Tudom én, hogy spekulálni nem túl produktív dolog. Azon törni a fejem, hogy mi lenne ha? Hogy mi lesz akkor, ha? Nem vezet sehová. Tudom én, hogy az embernek mindig legyen egy ‘B’ terve is, sőt, nem árt, ha egynél több vészforgatókönyvvel rendelkezik, azaz van takarékban egy többé-kevésbé kidolgozott ‘C’ és ‘D’ terv is. Én is ezt vallom. Legyen.
De mindez mit sem változtat a tényen, hogy az esetek jelentős többségében úgy érzem, mintha ‘A’ tervem se volna.
Várom a határidőket. De minek? Annál, hogy mi lesz akkor, ha nem vesznek fel, csak attól félek jobban, hogy mi lesz akkor, ha véletlenül mégis felvesznek.
Készen állok én erre? Alkalmas vagyok rá egyáltalán? Van nekem ehhez türelmem? Rettenetes kétségek. Hány életet tudnék egyszerre, párhuzamosan élni? És melyikek a fontosak?
Kár volna szépíteni, az elmúlt években megközelítőleg nulla életet élek. És az se megy valami jól. Néha áltatom magam olyasmivel, hogy ha lenne mit csinálnom, ha élnék valahányat a lehetséges párhuzamos életek közül, akkor minden könnyebb lenne kicsit. Kevésbé érezném úgy, hogy kár a helyért, amit elfoglalok, hogy az erőforrások pazarlása a létem fenntartása.
Félelmetesen súlyos dolog, amikor nincs miért fölkelni. Amikor a világon semmi sem múlik azon, hogy létezel-e vagy sem. Bármilyen csekély súlyú dolog is, amit az embernek meg kell tennie, akkor is az számít.
Nem olyan régen fejeztem be egy hosszabb munkát. Nem is annyira méretét tekintve volt terjedelmes, inkább súlyában, és még inkább időtartamában. Hosszú hónapok teltek el vele, sőt, ha a kisebb-nagyobb megszakításokat és betoldásokat is hozzászámítjuk, akkor közel másfél év. Mint mondottam volt, rengeteg idő. Ez az idő annyira sok, hogy volt alkalmam hozzászokni, hogy mindig van valami, amit csinálnom kellene. Ez természetesen nyűg. Bűntudatot okoz, hogyha nem foglalkozom vele, és elég csekély elégtétellel jár, hogyha igen.
(Itt érzem fontosnak megjegyezni, hogy valahogy soha nem sikerült átéreznem a munka és a fizetés közötti összefüggést. Mármint nyilván értem, hogy az ember elvégez egy munkát és utána kap pénzt. De valahogy nálam a kettő, ha össze is függ, nem igazán tekinthető ok-okozatinak. Azért dolgoztam a könyvesboltban annak idején, és azért fordítom a könyveket mostanában, mert ez a munkám. Ez a dolgom. Ez valami olyasmi, amit csinálok. És a végén amikor pénzt kapok, az is valami olyasmi, amit kapni szoktam. Ez lehet, hogy nagyon ostobán hangzik, de én azért, becsületszavamra, értem.)
Mindegy, a lényeg az, hogy úgy két-három hete elkészültem egy nagy munkával, és ért pár meglepetés. Az egyik az volt – erre menetrendszerűen minden egyes munkám során rá szoktam döbbenni, általában a célegyenesben -, hogy tulajdonképpen amikor dolgozom, akkor haladok is, és ha haladok, akkor idővel el is készülök, és hogy az egész végeredményében sokkal könnyebb, mint amennyit birkózom magammal miatta, és hogy talán sokkal egyszerűbb lenne nekiülni és elkészülni, lehetőség szerint hasonló tempóban, mint a leadást megelőző néhány héten. Ez annyira nem meglepő felismerés, azt gondolom, hogy eléggé univerzális.
A másik felismerés viszont megdöbbentett. Valahogy arra számítottam, hogy amikor elkészülök, meg fogok könnyebbülni, és hogy majd örülök, hogy vége. Ehhez képest sokkal inkább elveszítettem a szilárd talajt a lábam alól. Még a semmittevés is elveszíti a súlyát, hogyha amúgy sincs mit csinálnod helyette.
Lehet, hogy a meleg is hibás benne, de érdekes módon már megint kiújult a légzési nehézségem, úgy is mondhatnánk, hogy a pániklégzésem. Nem tudom, hogy van-e ilyen szó egyébként, de én most kitaláltam. Ez az a nagyon ijesztő eset, amikor légszomjam van, akarok venni egy nagy levegőt, de a legnagyobb levegőn is érzem, hogy ez még nem elég nagy, és valami légzőszervem kiakad ott félúton, ahogy próbálok még tovább belélegezni, pedig már nem fér be több. És sose elég nagy, sose elég mély, óriásikat akarok ásítani, és néha-néha egyetlen ásítás a következő légzésig megadja azt a megkönnyebbülést, hogy most sikerült akkora adag levegőt beszívni, amennyi kell, de ez nagyon hamar elmúlik. És csillagokat látok, vagy éppen elsötétül minden, és szúr és fáj és akad.
Még amikor éppen nem szenvedek ettől, akkor is szoktam félni attól, hogy megfulladok.
Azért gondolom, hogy nem szervi gond, mert időszakosan jelentkezik csak, és el szokott múlni. (Vagyis eddig mindig elmúlt. Lehet, hogy most nem fog. Csak amikor meghalok.) És amikor el tudok feledkezni magamról, amikor egészen önfeledten csinálok valamit, olyankor elmúlik. (Tudatosan viszont nem lehet elmulasztani. Ez van. A „tudatos belefeledkezés” kissé abszurd képzet.) És amikor középiskolás koromban gyógyszereket szedtem, akkor is elmúlt. Ugyanis ez volt a baj gimiben is, ez volt a baj akkor is, amikor – amiért – eljöttem a könyvesboltból, és ugyanez tér néha vissza igen hosszúra nyúló munkanélküli pályafutásom során is.
Igazából nem is erről akartam értekezni. Csak arról, hogy meglepően nehéz dolog, amikor semmi feladatom nincs, és ezt most, hosszú idő után először megint van alkalmam megtapasztalni. És hogy hiába beszélem meg magammal, hogy most ezt vagy azt vagy amazt fogom csinálni, és ennek meg annak meg amannak járok a végére, legfeljebb a saját elvárásaimmal kell szembenéznem. És legyünk őszinték, az én elvárásaim, legalábbis ebben a tekintetben elég csekélyek.
Az elvárásaim csak akkor magasak magammal szemben, hogyha valaki másnak kell átnyújtanom az elkészült terméket. Nem is szükségképpen azért, hogy neki tetsszen, hanem azért, hogy a kezemből csak minőségi munkát adjak ki. (Azaz ne csak a munka tetsszen neki, hanem én is, hogy az illető tudja, hogy én olyasfajta ember vagyok, aki ilyesfajta munkát végez, stb. Innentől nyugodtan bárki diagnosztizálhatja, hogy nárcisztikus személyiségem van. Már ha bárkinek is szüksége volt erre a vallomásra akkor, amikor már a tizedik évemet taposom blogírásilag.)
De azt hiszem, nem is erről akartam írni, csak most már nem vagyok benne biztos, hogy akkor viszont miről.
Talán csak arról, hogy akár fölvesznek, akár nem, se így, se úgy nem fog tetszeni. Hogy minden lehetséges forgatókönyv félelemmel tölt el, és további félelmet hoz a várakozás, és hogy a láthatáron már megjelent a dátum, ami a két félelmetes végkifejlet közül valamelyiket ki fogja választani. És azt is tudom, hogy alapvetően a döntéseknek és a történéseknek elég kevés súlya van az ember életvitelét illetően, és hogy az emberi faj amúgy is hajlamos túlértékelni az események jelentőségét. De mégis félek.
Félek, hogy mi lesz, hogyha lesz állásom. Félek, hogy mi lesz, hogyha fölvesznek az egyetemre. Félek, hogy mi lesz, hogyha se állás, se egyetem. És félek, hogy mi lesz, hogyha összejön mind a kettő. Félek, hogy bármi történik is, meg fog változni ez a poshadó állóvíz, amiben már nagyon régóta dagonyázom. Nem mintha olyan jó lenne itt – ott, ahol momentán nulla darab életet élek -, de kezd otthonos lenni. Megszoktam. És a változás mindig azt jelenti, hogy újra ki kell találnom magamat, új helyekre menni, új emberekkel találkozni, új környezetben egy új életvitelt kialakítani.
És néha azt érzem, hogy ehhez már öreg és fáradt vagyok. Tudom, hogy olyan világot élünk, ahol valaki nálam ötven évvel idősebben is készen kell, hogy álljon arra, hogy új életet kezdjen. De én nem állok rá készen.
Gondolom, ezért is készülök hetek óta megfulladni.
