Fotelban kucorgós, teásbögre szorongatós, jófajta kiskatarzisos könyvet olvasós, szobámban darvröpködős, nanós pulcsiba burkolózós, macskadédelgetős, behúzott függönyös éjszaka.
Tiszta idill, nem?
Majdnem jól érzem magam. Nem is tudom pontosan, hogy mi hiányzik, de talán annyira nem fontos. Épp csak egy aprócska, nyöszörgős kapirgáló kis hiányérzet valami után.
De mi hiányzik? Lehet, hogy a nyugalom? Nem a világban, mert az megvan – mikor, ha nem hajnali fél háromkor -, hanem odabenn.
Alapvetően idegenkedem mindenféle olyan általánosítástól, miszerint „az vagy, amit…” Ezrével vannak ilyenek. Az vagy, amit megeszel, amit viselsz (ellenben „nem a ruha teszi az embert”), ráadásul Vonnegut szerint az vagy, aminek mutatod magad, ezért is kell nagyon óvatosan választani meg, minek mutatkozzunk. Most meg ez – az vagy, amit olvasol.
Következik-e ebből, hogy olyankor, amikor rossz időszakomat élem, és nem olvasok semmit, mert nincs hozzá kedvem és nincs hozzá türelmem, olyankor nem vagyok? Van ennek értelme? Nem sok. (Még akkor sem, hogyha egyébként nem is butaság. Mert ilyenkor tényleg úgy érzem magam, mintha nem lennék. De attól még tudom, hogy vagyok, szóval megpróbálom nem terelni el a saját figyelmemet, és témánál maradni.)
De szerintem pontosan fordítva van az egész.
Nem az vagyok, amit megeszek (bár fizikálisan nyilván igen), hanem azt eszem, amilyen éppen, abban az adott pillanatban vagyok. Van, amikor forró csokoládéra van vágyásom, és van, amikor sült virslire, és van, hogy körtére. A testem pontosan tudja, hogy mikor mire van szüksége – vagy mire van szüksége a lelkemnek -, és azt kéri. És nem az vagyok, amit viselek (szép is volna), hanem azt veszem fel, amilyen éppen, abban az adott pillanatban vagyok. Nem mintha olyan nagy ruhatáram volna, de mégis. A pólóim közül hangulat szerint szoktam választani. És vannak különböző színű nadrágjaim is.
És végképp nem vagyok egyenlő azzal, amit olvasok. Jelenidőben egészen biztosan nem.
Az már egészen más kérdés, hogy vagyok-e mindazon könyvek összege, amiket életem során elolvastam már. De persze ez is banális, nem igaz? Hogy másként fogalmazzak, nyilván minden, amit elolvastam, nyomot hagyott bennem, és ezek a lenyomatok nem kizárható, hogy formálták azt, aki vagyok. Természetesen nem is szükségszerű, hiszen százával vannak olyan könyvek, amik teljesen hidegen hagytak, és olyanok is, amikre egyáltalán nem emlékszem. De ami igazán fontos, az mind bőr alatt van már. Ki tudja, talán a bal kisujjam csordultig van már Vonneguttal.
Ha viszont feltételezzük, hogy a korábbi olvasmányaim befolyásolják a személyiségemet, és a személyiségem befolyásolja, hogy mit olvasok következőnek, és így tovább, akkor valami mégiscsak kellene igazságnak lennie a „mutasd a könyvespolcod, megmondom ki vagy” elvében.
(Kis kitérő: Hogyha szigorúan véve a könyvespolcot vizsgáljuk meg, annak már a puszta megjelenéséből is sok minden leszűrhető, a rendszerezéstől kezdve, a polcon elhelyezett idegen tárgyakon át egészen egyes könyvek állapotáig. És mégsem lehet a polc alapján kiismerni. Merthogy az összes könyvnek megvan a története. Mindegyiküknek közös története van velem. Egyiknek ezért, másiknak azért. Ugyan ki mondhatná meg, hogy az az érintetlen példány ott a harmadik sorban csak azért sorakozik ott, mert sznobizmusból vagy hirtelen fellángolásból megvettem, és még nem selejteztem le, mert hátha egyszer mégis el fogom olvasni, és mi az, amiből vettem egy új példányt, mert a régi elrongyolódott, és mi az, ami abszolút nem érdekel, de olyantól kaptam, aki fontos nekem? És azt ki tudná megmondani, hogy ez vagy a szerző, amaz a sorozat és ez a másik azért került oda, kiemelt helyre, mert a legeslegkedvencebb könyvem, vagy egyszerűen azért, mert egyszer korábban nagyon sokat jelentett nekem, és erre örömmel emlékszem?)
Csakhogy most még csak nem is létező polcról beszélünk, hanem egy virtuális polcról, amin ott sorakozik mindaz, amit életem során elolvastam, úgy, ahogy következtek egymás után és egymásból, ahogy egyik elvezetett a másikig, aztán ahogy visszakanyarodtam újra az egyikhez, és így tovább. Felbukkannak ezen a fiktív polcon ismétlődő tételek. Sőt, akadnak hosszú szakaszok is, amikor csak olyan regények szerepelnek, amik már előfordultak korábban is.
Aztán hogy ez a lista mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy az lettem, aki lettem… ki tudja? Fel lehet állítani éppen egy kísérleti módszert, amivel ki lehetne deríteni. Kiválasztunk egy újszülöttet, akivel élete során pontosan ugyanazokat a könyveket pontosan ugyanabban a sorrendben, pontosan ugyanannyi idős korában elolvastatni, mint ahogy én tettem, aztán meg lehetne figyelni, hogy én leszek-e belőle.
Kellőképp bizarrnak hangzik? Aggodalomra semmi ok, nincsenek feljegyzéseim életem valamennyi olvasmányáról, csak az elmúlt öt évről, és abból is hiányos a 2008-as év. Akárhogy is, meg merem kockáztatni, hogy ha most hirtelen rendelkezésünkre állna ez a lista (akkor megszámolnám, hányszor szerepel rajta A két Lotti), továbbá egy időgép, és velem párhuzamosan, kontrollként elvégeznénk a kísérletet, a mai napon nem engem kapnánk. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy akarnék találkozni azzal az emberrel, aki ebből a kísérletből kikerült. Valószínűleg kirázna tőle a hideg.
Vagy attól, hogy mennyi mindenben hasonlít hozzám, pedig.
Vagy attól, hogy mennyire nem hasonlít hozzám, pedig.
Itt kellene felsorolnom mindazokat a könyveket, amikkel nagy, komoly, közös történetünk van, amelyekkel fantasztikusan egymásra találtunk, amik megérintettek, megértettek velem valami fontosat, amik felnyitották a szememet valamire, ami egész végig az orrom előtt volt, csak mégsem láttam, de nem teszem. Nem sorolok fel, egyrészt azért, mert nincs hozzá türelmem, másrészt azért, mert nagyon sokat már elmeséltem korábban, harmadrészt azért, mert nagyon sokra már nem is emlékszem, vagy ha emlékszem is, most csak azért sem jut az eszembe, de legesleginkább azért, mert mindez annyira őrülten személyes, hogy talán le sem szabad írni. Nemcsak az internet nyilvánossága előtt, hanem egyáltalán, soha, senkinek. Még magamnak sem.
Komolyan hiszem, hogy mindazok a szavak, mondatok és történetek, amiket beengedtem a fejembe, maradandó nyomot hagytak. Csakhogy két hullám ki is tudja oltani egymást, nem csak felerősíteni. Hogy egy könyv mennyire tudott rám hatni, tőlem is függött, nem csak tőle. És bármennyire is sokat olvastam már egészen kicsi koromtól kezdve, azért csináltam mást is. Éltem. Vagy valami ilyesmi. Amit mostanában már nem nagyon szoktam, de ez egy másik történet.
A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: V/2-3.
Az az én (egyik) nagy bajom, hogy olyan könnyű kizökkenni a munkából. A tényleges, rendszeres munkából. Nem feltétlen arra gondolok, hogy eljárni itthonról valahová és ott munkát végezni, bár persze attól is igazán könnyedén el lehet szokni, sőt.
Arra gondolok inkább, hogy hiába fordítottam mint egy gép az elmúlt két hétben, pár nap kiruccanás után ugyanolyan nehéz visszaállni a semmiről valamire, mintha az a két intenzív hét soha meg se történt volna. De mondok még meghökkentőbbet is: abban a nyomorult két hétben is minden nap újabb és újabb harcokba került újra leülni és csinálni. És ez nagy-nagy kiszúrás. Mert így is, úgy is harcolni kell, és ha kihagyok egy napot, akkor ráadásul hatványozottan sokat kell harcolni. És annyira egyszerű „csak egy napot” engedélyezni magamnak.
Most csak bepötyögtetem a pozsonyi korcsolyaversenyről írt jegyzeteimet. Most csak elolvasom azt a Harry Potter fanficet, amit ajánlott egy blogger akit soha nem is olvasok. Most csak ez, most csak az, most amaz. És a sok „csak egy nap” egy szempillantás alatt összetorlódik egy hónappá, több hónappá, és mire észbe kapok, már minden időm eltelt.
És még csak nem is a mai napról beszélek, ma kifejezetten hasznos voltam.
De sokkal tisztességesebb volna, hogyha már egyszer lendületben vagyok, akkor mindig könnyebben menne már a következő nap. Kicsit kevesebb küszködéssel. És valahogy a munkába járás olyasmi, amibe könnyebb visszaszokni. Nehezebb, mint elszokni tőle, de könnyebb, mint magamnak parancsolni. Hogy ne lenne? Ott van egy külső, adott esetben szigorú kontroll.
Ismered azt az érzést, amikor nézed egy flash-alapú játék nyitóképernyőjét, és közben pontosan tudod, sőt, akár ki is mondod hangosan, hogy „ezt most nagyon nem kellene csinálnom”, és mégis csak tízből egyszer kapcsolod le, mielőtt betöltődne? (És nem a FarmVille-re gondolok, azzal ugyanis végre szakítottam. Meglehetősen szégyenkezem, hogy ennyi időbe került. Igaz, már jó ideje terveztem, csak azért nem tettem meg, mert tudtam, hogy hülyén fogom érezni magam, amiért nem hagytam abba sokkal korábban, és ugyan ki szereti hülyének érezni magát?)
Pedig mindezek helyett lehetne hasznos dolgokat is csinálni. És még vannak is hasznos dolgok, amiket csinálhatnék!
Ráadásul ostoba módon úgy osztályozom a dolgaimat, hogy a végén már abból is „kellene” lesz, aminek amúgy örülök. Például megígértem magamnak, hogy elolvasom újra a komplett Harry Pottert, ha leadtam a fordításomat, és most már ott tartok, hogy ezzel is számolnom kell, hiszen az is csak idő.
És közben tornyosulnak a feladatok, amiket még csak nem is tudok örömnek vagy kalandnak felfogni. És ez még csak nem is mélypont. Ez csak hiszti.
A főiskolai munkámmal annyira el vagyok maradva, hogy még bele se kezdtem, miközben négy hét eltelt már a félévből. Persze ezt is meg lehet magyarázni, és azt gondolom, hogy ha most – úgy értem, azonnal, nem „holnap”, nem „jövő héten”, és nem „hamarosan” – nekikezdek, még a végére érhetek, de az is lehet, hogy már nem.
Itt van egy majdnem befejezett regény, amibe még megközelítőleg 6-7 munkaórát kellene beletennem. Itt van egy regény, aminek még neki se kezdtem (hiszen még nem fejeztem be az előzőt), csakhogy lassan már arra sem emlékszem, hogy miről szól, viszont elég belátható időn belül el kell azzal is készülnöm.
Itt van a nyakamon a NaNo, körlevelekkel, toborzási tervvel, találkozókkal, helyszínvadászattal, szervezkedő levelekkel, és azt se tudom, hova kapjak, hogyan osszam szét a feladatokat, amikor pedig egy teljesen jó és tehetséges csapat van körülöttem, akik mint szívesen segítenének, ha meg tudnám mondani nekik, hogy miben.
A héten elkezdődik újra a műfordítóiskola. Amit a változatosság kedvéért egészen újszerű ötletként nem is volna rossz komolyan venni. Mert hogy azt csináljam – illetőleg ne csináljam -, mint a tavaszi félévben, annak nincs valami sok értelme.
Vannak mindenféle blogjegyzetek a fejemben, a maihoz hasonló kínlódásos nyöszörgések, a fordításommal kapcsolatos nagy felismerések, az o7h kapcsán esedékes esszék, és sok más. És persze a blogomat vezetni sem volna éppen feladat, de mivel időbe kerül, és az idő véges, lassanként mégis azzá válik.
És nagyon-nagyon-nagyon rosszul bánok az időmmel. Nagy persze a szám, és mondom, hogy milyen ügyes vagyok, és néha tényleg ügyes is vagyok. De többnyire nem, és könnyen lehet, hogy ez az egész itthonról munka – itthonról tanulás – itthonról élet kevésbé működik jól, mint hittem.
Nehéz, nehéz, nehéz.
El kellene gondolkodnom egy nappali álláson, de ki tudja, hová férne még be az időmbe? (Nem mintha teljesen kihasználnám a nap huszonnégy óráját. Vagy azt a tizennégyet, amit nem töltök evéssel és alvással. Még az is lehet, hogy ha valami rendszereset végeznék házon kívül, az segítene gatyába rázni minden mást. Kivéve, hogyha utánaszámolok az óráknak és a feladatoknak.
Persze, egy bizonyos pontig fel lehet állítani fontossági sorrendet. És alapvetően örülhetnék is, hogy sokféle dolgom van, és hogy ha az egyikkel tele a hócipőm, válthatok valami másra. Csakhogy sokszor már a végigszámláláskor is tele a hócipőm, és olyankor a semmittevésre váltok. Micsoda képmutatás! Könyvesboltos koromban veszekedtem azokkal a kollégákkal, akik nem csináltak semmit, annyira lekötötte őket, hogy őrlődjenek a több feladat között, és nem kezdtek neki legalább az egyiknek.
Nincs mese, meg kell küzdeni magammal, mert most nincs hová visszavonulni, és nincs senki, aki átvenné a kormánykereket, hogyha én mindent megelégelek és bebújok az ágyneműtartóba.
És akkor még az élet értelméről nem is értekeztem, igaz, gyanítom egy ideje, hogy nincs is neki. Mert az élet egy végeláthatatlan mosogatás, de erről majd máskor. Vagy soha.
Az írás és ezzel párhuzamosan az olvasás is meglehetősen intim gesztus. Bizonyos szempontból intimebb a szexualitásnál is, nem a nemi szervek hatolnak egymásba, hanem a gondolatok egymás fejébe. Félelmetes. Teljesen mindegy, hogy egy szöveg milyen mértékben fikció, mennyire önéletrajzi ihletésű, vagy különleges, mennyi munka van benne, mégiscsak valaki másnak a saját belső hangján született meg először, és mikor elolvasod, a te saját belső hangodon születik újjá.
Ezért van az, hogy amikor egy könyvet annyira a magaménak érzek, hogy nem röstellem ölelgetni és simogatni, akkor feltámadt bennem a vágy, hogy nekem személyesen találkozzam az írójával, mert meg kell neki mondanom, hogy… és itt jön a gond, mert mit is?
Van a híres idézet a Zabhegyezőből, amit olyan gyakran emlegetnek, azt hiszem, ugyanerről az érzésről szól. Úgyis ismered, de azért mindjárt meg is keresem, hogy világos legyen, miről beszélek:
Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író a haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.
Na ugye, hogy ismered. De nem lehet az írókat csak úgy felhívni. És ha találkozom is eggyel véletlenül, mit csinálhatnék? Ugorjak talán a nyakába? Mondjam meg neki, hogy imádom, és hogy ő a lelki társam? Nem rohanhatok le senkit ilyesmivel. Hogy is tehetném, amikor neki viszont fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok, és valószínűleg nem is érdekli?
Valakivel átélsz néhány bensőséges, meghitt órát, és ezt semmiképp sincs módod viszonozni. A legtöbb, amit megtehetsz, feltéve, hogy olyan szerencséd van, hogy még él az író, akkor elmész egy dedikálásra, és szavak helyett ezzel a gesztussal mondod el, hogy „fontos nekem a te könyved annyira, hogy ideálljak eléd, és megkérjem, hogy írd bele a nevemet”.
(Egyébként próbáltad már, milyen érzés, amikor valaki más írja le a nevedet? Nagyon különleges, nagyon bizalmas pillanat, amikor valaki más keze formálja meg azt a szakrális írásjelet, ami téged jelent.)
Amúgy se tudnék semmi értelmes dolgot mondani számomra fontos íróknak. Még akkor se, hogyha lenne rá alkalmam. Számomra nem fontosaknak meg minek is mondanék bármit?
Olyan az egész, mint egy beteljesületlen szerelem. És talán nem is volna jó, ha beteljesülne. Ha barátom volna egy kedvenc íróm, nem tudnám többé életben tartani a fiktív, csak bennem létező lenyomatát.
Valószínűleg ezért is akartam már egészen kicsi koromban írni – nem író lenni (előtte postásnak készültem). Azt hiszem, soha nem voltak olyan öntelt gondolataim, hogy milyen remek és nagyszerű és csodálatos és világrengető regényeket tudnék írni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy adjak valami olyasmit másoknak, idegen embereknek, olvasóknak, amit én szoktam kapni íróktól, könyvektől. Arra vágytam, hogy valaki, akár ismeretlenül is szeressen úgy, ahogy én szeretem az én íróimat.
Ez elég szomorúan hangzik, ugye? Azért szeretnék könyveket írni, hogy valaki szeressen. Mondanám, hogy ennyire nem tragikus a helyzet, de nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy igen.
Ha nagy leszek, könyveket akarok csinálni. Eddig csak fordítottam, és ha szépen tartom a határidőket és nem követek el nagyon ostoba hibákat, valószínűleg fogok is még. De igazából nem is ez a fontos. Ha már szerepem van abban, hogy egy könyv megszületik, akkor csaknem mindegy, hogy írtam, fordítottam, szerkesztettem, eredetivel egybevetettem, tördeltem vagy korrigáltam-e. Csináltam könyvet, és valamennyit törlesztettem a karmikus adósságomból.
Persze csak majdnem mindegy. Mert azért mégiscsak írni és megjelenni volna a legjobb.
De egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy ez bekövetkezzen. A publikáláshoz ugyanis sokkal nagyobb bátorság kell, mint amennyi nekem van. Nem is érzem magam késznek arra, hogy az én belső hangomon született szavak valaki más belső hangján szülessenek újjá. Nem merek még idegenekkel ilyen bizalmas viszonyba kerülni. Talán, majd egyszer, ha nagy leszek. Ha majd egyszer sikerül olyasmit írnom, ami ennyire fontos lesz nekem, akkor úgyis elő fogok állni vele.
Addig meg írom azokat a történeteket, amiket szoktam, úgy, ahogyan szoktam. Olyan történeteket, amik érdekelnek, amikről szeretném tudni, hogy hová vezetnek. Olyan történeteket, amilyeneket tudok írni. Olyan történeteket, amiket komolyan is gondolok.
Az én történeteimet.
Magamnak.
A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: IV/3. és egy kicsit V/4.
Meg kellene tanulnom nem lenézni azokat az embereket, akik tartanak valamire. Mármint engem. Csak olyan egyszerű azt hinni rájuk, hogy milyen buták, milyen egyszerű kis teremtések, amikor még azt sem látják, ami nyilvánvaló, miszerint mekkora széltoló vagyok, micsoda kókler, milyen banális, újrahasznosított, semmitmondó nagy bölcsességekkel bírok dobálózni, és hogy milyen lusta vagyok és rosszindulatú és így tovább.
Ráadásul öntelt és oktondi is, mert az viszont eszembe se jut, hogy esetleg ők láthatnak valamit, ami nyilvánvaló, és amit én nem látok.
Csakhogy, akárhogy nézem is, a végén csak oda lyukadok ki, hogy akkor tudom elfogadni őket – a másik embereket, akik azt hiszik, hogy értékes ember vagyok, pedig -, hogyha beletörődöm, hogy talán mégis jó vagyok valamire. De ennek, ugye, a legtöbb tapasztalatom ellentmond.
Nincs ez így jól.
Már csak azért sem, mert akik tartanak valamire, sokkal jobb társaság azoknál, akik kutyába se vesznek. Hát nem?
Szóval nincs ez így jól.
