Poggi.hu

Jól elfáradtam. Elég szoros napirendet állítottam fel magamnak, és bár nem értem mindennek a végére (pedig ki se mozdultam a lakásból, és tényleg igyekeztem!) nem érzem úgy, hogy haszontalan napot zártam. Na nem, hasznosnak sem érzem magam, de azért mégis jó, hogy nem üresen telt el… érted. Még akkor is, hogyha néhány apróság holnapra meg vasárnapra maradt.

Na jó, annyira nem apróságok. De nem az a lényeg. Nem is tudom, mi a lényeg. Talán az, hogy nem rettegtem a holnaptól egész nap, csak most kezdtem el. Pedig hát van, aki férjhez megy holnap, meg van, aki államvizsgázik. Mi nekem ehhez képest egy „rossz” szombat (ami időtlen idők óta nem volt már, és milyen jól kibírtam volna nélküle még egy darabig) egy félkarácsonnyal megspékelve? Ezért még igazán nem kéne pánikolnom. Rémes alak vagyok. Tudom. De ettől még nem pánikolok kevésbé.

Már érzem, hogy nem fogom kialudni magam, de nem bánom. Vagyis bánom, mert tudom, hogy így is ingerült, de legalábbis ingerlékeny leszek holnapra, tudom, hogy már megint műsor lesz, hogy nyilatkozzak mikor fogok ebédelni, hogy tudom is én. És még akikre ilyen napokon számítani szoktam, azok sem lesznek benn. Ejj. Nembaj, erős leszek és megbízható és határozott, és nem hagyom magam. Remélem.

És viszek Rudit a magas jóképűnek. Hogy valaminek tudjak örülni egész nap. Mert ha elképzelem, hogy örül majd vasárnap reggel, akkor én is örülni fogok. Juszt is. Nem akarok ideges lenni! Úgyhogy most elmegyek aludni. Az alvás jó, mert megkímél néhány órányi tudatos léttől, amibe beleférnek az aggályok, a kételyek és az aggodalmak. Amikre most igazán nincs szükségem. Pozitív energiákat kell sugároznom a házasulandónak meg az államvizsgázónak is, és mindezt úgy, hogy még nekem is maradjon belőle. Bárki beláthatja, hogy ehhez szükség van némi kipihentségre.

(Egyébként tegnap volt két éve, hogy érettségiztem. És egy hete volt egy éve, hogy letettem a szakmai vizsgát. Az előbbi olyan, mintha vagy tíz éve lett volna, az utóbbi meg mintha csak pár hete. Ami azért vicces, mert a néhány hónapos munkaviszonyom meg olyan, mintha már időtlen idők óta tartana. De hát, mint tudjuk, az időérzékem eléggé pontatlan. Mindenesetre érett is vagyok, szakmám is van és munkám is, és még csak férjhez se megyek holnap, és nem is diplomázom. Tulajdonképpen miért is panaszkodom?)