. Azt gondolom, hogy talán nem ártott volna, ha kicsit határozottabb és céltudatosabb vagyok, mint amilyen, és ha kell, akkor hamarabb kezdek gorombáskodni, követelem, hogy intézzék el a dolgaimat, és ha úgy alakul, akkor akár telefonálok is. Vagy ha ezeket nem, akkor legalább bedobom néha az „antidemokratikus eljárás” varázsigét, amivel állítólag csodákat lehet tenni. De nem így alakult, és tulajdonképp mégis itt vagyok mindezek ellenére.

És a lényeg mégiscsak ennyi; bármennyire is nem úgy nézett ki a múlt félév során számos alkalommal, a végére minden a helyére került. Igen, nincs lakhelyem, és igen, a repülőjegyem jelentősen drágább volt, mint szerettem volna, és igen, mindent az utolsó utáni pillanatban kellett elintézni. És igen, ez igencsak stresszes volt. Viszont ha onnan nézem a dolgot, hogy tényleg csak a vége előtt pár nappal lett biztos, akkor legalább azt is látom, hogy nem nagyon maradt időm pánikba esni. (Gyanítom, hogy a pánik azért nem marad el: eddig mindig volt mit csinálni, szervezni, vásárolni, csomagolni, mindenkitől elköszönni, utazni, egyik helyről a másikra eljutni, repülőről buszra szállni, másik buszra szállni, városban eligazodni, hazaszólni mindenkinek, hogy élek és megvagyok… de gyanítom, hogy amint lesz egy kis üresjárat, be fog majd ütni rendesen.)

Szóval jelenleg ennyi. Aztán majd lesz nyilván több is ennél, gondolom.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Kezdetek

Az eredeti tervem az volt, hogy a repülőről írok, elmeséltem, mi történt addig, hogyan alakult és hogyan nem alakult sokszor ez az egész Erasmus-dolog, hogy mindenki tudja, hogy hány helyen siklik félre egy ilyen kezdeményezés, és mi minden sikerülhet félre, meg ilyesmi. Aztán nem írtam mégse, de elárulom, hogy önhibámon kívül. Éppen hajoltam le a szék alá a táskámért, hogy előszedjem Hugót (Hugó a laptop), amikor is az előttem ülő kedves személy ezerrel hátrahajtotta az ülését, és alaposan fejbevágott. Aztán utána már nem volt hely Hugónak se, pláne nem írni, de még gondolkozni vagy kényelmesen ülni sem.

Az jutott csak eszembe, ami szerintem mindenkinek eszébe jut repülőzés közben, csak utána gyorsan elfelejti, hogy lehet, hogy konkrétan a repülés rövid idő, de alapvetően akkor is egésznapos program, hogy az ember eljusson A pontból B pontba, és közben nem csinál mást, mint egyfolytában sorban áll. Néha, úgy húsz-huszonöt percenként megindul a sor, lehet gyalogolni száz métert, és utána beállni a következő sorba, és már megint és már megint és már megint.

Két tanulságot vontam le egyébként az utazásból: az egyik az, hogy nem érdemes kantáros nadrágban utazni, mert a csatok vannak akkorák, hogy a fémdetektor elkezd tőle ordítozni, szóval ezt csak az kockáztassa meg, aki szeretné, ha megmotozzák. A másik az, hogy ha már egyszer volt annyi eszed, hogy a bőröndbe szánt kupacba beleteszed a hajszárítódat, akkor utána ne vedd ki onnan hirtelen felindulásból. Hiányozni fog.

Mit tudok még? Nem sokat. Még mondani se tudok túl sokat. Esetleg azt, hogy a svédek furák, legalábbis abból a megfigyelésből kiindulva, hogy a néni, akitől a buszjegyet vettem az érkezésem estéjén Göteborgban, haza akart vinni és örökbefogadni, mert cukinak talált, és valamiért nagyon nem akarta elhinni, hogy elmúltam már húszéves, és hajlandó vagyok felnőtt jegyet venni. Ráadásul valami érthetetlen oknál fogva egészen addig, amíg el nem indultam a szállásomat megkeresni már itt, Boråsban, egyetlen pillanatig sem cipeltem a bőröndömet, mert állandóan vinni akarta nekem valaki: hol az olasz fiú a reptéren, hol a buszsofőr, hol megint az olasz fiú, aztán a jegyárus néni, aztán a másik busz vezetője. Ezek után tulajdonképp meglehetős sokként ért a tapasztalat, hogy megérkeztem, itt állok egy idegen város kellős közepén, azt se tudom, hogy merre induljak, szakad a hó, és van nem egészen húsz percem, hogy a nem egészen húsz kilós bőröndömmel megtaláljam a szállásomat, még mielőtt bezár a recepció.

Ja igen, szakad a hó. Nem egyfolytában, de szakad.

Maradjunk annyiban, hogy sikerült, és hogy hogyan, az még mindig nem világos előttem. Vagy az ösztöneim csalhatatlanok (kétlem), vagy az az őrangyal vezérelt, aki a bolondokra szokott vigyázni (ez valószínűbb valamivel). Mindenesetre idetaláltam, kaptam ágyat, meg ilyesmi.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy olyan nyelvül beszélnek. Néha meglepődöm, hogy milyen sokat értek, néha meg azon lepődöm meg, hogy hogy is hihettem, hogy pár hónap svédtanulással bármire is mehetek. A feliratok egy részét gond nélkül megfejtem, egy másik részéhez hozzá se tudok szagolni. Néha elcsíptek szavakat abból, amit beszélnek körülöttem (különösen igaz ez az idős svéd házaspárra, akik mögöttem ültek a repülőn, és a párbeszédük arra a sémára épült, hogy egyikük mondott valamit hosszan, aztán hozzátette, hogy …eller? a másik pedig gondolkozott kicsit, azt felelte, hogy kanske, aztán mondott valamit hosszan, és a végén ő is megkérdezte, hogy …eller? és így tovább), néha meg iszonyatosan frusztrál, hogy tökmag kis gyerekek folyékonyan hablatyolnak olyan nyelvül.

Gondolkozom, mit írhatnék, de nem nagyon tudom. Fura ez az egész, friss még és szürreális. Sétáltam a városban, nézgelődtem, megbámultam mindenféle dolgokat, akartam fényképezni, de nem volt kedvem, nem tűnt helyesnek, hogy azonnal fogjam a gépemet, és erőszakkal magamévá tegyem a helyet, szóval csak mentem és néztem. És közben próbáltam elhitetni magammal, hogy az eljövendő fél évben itt fogok lakni, és hogy ez mind normális lesz, pont olyan hétköznapi, mint otthon átsétálni az Astoriáról a Kálvinra, de nem mondhatnám, hogy elhittem magamnak. Megtaláltam, hol az egyetem, nagyjából azt is tudom, hová kell mennem holnap eligazodni, de ezen felül? Még nem tudom. Igazából izgalmas ám, rettentően, de félelmetes is.

Nem érzem magam különösebben informatívnak. Talán majd máskor. Ha összébb szedtem a gondolataimat. És lehet, hogy ehhez nem ártana az sem, hogyha előbb kialudnám magam.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Hozzászólás most!

Meghasonult

Megmondom az őszintét, erősen viaskodom magammal. Ennek legjellemzőbb oka az, hogy egyszerre két dolgot is szeretnék, amelyek voltaképpen ellentmondanak egymásnak, ráadásul több ilyen ellentétpárt is fel tudok sorolni, ha kell. Például szeretnék már lefeküdni és aludni, de szeretnék még ébren maradni és csinálni dolgokat is, mondjuk megírni ezt a blogbejegyzést. Aztán szeretnék múlt évet értékelni, mérlegelni és összeszámolni, de közben legszívesebben nem is gondolnék az egész tavalyi évre, szívem szerint úgy tennék, mintha egyáltalán nem is létezett volna, és mindent összevetve igencsak elégedett vagyok, hogy szegény 2013 mostanra a bolygó teljes területén kiszenvedett.

Hogy miért van ez így? Hazudhatnám, hogy nem tudom, de egyrészt hazudni csúnya dolog, és úgy tudom, hogy nem illendő, másrészt nem is nagyon szeretek, noha időnként szoktam, harmadrészt pedig, miután kijelentettem, hogy hazugság volna, nem lenne túl sok teteje megpróbálni. Szóval tudom. És nagyon rosszul esnek mindazon dolgok, amiket tudok a tavalyi évről, magamról, és a kettőnk nem csekély mértékben zűrzavaros viszonyáról.

(Kettőnk zűrzavaros viszonya egyébként túlnyomórészt azt jelenti, hogy olyasmiket csináltam, amiket józan ésszel nézve butaságnak tartok, magamat pedig elkövetésük okán akaratgyengének; illetőleg azt is, hogy egyes dolgokat egyáltalán nem csináltam, amiket amúgy hasznos lett volna. De a nevezett tünetegyüttes az elmúlt évek mindegyikéről elmondható volna, úgyhogy talán ideje lenne azt is megfontolni, hogy miért ragaszkodom egy olyan viselkedésmintázathoz, amelyikkel sem elégedett nem vagyok, sem boldoggá nem tesz, ráadásul még hasznosnak sem tekinthető. Talán amikor legközelebb nyitnám a számat, hogy azt mondjam: „no de a bőrömből kibújni azért csak nem tudok”, megállnom és mérlegelnem, hogy miért is ne tudnék kibújni, és miért is ne próbálhatnám meg legalább. Nem azért, hogy olyan másik ember legyek, amelyik jobban megfelel bármiféle kimondatlan társadalmi elvárásoknak, hanem pusztán azért, hogy megpróbáljam, nem érezném-e jobban magam esetleg akkor, hogyha kicsit másként élnék, gondolkoznék, észlelnék és viselkednék.)

Mi mindenről nem szeretnék megemlékezni? (Mondanám, hogy mi mindenről szeretnék azonnal megfeledkezni, amint leírtam ide, de nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy a felejtés a legjobb gyógymód.) Mi az, ami nagyon nem tetszett, és mi az, amiért mégsem tudok békében elbúcsúzni ettől az elmúlt évtől, és nem tudok fejest ugrani 2014-be? Úgy mondják, mindig az váltja ki a leghevesebb gyászreakciót az emberből, amikor olyasmit veszít el, amivel ambivalens viszonyban állt. Meglehet. Ahogy az is könnyen meglehet, hogy az egész dráma valójában közel sem akkora dráma, nincs itt semmiféle veszteség, hiszen az évek fordulónapja egy teljességgel önkényes dolog, logikus ésszel nem jelent semmit, de valamiért mégis az emberiség jelentős része érzi, hogy a puszta megállapodásos évszámváltás miatt egy kicsit tiszta lappal indulhat, én pedig feltétlenül igényt tartok a saját akár csak kicsit tiszta lapomra. Tessék, történelmi pillanat: nem különbözni akarok mindenki mástól bármi áron, hanem pont, hogy azt csinálni, amit mások.

Szóval mi is történt 2013-ban?

Az első dolog az volt, eluralkodott az életemen az egyetem, olyan mértékben, amilyenben nem is számítottam volna rá. Amikor rászántam magam, hogy igába hajtom a fejemet, és csak azért is egyetemre megyek és diplomát szerzek (mert engem aztán több munkaadó ne hajtson el azzal, hogy bárcsak lenne diplomám, és mert nálam sokkal butább embereknek is van, akkor pont nekem ne lenne) fogadkoztam hevesen, hogy majd én megmutatom, hogy az egyetem nem olyan komoly dolog, nem olyan, mint dolgozni, nem olyan, mint rendesen életet vezetni, az csak iskola. És egyébként is, frusztráltak az egyetemista és az egyetemet végzett ismerőseim is, akik  állandóan panaszkodtak rá, hogy mennyi a dolguk, nem érnek semminek a végére, lehetetlenek a követelmények, és így tovább, ráadásul úgy viselkedtek, mintha minden diplomás tagja volna egy titkos társaságnak, amelyiknek ismerik a szabályait, átestek a rítusain, és van köztük valamiféle közösség, amelyből a diplomátlanok kiszorulnak.

A panaszkodás bűnébe beleestem, nem is kicsit, noha az igaz, hogy egy percre sem feledkeztem el arról, hogy ez csupán azért nagy dráma, mert komolyan veszem, és bármikor tudtam értékelni, hogy azért ez – mindenféle ez – sokkal jobb, mint mondjuk decemberben könyvesboltban dolgozni. És sose gondoltam, hogy lehetetlenek volnának a követelmények, csak azt, hogy többet kellene annál nyújtani, mint amennyit erőfeszítés nélkül tudok, és hogy nincs kedvem erőlködni. Mindazonáltal igencsak szégyenkezem a sok hisztiért, nyűglődésért és panaszkodásért, és mentségemre csupán az alábbiakat tudom felhozni:

Egyrészt a furcsa időzítés következtében egy éven belül három vizsgaidőszakot/félévet teljesítettem (januárban, júniusban és decemberben), és ez nem naptárfacsarás, hanem tényleg így jött ki valójában is. Másrészt úgy adódott, hogy egész évben alig tartottam szünetet: januárban majdnem egy hét, júliusban három nap és szeptemberben egy hét pihenőm volt összesen, illetve valamennyi kis szusszanás most itt, az év végén, amikor próbáltam kialudni magam – minden mást szigorúan beosztott az egyetem és a munka. Harmadrészt pedig azt gondolom, hogy tényleg az elmebajt, de legalábbis az önsanyargatás magas fokát közelíti az, amit a múlt félévben teljesítettem, de már az is kihívás volt, amit az ezt megelőzőben. Ezen felül pedig, negyedikként, csak annyit mondhatok, hogy a munkamódszeremhez, úgy tűnik, hozzátartozik a folyamatos siránkozás, panaszkodás, és ellenkezés. Nem kell feltétlenül komolyan venni, bár a megértésért hálás vagyok. Enélkül a folyamat nélkül ugyanis nincs meg az a diadalérzetem, hogy valami komoly és nehéz dolgot teljesítettem, a jelentőségtudat pedig kulcsfontosságú. Ha még én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor az egésznek nincs semmi értelme. Ha én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor nem fogom csinálni.

A titkos társaságról amúgy, sajnálatos módon, az derült ki, hogy igazi, tényleg létezik: tudom, mert egy kicsit már most is odatartozom. Másik világ ez, mint az, ami ott kinn a valóságban van, és ami néha egy picit hiányzik is. De még emlékszem, hogy milyen érzés kirekesztettnek érezni magam, és igyekszem, hogy ne éreztessek ilyesmit senkivel, ha megtehetem.

A második dolog ez az egész svéd-história lett. Zűrzavaros történet ez is, csak úgy, mint az elmúlt évben jó néhány eset, és nemcsak az Erasmushoz köthető részei, a még mindig tisztázatlan részletek, az adminisztráció, bürokrácia, félreértések, nem kellőképp konkrét megegyezések, nyelvi akadályok és ki tudja még mi minden más furcsaság, hanem a nyelvtanulás és minden rettenetes kavarodás, ami akörül történt. A kérdésre, hogy jelenleg tudok-e olyan nyelvül, tiszta lelkiismerettel válaszolhatom, hogy nem, a legkevésbé sem. Hogy pontosan mennyire tudok vagy nem tudok, az már sokkal izgalmasabb felvetés: valószínűleg kicsit jobban, mint amennyire hiszem, és valószínűleg valamivel kevésbé, mint amennyire jó volna, és sokkal kevésbé, mint amennyire kellene ahhoz, hogy legalább egy egészen kicsit jobban érezzem magam. Azt hiszem, ennek mind a kudarcokhoz és korlátokhoz van köze, meg ahhoz, hogy mi az, amit elég akarni, mi az, amihez már nem elégséges az akarás, mert azon felül dolgozni is kell érte, és hogy mi történik akkor, hogyha az akarat és a kemény munka együtt sem elegendő.

Tudom, hogy ez nagyon rejtélyesen hangzik (vagy ki tudja, talán nem is rejtélyes, talán csak semmitmondónak érzem, de valójában teljesen egyértelmű), de azért ilyen, mert ez az ügylet nem zárult még le a fejemben. Nem tudtam még pontot tenni a végére, és annyira közel van még, hogy valódi rálátásom sincs rá. És ha lenne, akkor se biztos, hogy el szeretném mesélni. Egy része bizalmas, egy része kellemetlen, egy része kifejezetten kínos, és… szóval nem.

Viszont a kudarcokhoz, akarathoz és munkához szorosan kötődik egy másik fájó pont is, amiről beszélni kell. (Kell ám a fenét, de akarok.)

A harmadik dolog, ami történt, az tulajdonképp pontosan az, ami nem történt. Elképzeltem, hogy szuperhős vagyok, és bármire képes (és egy kicsit még mindig azt hiszem, hogy a szuperhősség csírája ott lapul bennem, csak kicsit jobban kellett volna gondozni, és valamivel több erőfeszítést tenni a felnevelésére) és olyan rengeteg munkát vállaltam el erre az évre, hogy az valószínűleg kettőre is elég lett volna. Aztán pánikba estem, elment az életkedvem, minden félresikerült, és végül az a nagyon szomorú egyenleg alakult ki, hogy egyikkel sem készültem el. A kudarcok, visszalépések, nevezzük, ahogy akarjuk, a kissé kínostól a viharosan látványosig terjedő skálán mozogtak, és azt gondolom, ezt is emésztenem kell még egy kicsit. És ha majd higgadt leszek, nyugodt és felelősségteljes (azaz várhatóan nem az eljövendő harminc évben), akkor talán el kell gondolkoznom rajta, hogy mit is rontottam el, hol volt a hiba, és hogy egy fenékkel pontosan hány lovat is tud megülni valaki, aki esetleg mégsem szuperhős.

Igazából itt az a baj, hogy nem nagyon hiszem el még mindig azt, hogy mindaz, amit mind el akartam végezni, emberileg lehetetlen lett volna. Egyértelműen érzem a felelősségemet, és úgy gondolom a lelkem mélyén, hogy ha egy kicsit is jobb vagyok, erősebb, ügyesebb, fegyelmezettebb, professzionálisabb, lelkesebb, teherbíróbb, szóval mindent összevetve alkalmasabb, akkor meg tudtam volna csinálni kompromisszumok nélkül mindent. Mert voltak üresjáratok, voltak hasztalanul eltöltött órák ebben az évben, amiket töltettem volna hasznosan is. És részint kereshetek (és találhatok is) bőven mentségeket, magyarázatokat, nem tudom eldönteni, hogy ezek reálisak-e vagy sem, és a bűntudatomon és önutálatomon nem segítenek se így, se úgy. Haragszom. Magamra. Nem a világra, pedig az talán egyszerűbb lenne, de akkor sem.

És ez az egész ügylet egyébként oda is elvezet, hogy mennyire veszem komolyan ezt az egészet, amire elvileg az életemet tettem, vagy akarom tenni: mennyire gondolom komolyan, hogy könyveket akarok csinálni? Mennyire veszem saját magamat komolyan, mint fordítót, mint szerkesztőt, akár, a valóságtól egészen elrugaszkodott képzetben, mint írót, de legalábbis mint szöveggyárost? Mert ez is ugyanoda vezet, mint az egyetem: nekem kell komolyan venni, mert azon múlik minden. Ha én sem veszem komolyan, akkor ki fogja?

És csak úgy, mint az egyetem kapcsán is, illetve egyes órák, tárgyak, szakok kapcsán is új, eddig ismeretlen értékválság alakult ki körülöttem: nem látom jól, hogy mi mennyit ér, mivel érdemes és mivel nem érdemes foglalkozni, és hogy nem szörnyen nevetséges dolog-e, hogyha az ember valami komolytalant vesz rendkívül komolyan pusztán abból a meggyőződésből, hogy amíg így tesz, nem rémül meg nagyon. Amíg van mit komolyan venni, addig nincs tanácstalan űr, addig van, ami kitölti.

Néha azt gondolom, a józanság ritka pillanataiban, hogy igazából tényleg nem tehettem mást. Hogy igen, valóban hoztam ugyan kompromisszumot, mert felállítottam egy prioritási sort, amin az egyetemet helyeztem előre, és a fontos dolgok között szerepelt az is, hogy valahogy átvészeljem egészségesen ezt az időszakot, amibe, akárhogy szépítem is, beletartozik például az evés, az alvás, vagy akár a gyaloglás is, az, hogy időnként befekszem a kádba néhány órára, és még az is, hogy leülök a tévé elé sorozatot nézni (azaz mindaz, amit néhány bekezdéssel ezelőtt üresjáratnak tituláltam, és kineveztem eredendő gonosznak). A túlélés érdekében folytatott agymosást előbbre helyeztem a fizető munkáknál. Ez részint szégyenletes, szakszerűtlen dolog, és rosszul is érzem magam miatta, mert kicsit azt gondolom, hogy ezen felülkerekedhettem volna akkor, hogyha nem én vagyok, hanem az az én, aki lenni szeretnék, csak nem vagyok (és amely differencia folyamatosan frusztrál). Részint meg érthető, pont azért, mert sajnos én én vagyok.

(De ez azért szörnyen drámainak hangzik, és nem is tudom, hogy teljesen helytálló-e. Mármint hogy tényleg olyan nagy szükség van-e erre, és hogy tényleg annyira szörnyű-e a helyzet, hogy erőnek erejével kellett dolgoznom azért, hogy ne csavarodjak be – ami talán nem is sikerült kifogástalanul -, vagy egyszerűen csak lusta vagyok.)

Részint meg azt is gondolom, hogy alig olvastam megint az idén, pedig azügyben aztán igenis lelkes és elkötelezett vagyok, és mégsem maradt arra sem időm. (És tudom, hogy a hetvenvalahány könyv egy év alatt sokaknál nem az „alig” kategóriájába esik, de amikor én olvasok, akkor nem így olvasok.) Szóval talán tényleg volt itt egy kis időprobléma. De az is lehet, hogy nem.

Szóval itt ez a bizonyos negyedik dolog: valami kis micimuci, amit nem tudok tisztázni magamban, és ezt, úgy tűnik, kénytelen leszek továbbvinni az újévre, nem hagyhatom őrizetlenül elrejtve egy láda mélyén, hátha elfelejtődik, és eltűnik. (A micimuci közeli rokona az izének, csak azzal ellentétben nem kedves. A micimuci amolyan diszkrepanciát jelent, problémát, zavart az erőben, bosszantó apróságot, homokszemet a fogaskerekek között.) Ugyanis a dolgok nem tűnnek el. Még azok a dolgok sem, amikről már biztosra vettem volna, hogy eltűntek az életemből, már sok-sok évvel ezelőtt. Talán azt hittem, hogy elég erősen megfegyelmeztem már magam, professzionális vagyok, ura a helyzetnek, olyasvalaki, aki boldogul segítség nélkül, aki soha nem magányos, aki felülkerekedik az irracionális érzelmein, aki tud bánni a szavakkal, ha úgy hozza a helyzet, aki praktikusan és logikusan gondolkodik és világosan érvel. Értek egyes kellemetlen felismerések. Például arról, hogy milyen körülmények között és mennyire látványosan tudok összeomlani.

Itt is azzal küszködöm, mint a svéd kapcsán is, meg még valószínűleg igen sok más kapcsán szintúgy, hogy mennyire kell erőltetni a dolgokat, és mennyire lehet hagyni, hogy pusztán azáltal, hogy a látóteremben vannak, és időről időre valamelyest foglalkozom is velük, lassacskán a helyére kerüljön minden részlet. Nem tudom, békén hagyhatom-e magam, vagy vegyem elő a drákói szigoromat és legyen-e inkább vasfegyelem. Eddig azt hittem, hogy tudom, de már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudom, hol van a teljesítőképességem határa.

Talán inkább a jó dolgokat kellett volna összeszámolnom. Egyrészt az valamelyest rövidebb lett volna. Másrészt talán valamivel érdekesebb is. Ráadásul akadt is belőlük, ha nem is bőségesen. De azt gondolom, hogy erre volt nagyobb szükségem, mert a jó dolgok olyanok, hogy általában megértem őket, különösebb nehézség nélkül is. Igaz, legtöbbször nehezemre esik elhinni, hogy megérdemlem őket, vagy hogy tényleg nekem szánták őket, és ezért megpróbálom valamilyen módon visszautasítani őket, de ennek ellenére is eljutnak néha hozzám.

Úgyhogy ötödikként – végül ugyan, de a túlélésem szempontjából legfontosabbként – meg kell emlékeznem mindazokról, akik nem hagyják, hogy visszautasítsam az Igazán Jó Dolgokat, amik időnként mégis történnek velem. Voltak itt elszórtan kisebb-nagyobb diadalok, mosolyok, könnyes mosolyok, pillanatok, mondatok, szavak, emberek, történetek, kalandok, de még ölelések is. Tényleg voltak.

És valójában ezek az Igazán Jó Dolgok olyasmik, amiket érdemes lenne számon tartani. Ha kívánhatok valamit ettől az évtől, akkor a leginkább azt szeretném, hogyha egy év múlva ilyenkor nem zavarodottságot és bizonytalanságot, hanem Igazán Jó Dolgokat számolhatnék – és bármilyen elcsépelten is hangzik, de ugyanezt kívánom Neked is. És ha elolvastál idáig, ha itt voltál velem, és fogtad a kezem, amíg ezt mind elsírtam, akkor nyugodtan elhiheted, hogy komolyan is gondolom, és hogy meg is érdemled.

Ne aggódj! Az Igazán Jó Dolgokat könnyű felismerni. Hogy is lehetne nehéz? Még nekem is sikerülni szokott.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 1 hozzászólás

Tíz

Ennyi éves lett a blog, ami igencsak rémisztő gondolat.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Blazírt Mr. Parker

Kategória: Mindennapok, NézegetÅ‘s | Címke: , | 2 hozzászólás