Poggi.hu

Amikor először – valós időben – futott Az olvasás 7 hete rendezvénysorozat, számtalan méltatást olvashattunk a Molyról. És valóban, az előnyeit borzasztóan könnyű felsorolni, annyira evidens a legtöbb.

Amióta otthagytam a könyvesboltot (ez a fordulat kezd kicsit unalmas lenni) már nem látom minden nap, hogy mik az új könyvek, és nem is tudok azonnal lecsapni minden újdonságra, eldugni belőle egy példányt a titkos polcra, aztán szépen egyesével hazahordani őket elolvasni. Amikor beadtam a felmondásomat, gyanítottam, hogy ez lesz a legnehezebben emészthető veszteség; ez volt az oka annak, hogy sokkal tovább maradtam azon a munkahelyen, mint kellett volna. Közel másfél év kellett, hogy beletörődjek, és már ne érezzem égető hiányát. Belépett ugyanis a Moly a képbe – na nem mostanában, a másfél év elteltével, de hát mindenhez idő kell.

A boltban jártam néha úgy, hogy csak sétáltam fel-alá a polcok között és siránkoztam, hogy „mit olvassak, mit olvassak”, mert valahogy az volt az érzésem, hogy már igazán mindent olvastam. Ez persze abszurdum egy közel húszezer címet tartó boltban, de az bizony előfordult, hogy az ifjúsági és a kicsit szórakoztatóbb szépirodalom, sőt, a könnyen emészthető tudományos könyvek között nem nagyon maradt már olyan, ami érdekelt. Persze végül mindig felkaptam valamit, aminek amúgy nem adtam volna esélyt, és volt, hogy nagy felfedezéseket tettem ilyenkor.

És a Moly bizony egészen más. Ott soha nem éreztem még azt, hogy elfogytak a könyvek, csak azt, hogy olyan felfoghatatlanul sok van, aminek az elolvasására egy élet sem volna elég. Ráadásul itt vannak a másik molyok, akik között többnek adok a véleményére, és megtehetem, hogy hátradőlök és rájuk bízom a gondolkodást. Ők kiválasztják a könyveket, én pedig ballagok a nyomukban.

Ráadásul rengeteg ember – akarom mondani moly – van jelen. Többségük csak csöndben, olvas, jelöl, nézeget, keres. Olyanokat is tudok, akik csak azután nézik meg az adott könyvet, miután befejezték az olvasását. De hiába vannak ők többségben, még így is túláradóan sok az olyan, aki beszél. Aki egész álló nap könyvekről, olvasásról, olvasottakról beszél, regényekből idéz és így tovább. A nap minden órájában.

És ez jó dolog.

Vagyis akár jó is lehetne, mert azt hiszem, hogy ugyanebben rejlik a Moly hatalmas veszélye is. Az csak a kisebbik baj, hogy ugyanúgy, ahogy a Facebook vagy az online játékok, lehetőséget ad az embernek, hogy bármennyi időt eltöltsön a semmivel anélkül, hogy akár egy pillanatig is unatkozna.

A nagyobb baj az, hogy a Moly segítségével egy pillanat alatt akár százakkal meg lehet ismerkedni. Adott esetben többekkel, mint amennyivel a valóságban találkozunk. Az olvasó ember alapvetően hiszi, hogy aki olvas, rossz ember nem lehet, és akinek hasonló ízlése van, mint neki, az nyilván jó barát is. (Ennek az állításnak a valóságtartalmát most inkább ne firtassuk.) Elég hozzá egy-két hét, és máris nyakig lehet ülni a Moly pezsgő világában, ahol nincs semmi más, csak a könyvek. A Moly bolygó szinte kizárólag könyvek körül forog. És eljön a pillanat, amikor már magad is elhiszed, hogy az élet nem szól másról, csak arról, hogy olvassunk, aztán kiválasszuk a következő könyvet, amit olvashatunk, és elolvassuk azt is. Ez az élet pedig nagyon barátságos és biztonságos és közeli és élhető. Jó ebben a világban élni. Csakhogy van egy nagy baj vele: hazugság.

Ez persze egyáltalán nem a Moly hibája eredendően. Ez csak a Moly működésének és használatának a velejárója. Egy szubkultúra hobbiját olyan piedesztálra tudja emelni, hogy a világ ezen a hobbin kívül eső része elveszíti a jelentőségét.

Hiszen harmincezer moly nem tévedhet, nem igaz?

Amúgy lenyűgözőnek találom, hogy harmincezer ember jelen van egy magyar nyelvű könyves közösségi portálon. Ebből persze nem mindenki aktív, sőt vannak, akik a regisztráció után be se jelentkeznek többet. De mindenképpen van köztünk néhány ezer olyan ember, aki, mint én is, szeret ebbe a biztonságos álomvilágba menekülni. És ezt már inkább tartom aggasztónak, mint lenyűgözőnek.

Aztán persze meglehet, hogy csak magamból kiindulva általánosítottam. Amely esetben inkább mások aggódjanak értem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának) keretében született.
Feldolgozott téma: IV/4.

Szoktam néha lektorálni könyveket. Nem szakmai lektorként – kissé félreérthető, hogy két ennyire eltérő folyamatra egyazon a szót használják -, hanem úgy, hogy kapok egy regényt elolvasni, és bíráljam el, hogy érdemes-e kiadni. Elég kellemetlen érzés, mikor a szerkesztőm asztalán látok viszont egy ilyen könyvet, a borítóján rikító rózsaszín post-ittel a következő felirattal: „rossz könyv, visszaküldeni!!!”

És persze nagyon vicces, hogy mennyire ki tud borítani ilyesmi, amikor pedig semmiféle jelentősége nincs, hogy miképpen fogalmazza meg valaki, azt, amit én óvatosan írtam csak körül, miszerint ez a könyv nekünk nem kell. Talán kár is ilyen érzelmi mélységekig belemenni, de számomra fontos, hogy soha nem mondok olyasmit egy könyvre, hogy az rossz. Hiszen van egy írója, aki biztosan nagyon szereti, és van egy kiadója, aki megvette tőle, tehát nyilván ők is láttak benne valamit, és egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan emberek, akik szerint nagyszerű.

Néhány éve vezetek már egy táblázatot a könyvekről, amiket olvastam. Első évben csak a címük szerepelt, idővel kibővítettem dátumokkal is, és évről évre újabb adatokat adtam hozzá. Talán tavalyelőtt vezettem be, hogy pontozom is az olvasmányaimat. Először tízes skálán próbálkoztam, aztán amikor azzal nehezen boldogultam, akkor ötösön. De attól se lett könnyebb. Ugyanebbe a csapdába estem bele, állandóan azt próbáltam megítélni, hogy mennyire jó az adott könyv, és ehhez nem találtam magam elég kompetensnek.

Aztán hosszas kínlódás után egyszer csak felfedeztem az Amazon értékelési skáláját, és rögtön beleszerettem. Az öt fokozat ugyanis a következő: I loved it (Odavoltam érte), I liked it (Tetszett), It was okay (Elment) , I didn’t like it (Nem tetszett), I hated it (Ki nem állhattam).

Ez aztán igazán olyasmi, amit meg tudok ítélni. Igaz, hogy ettől a döntéstől kezdve semmiféle rendszerbe nem foglalhatók az olvasmányaim, nem tudok érték szerint csoportosítani, de megszűnt a kényszerem, hogy egymáshoz viszonyítgassam a könyveket (erre nem adhatok nyolcast, mert arra a másikra csak hetest adtam és az sokkal jobb volt) ráadásul Újévkor meg tudom állapítani, hogy az elmúlt évben olvasott könyvek inkább tetszettek, vagy inkább nem.

Aztán persze feltűnik ezekből a listákból sok másik apróság. Kiugrik, amikor elkezdtem leszokni az ifjúsági irodalomról. Nem teljesen, de csak visszaszorult. Látszik, hogy mikor kezdtem el tényirodalmat is olvasni, és hogy az aránya a következő évre megduplázódott az irodalomhoz képest. És ami még érdekesebb: az is látszik, hogy mikor hagytam ott a munkahelyemet, mert a napi több órás utazás elmaradásával radikálisan megcsappant az olvasott könyvek mennyisége.

Hogy ez mennyire tanulságos, annak a tárgyalásától inkább tekintsünk el. Hiszen mennyire tanulságos feljegyezni, hogy miket olvastam, úgy egyáltalán? Nem sok hasznos információt tudok kinyerni belőle, hacsak azt nem, hogy 2009-ben majdnem annyit olvastam mint 2007-ben és 2010-ben együttvéve.

És persze van még egy, ami ha nem is hasznos, nekem egy kicsit legalább érdekes. Az olvasmányaim listája sokkal pontosabban dokumentálja a személyiségfejlődésemet és az érdeklődési köröm változását, mint bármi más. És nagyon tetszik, ha észreveszem, hogyan vezetett el egyik könyv a másikig.

Például 2006 tavaszán-nyarán futottam bele Andrea White Túlélni az Antarktiszt című, közepesen jó utópisztikus ifjúsági regényébe. Nem volt egy nagy szám, de érdekelt annyira, hogy kíváncsi lettem, hogy is történt ez az eredeti Scott és Amundsen-féle versenyfutás a Déli-sark felé. Azon a nyáron olvastam el Roland Huntford könyvét (Scott és Amundsen), és utána már nem volt megállás, beleszerettem az Antarktiszba.

De ez még mindig szándékos dolog. Felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem hát utánajárni a témának. De néha van olyan – és ez már sajnos nem ütközik ki a táblázatokból -, amikor egyik könyv teljesen véletlenül visz el a másikhoz. Amikor ugyanaz a fontos gondolat, vagy ugyanaz a téma köszön vissza egymás után több helyről is.

Meg lehet magyarázni sokféleképpen, persze. Szinkronicitás, mondjuk. Vagy hogy ugyanaz az eset, amikor az ember szakítás után csupa csókolózó párt lát az utcán, vagy a kismamák csupa babakocsit, azaz hogy az embernek arra van szeme, ami éppen foglalkoztatja. Nekem nem kellenek magyarázatok, teljesen mindegy, miért van így. Szeretem, amikor valamiképp összekapcsolódnak az olvasmányaim.

És nagyon ritkán velem is összekapcsolódnak. Ez persze már kissé misztikus, és magam is némi kétkedéssel szemlélem a jelenséget. Akárhogy is, időnként megszólítanak könyvek. Olyankor tudom, hogy most pont ezt kell levennem a polcról és semmi mást. És ezek a megérzések többnyire be is válnak, azaz a lehető legjobb pillanatban nyúlok értük. Amikor a könyvesboltban, a kötelező olvasmányok polca előtt térdeltem a földön, töltöttem fel éppen a harmadik polcot, egyszer csak megszólalt az Aranysárkány, hogy vigyem haza. Azt se tudtam, miről szól (minimum tűzokádó sárkányt vártam), de hazavittem, és persze, hogy talált. A könyvtárban is jártam úgy, hogy csak úgy elindultam végig az ábécében, és egyszer csak rám vetette magát (ha nem is szó szerint) C. S. Lewis könyve A bánatról. Azt alig akartam visszavinni utána, még jó, hogy azóta van saját példányom.

A saját polcomon persze csaknem egyszerű telibe találni, hiszen én vásároltam-gyűjtöttem össze ezeket a könyveket. Csakhogy nagyon sokat tartalékolok, várom velük a megfelelő pillanatot. És olyan is van, amit halogatok. Például van teljes Vonnegut-életművem, de a Börtöntölteléket még nem olvastam, és nem is tervezem a közeljövőben, mert akkor már nem marad több, amit ne olvastam volna tőle. És nagyon sokat vártam az utolsó Lawrence Block betörővel is, bár azt kicsit talán azért is húztam, mert amióta nekünk is volt betörőnk, kevésbé szerettem Bernie Rhodenbarrt.

De persze nem szabad itthonról se elolvasni mindent. Szükségem van arra a biztonságos érzésre, hogy még bőven van olyasmi a polcomon, amit nem olvastam még, de ha eljön az ő ideje, meg fog majd szólítani, és egymásra találhatunk.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: III/1-2.