Pozsony retrospektív

Közzétéve 2010. október 3. | Szerző: poggi

Pozsonyba utazni lehet olcsón, de attól még sokáig tart. Nem mintha észleltem volna, mert az odaút jelentős részét átaludtam, a visszautat pedig teljes egészében végigolvastam, és fel se tűnt, hogy telik közben az idő.

Pozsonyban valami baj van a gesztenyefákkal. Vannak ugyan, bár nagyon kevesen, de valaki vagy nagyon szigorúan rájuk parancsolt, hogy ne teremjenek, vagy óránként kétszer felsöpörnek alattuk. Akármi lett légyen is az igazság, nincsen vadgesztenye.

Pozsonyban mindenféle tavak vannak a város különböző pontjain. Vannak ott teljesen hétköznapi, normális, tóra való madarak, mint récék, mindenféle kacsák, sirályok és hattyúk. Aztán vannak drabális, hatalmas, két és fél hattyúnyi barna ludak. Nagyon fenyegetően néznek ki. A varjak ellenben kisebbek, mint otthon. A verebek, amik Budapesten lényegében eltűntek, itt olyan kövérek, hogy gyakorlatilag zuhannak egyik ágról a másikra.

Pozsonyban nem divat kitenni az utcatáblákat. Egyébként sem egy gyalogosbarát város, amennyiben a közúti jelzőlámpák (szemaforok) sokszor hosszú percekig nem váltanak zöldre, és mikor végre mégis, akkor a harmadik csíkig jutsz a zebrán, mielőtt újra bepirosodna. Továbbá számtalan nagy, széles és forgalmas úton nincs is lámpa, csak zebra. Az autósok pedig nem valami előzékenyek. A gyalogos közlekedést jól meg kell fontolni, mert ezen tényezők miatt megbecsülhetetlen, hogy mennyi ideig fog tartani a séta.

Pozsonyban fel kell készülnöd rá, hogy elüthet egy babakocsi.

Pozsonyban a szlovák kocsmában nem adnak knédlit, mert az cseh étel. De valamennyi ajándékboltban lehet kapni Kis Vakondot, az ugyanis, gondolom, nem cseh.

Pozsonyban a szállodai szobámban gyorsabb internet volt, mint itthon. Nem volt viszont földelt konnektor.

Pozsonyban ha vasárnap bélyeget akarsz venni, ne is próbálkozz az óvárosban, ahol árulnak ugyan képeslapot, de bélyeget nem. Azt mondják dühösen, hogy „Tabak!”, de olyan sincs nyitva sehol. Találtam egy trafikot, ahol a kedves hölgy széttárta a kezét, majd az órájára mutatott és a naptárra, jelezvén, hogy vasárnap nincs bélyeg. A várban az ajándékboltban viszont van. Ezek után már csak azzal a küldetéssel kell megbirkózni, hogy postaládát is találj. De az azért akad néhány.

Pozsonyban biztos vannak olyan helyek, ahol lehet ingyen pisilni, de én nem találtam ilyet. Viszont olcsón lehet a buszállomáson, és meglehetősen civilizált is.

Pozsony külvárosa olyan, mint Budapest bármelyik külkerülete, már amelyik nem kertváros. A belvárosa viszont kicsit Prága, kicsit Sopron, és a legváratlanabb helyeken bukkannak elő Liszt Ferenc szobrok (kettővel is találkoztam), de van egy park, ami egy az egyben London, kivéve, hogy itt nincsenek mókusok. Van viszont Petőfi kőből.

Pozsonyban olcsón láttam dobozos eperlevet, és gondoltam, veszek egyet, legfeljebb nagyon rosszízű lesz, és így jártam. De nem, határozottan finom volt.

Pozsonyban két nagyon különös szobrot is láttam. Az egyik Andersen, aki mintha egy csiga hátán állna, és a vállán egy skizofréniára utaló mini-me üldögél és a fülébe sugdos. A másik fenn található a várban, és eredendően egy lovagot ábrázol. A lovas egy anatómiailag nagyon korrekt ábrázolású, életnagyságnál kicsit nagyobb csődörön ül. És a ló ágaskodik. És emellett még elég magas emelvényen is van. Ha nem figyeled kellő távolságból, akkor kizárólag egy nagy lófaszt látni belőle. Bizarr.

Pozsonyban teljesen jól éreztem magam.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Memorial Ondreja Nepelu

Közzétéve 2010. október 2. | Szerző: poggi

Korcsolyaversenyre időnként járni kell. Már csak azért is, hogy el ne felejtsem, hogy milyen igazából. Mert a tévében is látni valamit, persze. Sőt, a tévében kiírják az edzők nevét, a zene címét, közelítenek (sokszor olyasmire, amire nem kéne, és pont azt nem mutatják, amit viszont igen), és a kommentátor, ha az ember a királyi tévén nézi, egy percre sem fogja be a száját.

Ha a tévében nézel korcsolyát, akkor ülsz a kényelmes kanapédon a fűtött szobádban, hátradőlsz, eszegetsz valami finomat, és csak gyönyörködsz benne, hogy milyen szépek ezekben a lenge kis csillogós ruhákban, milyen ügyesek, és el is feledkezel róla, hogy ami ott alattuk van, az igazából jég. Hideg, kemény, csúszós jég.

Hát ezt a Dzurilla Arénában egy pillanatra sem lehetett elfelejteni. Ilyen hideget még nem pipáltam jégcsarnokban, utolsó nap a lelátó leghátsó sorában is meglátszott a lehelet, és a korcsolyázóknak melegítéskor nem akaródzott levetniük a kardigánt.

Másrészt el lehet mondani, hogy elég alacsony színvonalú verseny volt ez az idén, de ez alapvetően nem gond. Nem gond azért, mert a Magyar Bajnokságot is meg lehet nézni, és még az is érdekel, pedig annak a színvonala többnyire meg se közelíti ezt, és azért sem, mert az alacsony színvonal nem jelent egyet az élvezhetetlenséggel.

Meglepetéssel észleltem, hogy kezd bekövetkezni némi változás az ízlésemben, amit néhányan már megjósoltak ugyan, de én mindannyiszor buzgón ellenkeztem. A női egyéni helyett már jobban érdekel a férfi egyéni, de ezt muszáj megmagyaráznom. A női versenyben az nyűgöz le, hogy egyedül kiállnak a jégre, és úgy mozgatják a testrészeiket, olyan magától értetődően, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Akinek már volt a lábán korcsolya, pontosan tudja, hogy miről beszélek. Ezek a lányok, akik sokszor 6-8-10 évvel fiatalabbak nálam, okosan, tudatosan, látványosan mozgatják minden egyes porcikájukat, és ez olyasvalami, amire én legtöbbször még az utcán vagy a tulajdon otthonomban nem vagyok képes, és nekimegyek ajtófélfáknak, fennakadok kilincseken, és megbotlom a járdaszegélyekben. Ezért is nyűgöz le, no meg az a bátorság, hogy egyetlen pici ember kiáll oda a hatalmas jég közepére, és megmutatja, amit tud.

Igen ám, de ez nincs minden versenyzővel így, és akikkel igen, azokkal se mindig! És amikor a testük nem engedelmeskedik, az bizony nagyon gyászos és szomorú látvány, és nagyon kevés az olyan stílusos és vagány lány, aki ilyenkor is produkciót tud letenni az asztalra.

A fiúk ellenben csekély számú kivételtől eltekintve érdekes programokat választanak. Míg a lányok talán neveltetésüknél fogva igyekeznek megfelelni, addig a fiúk igyekeznek nem unatkozni és nem untatni senkit. Továbbá sokkal nagyobb szám egy fiatal fiú csillogós rózsaszín trikóban, mint egy lány. Szeretem, mikor valaki ha már elég kemény legény hozzá, hogy műkorcsolyázzon, ami „női sport”, amit nem lehet úgy megemlíteni baráti társaságban, hogy ne kapjanak néhányan röhögőgörcsöt, és ahol hosszú-hosszú évek óta a botrányos jelmezek dívnak, akkor legyen elég kemény legény ahhoz is, hogy színeket viseljen és strasszköveket. (Wheeeee!) És ha ezt valaki megteszi, attól lenni én instant boldog és elégedett.

Szert is tettem egy új kedvencre, úgy hívják, hogy Justus Strid, és dán, aki svéd, de dán. És rózsaszín rövid ujjú szerelése volt a rövidprogramban. És nagyon tetszett nekem. A program. Kisfiúkra nem izgulok, tisztelet a kivételnek, a Csipkerózsikákat ébresztő Kakaduknak.

Elvileg volt belépti díj, de nekem a három napból csak egyszer sikerült találnom bárkit, akinél jegyet vehettem volna. Így aztán két nap blicceltem.

Azt a megfigyelést tettem, hogy egy izgalmas versenyen kevésbé van hideg, mint egy unalmason.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy ha már lehet választani, akkor jobb minél távolabb ülni a magyar korcsolyaszövetség konspiráló jelenlévő tagjaitól.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy elég jól felismerem az ugrásokat, mármint hogy melyik micsoda, de azt, hogy dupla-e vagy tripla, nagyon gyakran elhibázom. (Hogy a Rittbergert és a Salchowot összetévesztem néha, az a versenyzők hibája, mert mind a kettőt két lábról ugorják. Ha nem csinálják ezt a hülye kétlábas belemenetelt, akkor felismerem.)

Azt figyeltem még meg, hogy nagyon jól lehet korcsolyázást egyedül is nézni – igaz, ezt már tavaly ősszel is tapasztaltam Oberstdorfban -, de sokkal izgibb ketten nézni, bár olyankor a jegyzeteim hirtelen sokkal pontatlanabbak lesznek. Hiába no, ha van kivel megbeszélnem a látottakat, akkor minek írnám fel?

És még? Más most nem jut eszembe. De az biztos, hogy mindenképp megérte. Talán nekivágok jövőre is.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Kaland az Írószövetségben

Közzétéve 2010. szeptember 28. | Szerző: poggi

Valószínűleg mindenki pontosan tudja – nem titkoltam valami ügyesen -, hogy a nyáron már megint lefordítottam egy regényt. Sok szempontból más volt ez a munka, mind az eddigiek.

Nyilván azért is, mert most először nem másodállásban fordítottam, hanem semmi más dolgom nem volt a világon, csak a regény. Sokkal több időm volt rá, naptári viszonylatban sokkal rövidebb idő alatt. Komolyabban is vettem talán, többet szótáraztam, nem próbáltam meg „csak úgy” kitalálni, hogy egy-egy szó mit jelenthet. De ez még nem minden.

A téma kissé komorabb, a narrátor-főhős kicsit nehezebben megfogható volt számomra. Ez a lány olyan hangon beszélt, amilyenen én még soha nem próbáltam írni. Gátlásosan, modorosan, feszengősen adja elő magát, és ezt nem volt könnyű eltalálni. De még ez sem minden.

Mindenféle kérdéseim támadtak ugyanis, főleg olyan etikai jellegűek, hogy szabad-e ezt vagy azt tenni, ezt a két mondatot három mondatban fordítani, ezt a mellékmondatot áttehetem-e máshova, a szöveg ébresztette kép vagy maga a szöveg élvez-e magasabb prioritást? Vannak itthon fordítástechnikai tankönyveim, de nem igazán találtam bennük válaszokat.

Ezzel párhuzamosan már tavaly is láttam, hogy indítanak a Magyar Írószövetség íróiskolájában angol-magyar prózafordítói szemináriumot, ami kezdő és/vagy fiatal műfordítóknak, vagy műfordítói ambíciókat dédelgetőknek szól. Tavaly szóba se jöhetett volna a munkahelyem mellett, de idén gondoltam egyet, és jelentkeztem. Hamarosan válaszoltak, levél levelet követett, és meghívtak a ma tartandó ünnepélyes évnyitóra az Írószövetség félemeletén.

Úgy alakult, hogy éppen fordítottam, nem figyeltem az időt, és bármennyire is rohantam összekapni magam, pici késéssel tudtam csak elindulni. Talán csak kettő perc késéssel estem be az épületbe. Nem tudom, ki hogy van vele, de az én szókészletemben a félemelet azt jelenti, hogy az ember felmegy az első lépcsőfordulóig, és ott megy be az ajtón, ahelyett, hogy egy egész emeletet felmenne. (Ezt lehet, hogy rosszul tudom.) Így aztán mikor az első lépcsősoron felmentem, és egy nyitott ajtóval szembesültem, ahol egy hölgy integetett, hogy tessék csak bejönni, bementem.

Az évnyitó programjában szerepelt, hogy bemutatkozik az Íróiskola folyóirata, így aztán nem gyanakodtam, mikor hosszasan az új rovatokról beszéltek. Azt kicsit furcsábbnak találtam, hogy közel ötven ember ült a közönségben, nagyrészt idős emberek. Aztán mikor már húsz perce beszéltek ugyanarról a folyóiratról, még hosszasabban, akkor kicsit már gondoltam, hogy nem jó helyen vagyok, és mikor fél órája ott álltam már a meleg és levegőtlen terem hátsó sarkában, egyszer csak meghallottam, hogy Irodalmi Jelen. Uccu nekem, felpattantam, mint akit bolha csípett, és rohantam el, azzal a biztos tudattal, hogy már mindenről lemaradtam.

A valódi évnyitó az emeleten volt, az ajtónálló hölgy útmutatása szerint „Klub” feliratú ajtó mögött, de mivel olyan ajtót nem találtam, ezért bementem az „Íróiskola” feliratún, és voilá! Megérkeztem az évnyitó utolsó három percére, amelyben aztán valóban bemutatták a Kárókatona folyóiratot, és felírhattam a nevemet, miszerint ott voltam. Ha nem lett volna olyan végtelenül kínos, jót röhögtem volna magamon. Aztán hamarosan feloszlott a társaság, és mindenki menni készült. A mellettem ülő emberhez fordultam.

„Hadd kérdezzem már meg, miről maradtam le azon kívül, hogy mindenről?” Ő ettől a kérdéstől zavarba jött, de egy másik ember nekiállt magyarázni, és nyomban rájöttem, hogy ő valamelyik másik kurzusra jelentkezett, és amit a fordítóiról mondtak, arra nem figyelt oda. Ellenben megmutatta, hogy melyik „a kurzusvezető hölgy”, és hogy menjek oda hozzá. Na az kéne még csak! Odamenni idegen emberekhez egy idegen épületben, ahol amúgy is fél órát töltöttem ott, ahol nem kellett volna, és még fel se tűnt, és megkérni, hogy ugyan, mondja már el ugyanazt újra, amit épp az előbb mondott el, amíg én egy emelettel lejjebb valami egészen máson unatkoztam? Nem tűnt vonzónak a kilátás.

Csakhogy a beszélgetőpartnerem nem adta fel, és mikor az eljövendő tanárom távozóban volt, felkiáltott, hogy „de hát nem kérdezed meg a hölgytől?” mire a hölgy megfordult, rám nézett, és azt firtatta, hogy egészen pontosan mit kellene megkérdeznem tőle. Au.

Szerencsére kedves volt. Nem mondott el semmi olyat, amit ne olvastam volna el a weboldalon a jelentkezést megelőzően, de ezt nem bántam. Meg is köszöntem neki, mondván a szorongási szintem most három fokozatot visszaesett. „Ne szorongjon!” parancsolt rám, és ezzel távozott.

Azóta igyekszem egyfolytában nem szorongani, és lelkiekben felkészülni a jövő heti első órámra. Meg arra, hogy mit fogok mondani, ha be kell mutatkoznom. Meg ilyesmikre. Az ilyen dolgokat jó előre tudni, sőt, ha úgy adódik, hamar túl is lenni rajta, mert ha már kevésbé vagyok ideges, sokkal jobban oda tudok figyelni mindenki másra. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is szoronghatok kedvemre.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Elkiabálta

Közzétéve 2010. szeptember 27. | Szerző: poggi

Kellett nekem dicsekedni, hogy már mióta nem fulladok. A mai nap megint elég pocsék volt. Mármint légzési szempontból. Egyébként semmi baj nem volt vele, hacsak azt nem tekintjük bajnak, hogy nagyon sok pénzt elszórtam, igaz, hasznos dolgokra.

Tudtátok, hogy lehet még merülőforralót kapni? No, hát lehet. Nekem már van. És lehet szép színes mikrokord nadrágokat is kapni, úgyhogy már olyanom is van. Mindjárt három is. És lehet kapni nagyon olcsón IKEA dohányzóasztalt, de olyanom még nincs, csak jövő héten lesz.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Hangulat-hinta

Közzétéve 2010. szeptember 25. | Szerző: poggi

Nem tudom, mihez kezdjek magammal. Nem konkrétan most, ebben a szent pillanatban, hanem úgy általában.

Jobb és rosszabb napjaim váltakoznak, ami nem nagy meglepetés, hiszen mindig is így volt, de belépett egy ismeretlen az egyenletbe. Fogalmam sincs róla, hogy mikor mitől van rossz kedvem (a jó annyira nem zavar), és nem is tudok felülemelkedni rajta. Semmi ráhatásom nincs. Mintha nem is belőlem származna, mintha nem az én gondolataimat gondolnám ilyenkor.

Idegen vagyok magamnak, és túlságosan gyakoriak kezdenek lenni a rossz napok. Nem szeretek arra gondolni, hogy talán ez már „az”, hogy is lehetne, mikor már harmadik napja nem fuldoklom?

Ha allergiás lennék, és azzal szembesülnék, hogy vannak jobb és rosszabb napjaim, van, amikor nagyon szenvedek, és van, amikor kevésbé, akkor azt tanácsolnám magamnak, hogy menjek orvoshoz, és egyeztessek vele valami megoldást a rosszabb napokra.

Csakhogy semmi kedvem újra nekimenni a terápiának, antidepresszánsoknak, hangulatjavítóknak. Úgyhogy inkább  kivárom, amíg alacsonyabb lesz a pollenkoncentráció.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!