Felfedeztek

Múlt éjjel megmagyarázhatatlan dolog történt. Se szeri se száma, ahányszor kifakadtam már többé-kevésbé komolyan, hogy végre felismerhetné valaki a rejtőzködő géniuszomat. Mindegy is, hogy mennyire gondoltam komolyan, hiszen minden viccnek a gyökere a valóságban keresendő.

Nos, tegnap éjjel valaki felfedezett. No nem a géniuszomat, persze, de azt mondta, hogy különleges látásmódom van, és jól csinálom, amit csinálok.

Az illető nem barátom, nem áll érdekében kedveskednie nekem, és semmi haszna nem származott belőle, hogy ezt mondja, így kénytelen voltam hitelt adni az állításának.

Persze, mindenféle emberek, akik szeretnek, dicsérnek rendszeresen, amiért fölöttébb hálás is vagyok, de nem veszem – nem vehetem – készpénznek, amit mondanak. De ilyen még nem fordult velem elő soha, hogy valaki olyan kedves dolgokat mondjon nekem, amit kivonatolva az előző bekezdésben közöltem.

Félreértés ne essék, nem dicsekedni akarok, nem célom felvágni, egyszerűen csak muszáj megörökítenem ezt az örömömet. Mert néha mások kellenek hozzá, hogy rámutassanak arra, ami az orrod előtt volt, és mégsem ismerted fel.

Egyszer régen történt már ilyen. Olyan embernek ismertem magam, akit állandóan leterítenek az élet pofonjai – és valaki egyszer azt mondta, hogy olyan ember vagyok, aki mindig feláll egy-egy pofon után. Nélküle sosem jöttem volna rá, hogy az elterülést menetrendszerűen követi a feltápászkodás.

Amióta az eszemet tudom, azzal küszködtem, hogy soha nem tudom megértetni magam, hogy nem értenek meg és nem fogadnak el, hogy egyedül maradok a véleményemmel, és nem találom meg a köreimet. Erre jön valaki, és azt mondja, hogy ez azért van, mert különleges látásmódom van.

És mikor valaki rámutat, hogy amitől szenvedek, abban van valami kirívóan nagyszerű is, olyankor nem nagyon tudok mást tenni, mint átadni magam a szeretetnek és a hálának. Mert ilyenkor egy pillanatra elhiszem, hogy egy kicsit talán tényleg értékes vagyok, és számtalan hibám és gyengeségem ellenére is jó vagyok valamire.

És ekkora ajándékot bizony nem kapok túl gyakran.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Zene és más művészetek

Gyakran ér a vád, hogy nem szeretem a zenét. Ez nem igaz. Hallgatni is szoktam, bár tényleg nem állandóan. Nem tudok ugyanis „mellesleg” hallgatni zenét, amellett csak olyasmit tudok csinálni, amihez nem kell gondolkozni. Palacsintát sütni, mosogatni, delfines játékot játszani. Alkalmasint énekelni is szoktam, néha tele torokból, olykor az is előfordul, hogy nyitott ablak mellett, amiért ezúton is kérem a kerület teljes lakosságának elnézését.

De az valóban helytálló, hogy elég kevés előadót hallgatok, és a legtöbb zenével ki lehet kergetni a világból. A hangos dolgokat meg már alapjáraton sem szeretem. Hogy mi tetszik és mi nem, valamennyire változik ugyan idővel (bár a zenei égboltomon több mint egy évtizede ragyog már néhány állócsillag), de leginkább mégis véletlenszerűen dől el, legalábbis a mai napig ezt hittem.

Ma aztán rájöttem valamire.

Nem ért semmiféle nagyszabású megvilágosodás, egyszerűen csak üvöltött a Winamp véletlenszerű sorrendben pörgetve az elmúlt évtized gépemben lerakódott zenei hordalékát. (Szoktak még a menő emberek Winampot használni, vagy az már kiöregedett és kiment a divatból mint a Netscape?) Teljesen hétköznapi jelenet volna, eltekintve attól, hogy valami nem stimmelt. Bármit húzott is elő a kalapból a gépem, semmi sem tetszett, idegesített, bosszantott, zavart, bántott, sőt, esetenként még szégyenkeztem is picikét amiatt, hogy ezt én valaha is szerettem. Hirtelen felindulásból megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel körülírható a problémám, és csodák csodája, meg is találtam őket.

Hatásvadász. Mesterkélt. Őszintétlen. Hamis (nem összhangzattani értelemben).

Mint azok a koncertek, amiket látok néha a tévében, amikor lézerfények vannak, láthatatlan kötelekkel átröptetik az énekest a közönség feje fölött, amikor minden csupa füst és illúzió. Amikor elektromos zörejeket vesznek lemezre, amik valójában soha nem is léteztek, csak keverőpulton torzítva főzték őket. Vagy mikor a szövegek butácskák és sekélyesek, de úgy tesznek, mintha mély értelmű költészet volnának, és az univerzum titkairól lebbentenék fel a fátylat. Vagy a mindent elsöprő drámai szerelemről szólnak. Nincs tartalom, amit eltúlzott formával próbálnak kompenzálni.

Talán nem egészen érthető, miről beszélek. Azokról a hű-de-menő-vagyok-torokhangon-éneklek számokról, a hű-de-elvont-és-művészi-vagyok előadókról, és tulajdonképpen bármiről, ami úgy kezdődik, hogy hű-de.

Ezért szeretem Paul Simont. Összhangban van ő maga mindazzal, amit énekel. Őszinte, mesterkéletlen és tiszta. Ő, a gitárja, és a mondanivalója. És természetesen a szövegei egy része biztosan fikció, nem is az várom, hogy mindenki magáról énekeljen, elég szörnyű is volna. De hiába fikció, egységes és összetett képet ad.

És ezért szeretek egyes korcsolyázókat, akik eggyé tudnak válni a zenéjükkel és a programjukkal, és ezért idegesítenek mások a túljátszott mimikájukkal, és azzal a mélységes drámai átéléssel, amiről süt, hogy a közönségnek szól, hogy az csak rájátszás.

Ugyanígy a festészetben, amikor egy képről lerí az öncélúság, a „most aztán megmutatom, micsoda különleges művész vagyok” üzenete. És  egyáltalán nem az absztraktra gondolok, az is tud őszinte lenni. (Az avantgárd pedig lényegénél fogva nem.) Ez a szándék a különbség Rothko és Pollock között is: Pollock festészete performansz volt, megnézték, lefilmezték, csodájára jártak. Rothko a maga átütő, sokszor vallásos érzelmeit próbálta a lehető legpontosabban színekbe önteni. Számomra akkor érdekes egy festmény, ha az többet, mást tud mutatni, mint egy fotó tudna.

És megvan persze ugyanez az irodalomban is. Leginkább talán a gyerekkönyvek világából ismerős, amikor „mesének ez is jó lesz” hangulatú írásokkal találkozom. És persze a mérleg másik serpenyőjében ott van Vonnegut, aki olyan keresetlenül őszinte és tisztességes az olvasójával, ami valószínűleg egyedülálló a világon.

Nem tudom, hogy valóban létezik-e ilyen különbségtétel, vagy csak számomra érzékelhető az árnyalatnyi eltérés. De számomra van, és ez a fontos. Eddig is tudtam, hogy mi az amit szeretek, és mi az, amit nem, de nem ismertem a pontos elbírálási szempontomat. Ma rájöttem valamire, ami az ízlésemet hirtelenjében rendszerbe foglalta.

A dolgokat pedig jó rendszerbe foglalni, és ha valamire egyszer sikerült egy címkét ragasztani, attól kezdve annak van neve, és van értelme. Az értelmet pedig nagyon szeretem.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Különleges nap

Aznap, mikor az anyukám annyi idős volt, mint én ma, kisbabája született. A helyzetet súlyosbítandó én voltam az a bizonyos kisbaba. Az ilyen dátumok szükségképpen elgondolkoztatnak kissé. Ha nagy hirtelenséggel holnap reggel arra ébrednék fel, hogy van egy egynapos újszülöttem, bármilyen nagyszerű emberpalánta volna is, meglehetősen kétségbe lennék esve.

És nemcsak az egész, meglehetősen félelmetes „tulajdonképpen mire való egy kisbaba” kérdéskörről van szó, hanem arról, hogy az egyedfejlődésemnek közel sem járok azon a pontján, hogy felelősséget mernék vállalni magamon kívül bármiért. Se egy párkapcsolatért, se háztartásért, és főleg nem egy ivadékért. Van egy macskám, nagyszerű darab, de bármikor gond nélkül elutazom pár napra, és itthon hagyom, még ha kicsit bűntudatom is van miatta.

Az anyukám, mikor annyi idős volt, mint én ma, idősebb volt annál, amilyen én ma vagyok. Férjnél volt, nevelt egy gyereket, és megszülte a sajátját. Ehhez én még kicsi vagyok. Amikor vettem ma egy üveg Unicumot, elkérték a személyimet, ennyire kicsi.

Az anyukám ma kétszer annyi idős mint én, ami azt jelenti, hogy nagyon fiatal. Én még alig éltem, ő pedig ennek a kétszeresét. A két alig se valami sok.

Hát, ettől különleges nap a mai. És nem, nincs egyikünknek sem születésnapja. Nem tudom, miért gondolja mindenki ezt, mikor elmondom neki.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Pedagógiai posztmodern

Emlékszem az őszinte döbbenetemre, mikor először kezdtem el könyvesboltban dolgozni, és észre kellett vennem, hogy az emberek nem csak irodalmat vásárolnak, sőt – minő rettenet – van, aki egyáltalán nem is olvas irodalmat! Tudtam én, persze, hogy vannak más könyvek is a világon, csak valahogy azok nem számítottak.

Négy évvel később ott tartunk, hogy minden két-három irodalomra olvasok egy non-fictiont. Új témákat fedeztem fel (Antarktisz-expedíciók, fejlődéspszichológia, olvasásszociológia, tanatológia, pedagógia), és bár elég nagy kókler vagyok, mostanra eljutottam odáig, hogy el szoktam gondolkozni az olvasottakon, sőt, vitába bocsátkozom a leírtakkal a hazafelé döcögő autóbuszon.

Azon veszekedtünk ma, én és a könyv, hogy mi is a pedagógia, és hogy miként is működik ez a tanítás és/vagy nevelés az iskolában. Hiszen vannak vitás kérdések, például: az iskola a gyerek vagy a társadalom céljait szolgálja-e. A tantervnek a gyerek érdeklődésének vagy az „általános műveltség” eszményének kell-e megfelelnie. Feladata-e nevelni az iskolának, és ha igen, mire? Ez utóbbi rövidesen oda vezet, hogy cél a gyermekben a jó tulajdonságok erősítése és a rossz tulajdonságok leépítése. De ki dönti el, hogy mi jó, és mi rossz, és főleg, kinek a szempontjából próbálja eldönteni? Az iskolának az életre kell nevelnie és szoktatnia, vagy épp ellenkezőleg, üvegházban elzárva kell-e hagynia szépen megnőni az egyént?

Vajon a véges számú irodalomórát az irodalmi kánon megismertetésére, vagy az értő és örömteli olvasás megtanítására kell-e szánni? Fontosabb-e az információk megkeresésének, és helyességük ellenőrzésének módjára tanítani, vagy magát az információt kell elsajátíttatni?

Végeredményben én, a dilettáns, arra jutottam, hogy ahány pedagógiai forradalmár, annyi szisztéma, ami egyes gyerekeknek jó, más gyerekeknek meg nem jó. Hiszen számtalan válasz adható ezekre a kérdésekre, és amúgy sincsenek jó válaszok, mert mindegyik csak a maga egyéni kontextusában értelmezhető. És úgysem lesz soha olyan iskola, olyan tanterv, olyan didaktika, olyan tanár, és olyan bármi, ami minden egyes embernek megfelel, sőt, hasznos. Hogy nem lehet minden gyerekre ráhúzni még a Waldorfot sem, bármit olvassak is Vekerdy Tamásnál.

Már rég leszálltam a buszról, mikor aztán rájöttem még valamire, nevezetesen arra, hogy töredékét tudom csak annak, amit valaha is tanultam. A készségek megvannak, de az adatok elszálltak. De az írás-olvasás-összeadás szentháromságán felül (amit a legtöbben úgyis már óvodából hoznak) megmaradt valami más is. Hogy mi?

Csupa hatalmas szóval tudnám csak leírni, pedig igazából apróságokról van szó. Érzelmek lenyomatai, emlékmorzsák, epizódszereplők, anekdoták. Örömök, bánatok, büszke és megszégyenült pillanatok. Ezek a dolgok nem voltak a tananyag részei, de nekem a részemmé váltak.

Nem merném állítani, hogy általános érvényű igazságra bukkantam. De arra rájöttem, hogy én leginkább ezen a téren profitáltam az iskolából. Tét nélkül, kísérleti keretek között tanulhattam meg az emberi viselkedés formáit. Az érzelmek megélését és kifejezését, az együttműködés stratégiáit különféle vezetői típusokkal, és megtanultam megtalálni azokat a drága embereket, akiknél baj esetén menedéket lelhetek. Ezen felül nyilván tucatnyi olyan apróság is belém ivódott, amiknek a létezéséről nem is tudok, még kevésbé tudnám őket megnevezni.

Tanulság? Nincs. Legfeljebb annyi, hogy ezt látom az iskolában a mai szememmel: lehetőséget a szerepek próbálgatására, és szúrós, bánatos kis emlékképeket. Hogy jövő ilyenkor, esetleg öt vagy tíz év múlva is ugyanezt fogom gondolni, azt nem merném megígérni. Akkor már kevésbé volna kockázatos azt lefektetni, hogy biztos nem így látom majd.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Nahát!

Gedeon szürcsölve iszik. Tudom, mert meghallgattam egészen közelről.

Kategória: Két mondat, Mindennapok | Hozzászólás most!